Marika néni sétálni indul – Igaz történet enyhe túlzással
Azt hiszed, semmi dolguk. Azt hiszed, mindig ráérnek mindenre. Azt hiszed, tengernyi idejük van. Azt hiszed, direkt csinálják. Hogy lassan botorkálnak, hogy fontolva haladnak, hogy útban vannak, hogy kóvályognak. És fogalmad sincs, hogy mi jár közben a fejükben… Arról pedig még kevesebb, hogy mi mindenen mentek keresztül, mire egyáltalán a szemed elé kerültek az utcán, a buszon, a boltban. Együtt élsz velük, de olyan keveset tudsz róluk! „Nyolcvan pluszos” (ő kérte, hogy így írjuk) vendégszerzőnk most megmutatja, mi zajlik egy idős ember életének kulisszái mögött, mire eljut a bejárati ajtóig. Hátha legközelebb megérted (egy kicsit jobban.) Rét Marika írása.
–
Február közepe van, de tavaszias az idő. Gyönyörűen süt a nap, el kellene menni sétálni.
Ha nem utálnék sétálni, pláne egyedül.
Viszont négy napja nem voltam kint, még a végén „visszafejlődnek a lábaim”. A meteorológia szerint délre beborul és talán esni is fog, tehát, ha rászánom magam, igyekezni kell. Igaz, hogy még csak tíz óra van, és sétálni sem bírok többet fél óránál, szóval belefér.
Akkor rajta, készülődni!
Először is, össze kell készíteni a cuccot, amit feltétlenül magammal kell vigyek. Nehogy úgy járjak, mint a múlt héten, amikor időre kellett mennem valahová, és már a kocsiban jutott eszembe, hogy nincs nálam maszk. A lakásba nem akartam visszajönni, mert az már nem fért volna bele az időmbe. Gondoltam, nem probléma, úgyis egy patika előtt visz az utam, majd beugrom, és veszek maszkot. Csak lassan fogtam fel, hogy nem mehetek be a patikába, hiszen nincs nálam maszk.
Szóval a félórás sétához szükségem lesz a következőkre: maszk, lakáskulcs, bot, zsebkendő (hátha elkezd folyni az orrom), kis üveg víz (hátha megszomjazom vagy köhögni kezdek). Továbbá: személyi igazolvány, TAJ-kártya (mert ha történik velem valami, hasznos, ha tudják, hogy ki vagyok, és kit kell értesíteni). ezen kívül: mobiltelefon (mert, ha a gyerekek hívnak és nem veszem fel, pánikba esnek – nem teljesen alaptalanul).
Az öltözködés sajnos lassan megy. Az egyik nehézség a zokni felvétele. Nem tudom, hogy a lábam lett hosszabb vagy a karom rövidebb? De nem érem el egyikkel a másikat. Lehet, hogy le kellene szokni a zokniviselésről? A melltartóról már úgyis kezdek leszokni, nagyon kényelmetlen. Minden melltartóm szűk lett, összementek a szekrényben. Hátul már régóta nem tudom bekapcsolni, meg egyébként is minek vegyem fel, úgysem találkozom senkivel. Ha meg igen, ki az a bolond, aki elhiszi, hogy egy 80 éves nőnek peckesen állnak a mellei?
Egyébként is megfigyeltem, hogy a férfiak úgy néznek keresztül rajtam, mintha üvegből lennék. Igaz ez még jobb, mint a „szegény hülye öregasszony” nézés.
Következik a derékfűző felvétele. De előtte ki kell vennem a cipőmet a szekrény aljából, mert, miután felvettem a fűzőt, nem tudok lehajolni. Pontosabban lehajolni tudok, csak ilyenkor a fűző felcsúszik, és kezdhetem elölről az öltözködést.
A sétámat tovább hátráltatja, hogy reggel vízhajtót vettem be, amitől állandóan pisilni járok. Persze, ez a vízhajtó feladata, csak kérdés, hogy mire elindulok, abbamarad-e a hatása. Biztos, ami biztos, egy tisztasági betétet beteszek a bugyimba.
A szemüvegem már rajtam van, nem kell keresgélni. A nagyothalló készüléket régen nem vettem fel, még a Covid előtt szereztem be. De a Covid óta szinte sehova nem járok, itthon csak magammal beszélgetek, magamat meg elég jól hallom. (Néha túlságosan is jól…) Úgy döntöttem, hogy most a sétához sem veszem fel, úgy sincs senki az utcán, akivel beszélgetnék.
Nagyjából kész vagyok az indulásra. Még egy utolsó ellenőrzés az előszobai tükörben.
Egész jól nézek ki, persze „koromhoz képest”. Rámosolygok önmagamra. Szent Isten, elfelejtettem betenni a műfogsoromat!
Még jó, hogy nem lentről kellett visszajönnöm! Nincs annál visszataszítóbb, mint egy fogatlan vénasszony.
Lakásajtó bezárva, most már csak az emeletről kell levonszolni magamat. Régen, amikor valamilyen orvosi vizsgálaton megkérdezték, hogy lépcsőn tudok-e váltott lábbal menni, csodálkoztam, hogy lehet-e másképpen? Most már tudom: lehet. Ennek a technikája a következő, legalábbis nálam: lefelé menet jobb lábbal lelépek egy lépcsőfokot, és hozzálépek a bal lábbal. Fölfelé ugyanez a sorrend. Közben botra támaszkodom. Ha van korlát és hozzá szabad kéz, az sokat segít. Gyorsabban akkor sem megy, de kevésbé fájdalmas minden lépés. A fenti sorrendet a járdáról való fel- és lelépésnél is fontos betartani. Érdemes a járda szélén megállni és végiggondolni a teendőket. Ha az ember olyan figyelmetlen, hogy nem tartja be a sorrendet, előfordulhat, hogy összerogy az utcán, ami nagyon-nagyon ciki.
Na, lenn vagyok a kapuban. Kicsit lihegek. Már az öltözködés is kifárasztott, és erre még rátett a 14 lépcsőfok. Kilépek a kapun. És… akkor észreveszem, hogy eleredt az eső, ahogy azt megjósolták.
Esőben szó sem lehet a sétáról, nem vagyok én mazochista!
Rét Marika
A kiemelt kép a szerzőt ábrázolja és a saját tulajdona
