„Itt minden olyan nyugodt lesz, majd meglátod!”

Mondta az anyósom nyolc hónappal ezelőtt még Magyarországon, mielőtt kijöttem ide.

A férjem és családja tizenkét éve telepedtek le Svédország fővárosában, Stockholmban, egy élhető éltet reményében.

Itt minden olyan nyugodt lesz, majd meglátod – visszhangoznak a fejemben anyósom szavai.

Már a kezdetek kezdetén nagyon nehezen indultak a dolgaim. Alig jutottam személyi számhoz, ami a belépő ebbe az országba. E nélkül a szám nélkül ugyanis nincs munka, nincs orvosi ellátás, nincs tanulás, de még lakcímed sem lehet. Majd mikor két hónapja megtudtuk, hogy végre saját lakáshoz jutottunk, beütött a koronavírus.

Svédországban nagyon lassan történik minden

Az otthoniak már mindennap hívogattak minket és jelentettek. Mindenki pánikban volt, és rettenetesen aggódtak. Mi pedig még szinte semmit nem érzékeltünk a történésekből, mivel itt nemcsak az ügyintézés, hanem minden más is nagyon lassan történik. Amikor kijöttem ide, és el kellett intéznem valamit egy hivatalban, olyan érzésem volt, mintha a Zootropolis lajhárjaival beszélgetnék, miközben én ezerrel pörgök.

Majd talán idővel megtanulok egy picit én is lelassulni.

A nyelviskolában, ahova jártam, illetve a férjem munkahelyén az első jel, ami a járványra utalt, az volt, hogy elkezdtek kirakni kézfertőtlenítő géleket a mosdókba és a konyhákba. Majd később kikerültek a kézmosásra figyelmeztető táblák is. Ekkor még mindenki tette a dolgát, az iskolában a tanár szemét forgatva elhadart pár dolgot a koronavírusról, mondván, ez csak protokoll, amit neki meg kell tennie, de semmi vész.

Ekkor otthon, Magyarországon, már körülbelül három hete bezártak az iskolák és az óvodák.

Mi a férjemmel úgy döntöttünk, hogy nekem is jobb lenne, ha nem járnék be az iskolába. Ő ekkor már pár napja nem ment be dolgozni, amit a munkájából kifolyólag meg is tudott tenni.

Aztán végre itt is meghoztak pár intézkedést

Már szinte az egész világ megállt, és mindenhol pánik tombolt, amikor végre Stefan Löfven Svédország miniszterelnöke is megszólalt egy pár perces tévéközvetítés erejéig. Azt mondta, hogy nehéz idők jönnek, és mindenkinek felelősen kell cselekednie.

Március 18-án azért hivatalosan is bezártak az iskolák Svédországban. Ekkor még csak próbaidő jelleggel egy hétre, amiből azóta másfél hónap lett. Az alapfokú iskolák és óvodák közül sok nyitva van, mert a szülőknek be kell járniuk dolgozni. Csak azok nem járnak, akik megtehetik, hogy otthonról dolgozhassanak. Aki kicsit is betegnek érzi magát, az ne menjen dolgozni, és ne menjen emberek közé. Ezt mondják. A svédek pedig annyira megbíznak mindenkiben, hogy az üzletekben és a parkokban ugyanúgy folyik az élet, mint eddig. Hiszen, aki beteg az, ugye, otthon van.

Az élelmiszerboltok változatlanul, de az egyéb üzletek rövidített nyitva tartással üzemelnek. A vécépapír-, száraz tészta-, élesztőpánik az első két hétben lecsengett. Az üzletekben az eladók elé, a kasszákba plexilapokat akasztottak fel, amik mögül az eladók kénytelenek kihajolni, mert nem hallják, amit mondani akarsz nekik. Vagy a vevő hajol be a plexi mögé.

Kívülről nézve olyan ez, mintha egy jó Buster Keaton-burleszket nézne az ember

Némelyik üzlet bejáratában eldobható gumikesztyűk és kézfertőtlenítő is van, illetve egy-másfél és újabban két méteres távolságtartást javasoló padlómatricák. Maszkot csak elvétve lehet látni embereken. Szinte lehetetlen itt is maszkoz jutni. Én pár hete már teljes harci díszben, maszkkal és kesztyűvel járok bevásárolni. És végre sikerült elérnem azt, hogy az emberek messzire elkerüljenek. Ugyanis itt, aki maszkot visel, az feltehetőleg beteg. Kesztyűt viszont annál többen hordanak, mert itt valamiért azt hangsúlyozza a hatóság, hogy kezet kell mosni, és akkor nem lesz baj.

Sajnos valamiért több embernél láttam, ahogy gumikesztyűkben fogyasztják el a „fikájukat” (a svédek napi kétszer „fikáznak”, ilyenkor kávét vagy teát isznak valami harapnivaló kíséretben), illetve a jégkrémjüket. Ebből arra következtetek, hogy azt hihetik, a vírus bőrön át fertőz.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a svédek hülyék. Nem azok, csak itt annyira nagy a bizalom a vezetők felé, annyira jól működik az egész rendszer, hogy nem félnek.

Mi a helyzet a teszteléssel?

Itt nem tesztelnek, ezért hiteles hivatalos adatokat nem tudok mondani, de személy szerint ismerek olyanokat, akik valószínűleg koronásak, viszont csak házi karanténra lettek ítélve, tesztet nem csináltak náluk. Az anyósomat például egyik este be kellett vinni a kórházba, mert szívpanaszai voltak már egy ideje, sőt beteg is volt pár hétig. Egy sátorban vizsgálták meg űrhajósnak öltözött, arc nélküli emberek, de tesztelni nem tesztelték. Hála az égnek, szépen rendbe jött, de azért eléggé meg voltunk ijedve.

Egyébként a nem tesztelésnek az az oka, hogy nem akarnak a számokkal pánikot kelteni, viszont „szeretnék”, hogy sokan elkapják a betegséget, és kialakuljon gyorsan a nyájimmunitás.

Ezt személy szerint nem tartom túl jó megoldásnak, mert bár egy nővér ismerősünk pár hét gyengeséggel és lázzal megúszta, az osztálytársnőm szomszédját négy nap alatt elvitte a vírus.

Minden jó, ha a vége… jó?

A költözésünk egyébként a nagy izgalmak közepette, ellenére, lezajlott. Már az új lakásunkból élvezzük a karantén adta örömöket és ürömöket. Átütemeztük a dolgokat, online csak a legszükségesebbeket szereztük be, így a sógornőmtől kapott étkezőasztal körül kétféle szék van, én egy olyanon szoktam ülni, aminek ragasztópisztollyal ragasztottam meg a lábát, hogy ne essen össze alattam. A hálószobában még nincs mennyezeti világítás, mondván, hogy oda amúgy is aludni járunk. Szóval van még mit beszereznünk. Közben online befejeztem a sulit is. Bár nyárra terveztünk egy magyarországi látogatást – mert én már október óta nem láttam édesanyámékat –, most úgy néz ki, hogy folytatni fogom a tanulást. Az otthoni barátnőimmel viszont sokkal erősebb lett a kapcsolatom a vírusnak köszönhetően. Ugyanis mindennap beszélek valamelyikőjükkel, és arra az egy órácskára, amíg beszélünk, elfelejtjük, hogy mi is van most a világban. 

Serestyén Sára

A képek a szerző tulajdonában vannak