–

Az ember az élete során olyan kevésszer húzza arrébb a nehéz bútorait, pedig mennyi pormacska, félig használt papír zsebkendő, elgurult gyűrű, begyűrődött újság, irat rejtőzik egy-egy termetes könyvespolc/hálószobaszekrény/komód/kanapé alatt. Örökké van mit takarítani, nekikezdeni azonban nehéz.

Az se világos, ősszel miért nem csinálunk nagytakarítást, miért csak a tavaszit neveztük el – annak éreztük jobban szükségét? Pedig nyáron éppúgy felgyűlik a mocsok, a hétvégékre magányosan hagyott otthonok magukba szívják az utcáról beszűrődő port, a hangos építkezések levegővételét, a hétköznap tolt házibulik le nem vett cipőinek koszát, a kiöntött, majd folttisztítóval azonnal felhabosított vörösbortócsákat. A „Még szerencse, hogy ilyen árnyalatú a szőnyeg!” felkiáltás után el is felejtjük a szőnyegtisztítást… és akkor még ott van a különböző intenzitású szeretkezések nyoma a kanapén.

Szóval előbb a vaskos, nehéz bútorokat tolom arrébb, a lábak alá kartonlapot teszek, hogy könnyebben csússzon, és ne sértsem fel a padlót.

„Ezt a láncot egy éve keresem, de jó, hogy megvan.”

És itt van még az akkor frissen kiváltott allergiagyógyszerem is, amit azonnal elhagytam a költözködésnél, nincs rá magyarázat, miért ide került épp a rohadt nehéz komód mögé. Van még itt leszakadt, igazinak tűnő művirágszirom, egy pihés minigalambtoll (ez tényleg igazi, és attól a hideg kiráz), egy tonikos kupak, egy pezsgősdugó fémfoglalata.

Kész a leltár, mondhatnám, de megyek tovább, a porszívóm feje megvilágítja a legalacsonyabban megbúvó pormacskákat is. Ki nevezte el ezeket pormacskának? Végül is olyan, mint egy szőrgombolyag, amit a macska kiokád. 

Az ajtókat le kell törölni, azt is olyan kevésszer csináljuk, meg ki kell pakolni a szekrény ajtaját, belsejét, mindent átnézni, átnyálazni, szanálni.

Szanálásban jók vagyunk, kidobni mindent, aminek már semmi haszna, amit eluntunk, vagy nem úgy viselkedett, ahogy vártuk tőle.

Ez a zöldségpréselő például nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: szétfröcskölte a cuccot, csupa maszat lett a konyhapult, közben nem nyomta ki eléggé a zellert – zsupsz, mehet a kukába. Ez a ruha meg rajtam se volt, a mentaszínt se szeretem, fogalmam sincs, minek vettem meg, majd odaadom valakinek, akihez jobban passzol, mert az én színeim megeszik ezt az árnyalatot. 

Kidobni mindent, ami hasznavehetetlen, bennünket nem szolgáló, csak a helyet foglaló holmi. 
Kidobni mindent, ami nem kell.
Kidobni mindent, aztán fél év múlva egy pillanatra se gondolni arra, hogy de jó volna, ha ez még meglenne.
Kidobni mindent, közben szelektíven gyűjteni a szemetet.
Kidobni mindent, majd az Instára kiposztolni, hogy környezettudatos termékeket vásárolunk.
Kidobni mindent, mert úgyis tudunk újat venni.
Kidobni mindent, mert nincs kedvünk megvizsgálni, mi baja.
Kidobni mindent, mert azt mondjuk, hogy nem tudjuk, de valójában nem akarjuk megjavítani. 

Aztán mindenből venni újat, jobbat, csillogóbbat, aminek még nem kopott a fénye, ami jobban présel, nem fröcsköl szerteszét, aminek az árnyalatát nem semmisíti meg a bőrünk, ami jobban passzol a pszichológus segítségével végre-valahára megtalált önmagunkhoz. 

Mindenből újat venni, hogy aztán a következő költözésnél ne emlékezzünk rá, melyik dobozba pakoltuk be, és véletlenül kirántani egy felcédulázott, soha nem viselt holmit, majd azzal a lendülettel begurítani a szekrény alá.

Semmi gond, mert nincs olyan, hogy elveszett, csak többször kéne arrébb toligálni a dögnehéz komódot, és akkor meglenne.

Semmi gond tehát, csak az veszett el, amire nem szántál időt, hogy ne kidobd, hanem megjavítsd, megvizsgáld, egyáltalán rendeltetésszerűen használd, vagy legalább hagyd neki, hogy elmondja, mi a baja, de még arra se méltattad, hogy tisztességesen kihasználd.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Michael Mihailovich Punga