Egy hatnapos túszdráma története, amelyről a Stockholm-szindróma a nevét kapta

–

1973. augusztus 23-án a 32 éves Jan-Erik Olsson, aki épp eltávon volt a börtönből, ahol büntetését töltötte rablásért, a kimenő után nem tért vissza a cellájába. Inkább a Kreditbanken egyik stockholmi fiókjába ment, ahol fegyvert rántott, megsebesítette a néma riasztó gombját megnyomó rendőrt, és felkiáltott: „Kezdődik a buli!”. A rendőrség nagy erőkkel hamar a helyszínre ért, ezért Olsson túszul ejtette a bank négy munkatársát: Birgitta Lundbladot, Elisabeth Oldgrenet, Kristin Enmarkot és Sven Safstromot.

A rabló hamar az egyenruhások tudtára adta, mi az ára az ártatlan civilek távozásának: hárommillió svéd koronát, lőszert, sisakot és golyóálló mellényt, egy autót, amivel biztonságban távozhat. Ezeken kívül még az épp a börtönben ülő barátja, Clark Olofsson szabadulását követelte.

A rendvédelmi szervek teljesítették a kérését, néhány órán belül a helyszínre szállították a pénzt, egy kék színű Ford Mustangot és még Olofssont is beengedték hozzá, ám abba már nem mentek bele, hogy a túszokkal együtt jöjjön ki az épületből.

Így vette kezdetét a hat napig tartó túszdráma, amiben végül nem a bűntény, hanem fogvatartott banki dolgozók viselkedése lett a legérdekesebb aspektus.

Milyen figyelmes tőle, hogy csak a lábadba lőné a golyót

Az eseményeket az egész ország élőben követte a híradókból, és hamarosan záporozni kezdtek a rendőrségre a lakosság ötletei a helyzet kezelésére: volt, aki szerint az Üdvhadsereg zenekara által játszott vallási dalok jelentették volna a megoldást, és olyan is akadt, aki úgy vélte, ha egy méhrajt engednének el az épületben, az majd jobb belátásra bírná a túszejtőket. A rendőrség végül ezeknél sokkal prózaibb megoldást választott: az egyik bank feletti lakásból könnygázt pumpáltak a páncélterembe, ezzel önmaguk feladásra kényszerítve Olssont és Olofssont. Ám amikor az épület elhagyásáról tárgyaltak, a túszok is feltételeket szabtak: csak úgy hajlandók kijönni, ha előbb az elkövetők hagyják el a helyszínt.

„Jan és Clark mennek először, különben lelövitek őket, ha mi kimentünk” – mondta Kristin Enmark a rendőröknek.

Az alatt a hat nap alatt ugyanis, amit a bank páncéltermében töltöttek, a rablók és a túszok között különös, bensőséges viszony alakult ki. A rablók a maguk módján törődtek a fogvatartott dolgozókkal: Olsson nyugtatta Enmarkot, amikor rosszat álmodott, és odaadta neki a kabátját, amikor fázott. Elisabeth Oldgrennek pedig megengedte, amikor klausztrofóbiája miatt rosszul lett, hogy a páncélterem előtt sétálgasson úgy, hogy tíz méter hosszú kötelet kötött rá. De a három nő és a férfi még azt is a baráti gesztusként értékelte, amikor szóba került, hogy erődemonstráció miatt az egyik rabló megsebesítené Sven Safstromot, akkor nem agyonlőné, csak a lábába eresztene golyót.

Az egyik nő még győzködte is kollégáját, hogy „nem lesz baj, hiszen csak a lábáról van szó”.

 Egy idő után már a keresztneveiken szólították egymást fogvatartóikkal, megbíztak bennük, és azt érezték, törődnek velük. Sőt, egy idő attól féltek, hogy a rendőrök fognak az életükre törni. Utóbbit Enmark maga mondta a svéd miniszterelnöknek, Olof Palménak, amikor felhívta, hogy számon kérje rajta, miért nem engedik szabadon elmenni a két rablót. A nő úgy fogalmazott, hogy teljes mértékben megbízik a két férfiban, nagyon kedvesen viselkednek velük, de attól fél, hogy ha a rendőrök megrohamozzák az épületet, akkor az az ő életükbe is kerülhet. 

 

Így lettek hat nap alatt a négy fogoly szemében a rendőrök azok, akiktől félnivalójuk van, a két túszejtő helyett.  

Amikor a rendőrök a könnygázzal elérték, hogy Olsson és Olofsson feladják magukat, a túszok – akik végül sérülés nélkül úszták meg a történteket – ölelkezve búcsúztak fogvatartóiktól. Megbeszélték, hogy tartják a kapcsolatot, és találkoznak, valamint továbbra is bizonygatták a rendőröknek, hogy a rablók nem ártottak senkinek.

Azonban nemcsak a túszok kezdtek el kötődni a rablókhoz, hanem azok is hozzájuk. Olsson egy későbbi interjújában így fogalmazott:

„A túszok hibája volt. Mindent megtettek, amit mondtam nekik. Ha nem tették volna, talán most nem lennék itt. Miért nem támadtak meg engem? Nagyon megnehezítették, hogy megöljem őket. [A rendőrök – a szerző] arra kényszerítettek minket, hogy együtt éljünk, mint a kecskék a mocsokban. Nem tudtunk más tenni, megismertük egymást.”

Nem betegség, hanem túlélési stratégia

A közvéleményt érthető módon megdöbbentette az áldozatok viselkedése, még az is felmerült, hogy Kristin Enmark nem is áldozat valójában, hanem tettestárs. De nemcsak az események követői és a rendőrök, hanem a túszok maguk is összezavarodtak amiatt, hogy nem úgy éreznek a két férfi iránt, mint az logikus lenne: nem utálják őket, nem félnek tőlük, sőt.

Később dr. Frank Ochberg pszichiáter azt a magyarázatot adta a túszok viselkedésére, hogy ilyen váratlan helyzetben a fenyegetés halálfélelmet kelt az emberben. Egy túszejtés esetében az áldozat lényegében visszazuhan egy csecsemő szerepébe: az alapvető szükségletei kielégítéséhez is más engedélyére van szükség, és amikor a bántalmazó vagy elnyomó fél szigora enyhül, az áldozat hálát érez azért, hogy élhet. Az élete pedig attól függ, hogy engedelmeskedik. Ebben a kiszolgáltatott és erős függési viszonyban pedig úgy érzi, az életét pont annak köszönheti, aki veszélybe sodorta. Ezért történhet az, hogy az áldozat védi elrablóját vagy fogvatartóját és tagadja annak felelősségét. 

 

Ez a pszichés állapot, amit ma már Stockholm-szindrómának nevezünk, nem mentális betegség, hanem tulajdonképpen egy megküzdési stratégia. Ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben képesek legyünk az életünk védelmében a teljes és feltétlen engedelmességre és alkalmazkodásra, háttérbe kell szorítanunk a saját szükségleteinket, és előtérbe kell helyezni a másik akaratát.

Emiatt alakul ki olykor a szoros kötődés, amelyet sokszor csak úgy tudjuk ép elmével túlélni, ha empatizálunk az elnyomónkkal.

Miután Olsson és Olofsson visszakerültek a börtönbe, a négy banki alkalmazott rendszeresen meglátogatta őket.

Történetüket az évtizedek során több könyv és film is feldolgozta, többek között a 2018-as Stockholm című dráma Ethan Hawke főszereplésével.  

Dián Dóri

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/PeopleImages