–

Teljes súlyával nehezedik rám anyám betegsége a születésnapján. Hetvenkilenc éves, és örülök, ha van olyan nap, amikor nincsenek hallucinációi, és emlékszik arra, hogy ki ő. 

Ki vagyok én. 

Nem szólít már kisfiamnak. Nem mondja a nevemet, és lehet, hogy már nem is mindig tudja. 

Azt mondta nekem a múltkor, mielőtt megütött, hogy élete legnagyobb hibája az volt, hogy hozzám jött feleségül, azt nagyon megbánta. Mondtam neki, hogy nem vagyok a férje, mire megrázta a fejét, gondolkodott, mintha egy pillanatra kitisztult volna az agya, rám nézett, és azt mondta, igen, te a fiam vagy. De akkor is utállak. Rendben, mondtam, miért utálsz? Azért, felelte, amit álmodban gondoltál rólam. És én hülye, még el is gondolkoztam azon, hogy vajon álmomban mit gondolhattam róla, vajon mit álmodhattam.

Ekkor már vagy két hete azt mondogatta, hogy hallja a gondolataimat, ő gondolatolvasó, és tud gondolatokkal gyógyítani. Amikor először mondta ezt, még nem féltem tőle, még nem mértem fel, hogy milyen gyorsan épül le, és hogy meddig fajulhat a betegsége. Még megjósolni sem tudtam, mi fog vele, illetve velünk történni. 

A nyugdíjazása után egyre többet ivott, egyre gyakrabban hallottam a hangján, amikor felhívtam, hogy ittas. Hiába is próbálta, előttem nem tudta letagadni, hogy iszik. Akkor is ivott már, amikor még csak tízéves voltam, felismertem, miképpen változik meg a hangja, a viselkedése, ha részeg. A kétdecis üvegeket eldugdosta előlem, de megtaláltam mindet. És ahogy nem tudta eldugni az üvegeket, azt sem tudta elrejteni előlem, hogy bajban van. Adósságokat halmoz fel. Nem fizeti a rezsit, és minél több az adóssága, annál inkább menekülni akar a valóság, a behajtók elől. A pénzüket visszakövetelők elől. 

Majdnem másfél millió forint volt, amit végül nekem kellett előteremteni, visszafizetni, a nyugdíját már letiltották, az ebédjét én fizettem, minden délben hozott neki ételt egy étterem. Nem tudom, hogyan történhetett, de még többet is letiltottak tőle, mint a nyugdíja fele. Alig kapott valami pénzt. Minden hónap elején már elfogyott a nyugdíja, és nekem kellett kipótolni. Ugyanakkor hallottam a hangján, hogy amint pénzhez jut, vesz magának valamit: egy kétdecis vodkát, pálinkát, söröket. 

Amikor elvonóra vittem, olyan dühös volt rám, hogy le akart köpni, de csak a saját kabátján folyt le nyála.

Eltöltött pár hetet a belgyógyászaton is, és mire kijött, már nem ivott. De csak két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra halljam a hangján, baj van, elég sok vodkát bevedelt. Hazamentem, hogy beszéljek vele, és olyan részeg volt, hogy fel sem tudott kelni az ágyból. 

Ez a törékeny, negyvenöt kilós nő, aki egykor a helyi közösség elismert tagja volt, az egyik legszeretetreméltóbb pedagógus, ott feküdt az ágy mellett a földön, és arra is képtelen volt, hogy visszafeküdjön az ágyba. Öt üveggel ivott meg aznap. 

Vagyis délután hatra megivott egy liter vodkát. Ha én megittam volna annyit, még rosszabb állapotban lettem volna. Ez biztos. De soha nem is bírtam a töményet, legfeljebb, ha sört, vagy jobb borokat ittam, de ha ittam, egy idő után akkor is eszembe jutott, hogy nem szeretnék úgy járni, mint anyám. Nem szeretnék olyan állapotba kerülni, mint ő.

Egy liter vodka ment le egy nap alatt. És már megint nem fizetett rezsit, már megint csak azért találtam meg a fizetési meghagyásokat, mert feltúrtam a lakást, és már megint én voltam a „szemét”, hogy turkálok a holmijában. 

Felültettem az ágyra, főztem neki kávét, megmostam az arcát, és másnap, amikor felkelt, beszélgettünk: nevetgéltünk, tulajdonképpen nagyon jó volt. Felidéztük, hogy milyen volt együtt Mártélyon, a közös csónakázásokat, felidéztük a közös kerékpározásokat a Tisza partján. A tanítványairól mesélt – nem sokat változtatott ezerszer elmesélt történetein, de lelkesen hallgattam őket. Másnap nem ivott. És nem ivott megint egy hónapig. Aztán újra jöttek a behajtók, el kellett adni a lakását, egy kisebbet vettem neki, amit megszeretett. 

Ennek a kisebb, de elég kedélyes, barackszín falú lakásának a főtérre néző ablakában álldogált, és az apjával beszélgetett, vagy azokkal, akik hozzá fordulnak, hogy gyógyítsa meg őket a gondolataival. Jönnek hozzám a rokonok, mondta, meg akik szeretnek. Várta a barátnőjét, aki már fél éve nem látogatta meg, mivel a testvéréhez költözött, Somogy megyébe, messze tőle. Várta az anyját. Aki egy anyák napi ünnepség után halt meg, amikor tizenhét éves volt. Már nem ivott. 

Tudtam, hogy nagy baj van, amikor nyáron felhívtam, és azt mondta, hogy ott van nála az egyik fiam, és mennyire örül annak, hogy meglátogatta az unokája. A fiam, akiről beszélt, ott ült mellettem. 

Anyám nem tette le a telefont, és hallottam, hogy a szobájában, tőlünk kétszáz kilométerre, a fiamhoz beszél. Majd másokhoz is. Azt mondja, gyertek be. És hallom, hogy úgy beszélget, mintha már legalább öten lennének a szobájában. Majd káromkodik. 

Leutaztam hozzá: a tekintete zavarodott volt. Először skizofréniára gyanakodtam, de a klinikán, ahova aznap bevitték, a főorvosnő azt mondta, demencia. Az ilyen lázas hallucinációkkal is jár. És ki fog még tisztulni az agya, kérdeztem, tudok még majd vele rendesen beszélgetni? Bólogatott, de nem volt meggyőző. 

Amikor a mentőket hívtam, leöntött vízzel, ököllel az arcomba csapott. 

A mentősök kikérdezték, a kérdéseikre rendesen felelgetett. Azt mondta, vele semmi baj nincs, ellenben velem nagyon is van, mert meztelenül rohangáltam tegnap is az utcán, és ő szaladt le, hogy betakarjon. Huh, gondoltam magamban, ez nagyon jó lesz, ha a végén engem visznek be. Érthetően, szépen beszélt. Majd azt mondta a cingár mentős fiúnak: magát ismerem, maga volt a szomszédom a Nyitra utcában. A mentős rázta a fejét. Nem. De, erősködött anyám, egy olyan idősebb felesége volt, tartozik még nekem ötezer forinttal. Bevitték. 

Majdnem egy hónapig vizsgálgatták, bejártam hozzá, egyre jobban volt. Otthon nem ismerte meg a saját tárgyait, mintha nem is tudta volna pontosan, hova vittem. Mindent megtapogatott. Megvizsgált. De egyre tisztább volt, egyre pontosabban emlékezett. 

Ősz végén fedeztem fel, hogy felvett egy nagyobb hitelt, és nem fizeti. Ott volt a hitelkérelme, ott voltak a felszólítások az egyik titkosnak gondolt fiókban. Egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy van pénzintézet, ami ennyi hitelt képes még adni neki. Eszembe jutott, amikor szinte őrjöngve törtem össze a hitelkártyáját, mert nem értette, hogy működik, és rengeteget vásárolt vele. Elképesztően dühös voltam rá. De pénzügyekről már végképp nem lehetett vele beszélni. Nem tudott elszámolni vele, hogy mire költötte a pénzt. 

Otthon voltam nála, reggeliztünk, amikor megjelent egy rejtélyes látogató. Csak benézett, hogy anyám tud-e neki adni valamit, és amikor meglátott engem, nem kérdezett többet, csak elfutott. Anyám nem tudta megmondani, ki volt az. Hebegett-habogott. Kiderült, hogy van egy nő, aki rávette a hitelre, és neki szokott pénzt adni, mert ő fizeti ki neki az adósságait. A nő többet nem jelentkezett, nem találtam meg. Anyám azt mondta, Jutkának hívják, de Jutkának hívták a gondozónőjét is, és az a nő nagyon hasonlított rá. 

Egy barátom ötvenedik születésnapja után, kissé ittasan feküdtem le anyámnál olyan hajnali háromkor. Arra ébredtem fél hét tájban, hogy anyám pofoz engem, és ordít, hogy én nem hiszek neki, nem hiszem el, hogy ő gondolatolvasó, mindig is kételkedtem a szavaiban. 

Amikor felültem, ököllel az arcomba vágott. Bár nem sok ereje volt már, de annyira erősen, hogy berepedt a szám. Megdöbbenve ültem ott. Az ágy szélén. Nem bírt leállni. 

Felkeltem, mire kicsit megijedt. Megfogta a táskám, és kidobta az ajtón. Ide többet nem jöhetsz, mondta, nem vagy többé a gyerekem. Nem akarlak többé látni. Miért, kérdezgettem. Miért? Mert álmodsz rólam, mondta. Az álmaid miatt.  

Mi volt vajon az álmom? Hogy hosszabb ideig külföldön éljek? Amit azért nem tettem meg, mert féltettem, és a közelében akartam maradni. Ha baj van, könnyen odamehessek hozzá. Nem tudom, mi volt az álmom.

Már letettem róla.

Bevitték a kórházba, megint a memóriaosztályra, ahol pelenkában rohangálnak fonnyadt, magukban beszélő, szörnyű állapotú betegek, akiket nem nagyon látogat már senki. Bemegyek hozzá, és megfogom a kezét. Ő már nem tudja, hogy én ki vagyok. De én még, szerencsére, tudom, hogy ki volt ő. És nem tudom elengedni a kezét. 

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images