–

Fiatal, szőke nő ül a szépségszalon bársony karfájú forgószékén. Manikűröztet. Közben a körmöslánnyal beszélget, elmeséli az elmúlt két hetét, a kihívásokat, amelyekkel a munkája során találkozott, szó esik a nyári terveiről és az új pasijáról is. Fél óra elteltével az egyik keze már kész is. Hátrafordul. A fal melletti széken üldögélő figurához intézi a szavait.

– Mindjárt kész vagyok, szívem. Már nincs sok hátra. Nagyon ügyes vagy.

A szék felől nem érkezik válasz, csak egy csendes bólintás.

A nő belemerül a beszélgetésbe. Pár perccel később újra hátrafordul.

– Igyál egy kis vizet, nehogy kiszáradj. Úgy, nagyon jó! Na, még egy kortyot, az én kedvemért. Ügyes vagy.

A manikűrös a nőre mosolyog:

– Milyen cuki!

Az egész szalon helyeslően bólogat, tényleg nagyon cuki. A nő még magyarázatképpen hozzáteszi:

– Utána elviszem majd palacsintázni. Cserébe, amiért ilyen türelmesen várt.

Megint hátrapillant.

– Mindjárt mehetünk, jó? Indulunk palacsintázni!

Végre kész mind a tíz köröm, csak úgy csillog rajtuk a vörös lakk. A nő fizet, majd a fal melletti székhez indul. Lesegíti róla a hófehér hajú nénit, aki kissé bizonytalan tekintettel néz rá.

– Nehogy itt felejtsd a táskád. Úgy, nagyon ügyes vagy. És a vizes palackot is vigyük. Várj csak, előtte igyál egy nagy kortyot. Úgy, jól van. Kész is. Mehetünk palacsintázni, jó lesz?

A néni bizonytalanul bólint, majd zavart mosollyal néz körbe, mintha valamit keresne.

– Minden rendben, szívem, gyere, induljunk. Megfogom a kezed.

Ahogy mennek kifelé, mosolygós fejek követik a léptük csendben. Milyen cuki a néni, milyen helyesek így együtt, gondolják.

Távozásuk után aztán folytatódik a csivitelés a szalonban.

– Igazán helyes néni... – indítja be a beszélgetés fonalát egy vörös hajú kuncsaft abban reménykedve, hogy sikerül némi pletykára, szaftos történetre szert tennie. Nem kell csalódnia, a kozmetikus buzgón kielégíti mindenki kíváncsiságát.

– Bizony! Nagyon kis édes. Szegényke... – nyomja meg jelentőségteljesen az utolsó szót. – Rettenetes dolog ez a betegség! Annak idején egyetemen tanított irodalmat, ha jól tudom. Több nyelven beszélt perfektül, még külföldre is hívták vendégelőadónak. Az unokája mesélte. Aztán jött az Alzheimer. Pár év alatt teljesen leromlott szegény.

A kozmetikuslány közönsége egy emberként sóhajt. Ő folytatja.

– Eleinte nem is nagyon tűnt fel, betudták a korának, hogy el-elfelejt dolgokat. De mostanra… Minden kiesett neki. A múltkor elment sétálni, és nem talált haza.

Egy fél éjszakán át kóborolt két saroknyira a lakásától, miközben mindenki őt kereste.

Állítólag most már a saját lakásában is eltéved. És a gyerekeit is elfelejtette, mind egy szálig. Még felöltözni sem tud egyedül, nem emlékszik, mit hová kell húznia.

– Micsoda tragédia! – csóválja a fejét a vörös.

– Bizony – szól közbe a manikűröslány is. – A szakmájának az egyik vezető elméje volt állítólag, és mi maradt belőle? Csak ül naphosszat a lakásában, és nézi az ablak előtt elrepülő galambokat. Persze, cuki. De biztos vagyok benne, hogy soha nem erre a jelzőre vágyott. 

– Milyen ironikus dolog ez a sorstól! – csóválja a fejét a vörös nő. – Megfosztani valakit az elméjétől, az emlékeitől, szépen lassan elcsenni tőle minden gondolatát. Egy ilyen elme. Hogy újra úgy éljen, mint legutóbb totyogós korában. Tragédia.

– Hát, igen – zárja le a beszélgetést a kozmetikuslány egy vállrántással. – De azért cuki.

 Rácz Sára 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/KatarzynaBialasiewicz