Elképzellek, ahogy ülsz a kopott műanyag széken, vagy fel-alá járkálsz, buszra várva. Órádra pillantasz percenként. Nincs időd. Süt rád a nap. Reggel van. Vagy délután, és fáradt-kókadozva térsz haza a munkából. Megnézed magad a kirakat üvegében. Fiatal vagy. Látod, ahogy törékeny sziluetted körül hajaddal játszik a fény, és keresgélsz valakit, akivel találkozik a tekinteted az emberárnyak között. Mindig szép vagy. Lebben a ruha rajtad. Jól áll. Hajad rendezett, néhány tincs szabadjára engedve. Tán egy gangos házban élsz. Szűk bejáratú, keskeny folyosós, míves korlátú, gangos házban, a harmadik emeleten, mondjuk.

Van valakid, aki téged vár, hogy hazaérj. Nézi az arcod, a szemed, kávét készít neked, eléd rakja. Vagy pont nem vár senki, és az elmúlt szerelemre gondolsz, melege még jólesőn lapul a bensődben, ezért nem sietsz, komótosan lépdelsz, bágyadtan gyűrődsz buszokon.

Az esték furcsák egy ilyen gangos házban. Mintha mindenki a szobádban lakna, és mégsem. Visszhangos. Hallani, ahogy piszmognak odabenn, leülnek a recsegős székre a konyhában, teát kavarnak, és odakoccan a csésze aljához a kanál. Bekapcsolják a tévét, üres tekintettel nézik együtt a családi kanapén. Reklám közben krákog az ember, amikor a folyosóra húzódik egy cigarettára. A gyerekek a nappaliban csicseregnek. Megeresztik a vizet a kádban, áthallatszik a falakon öblösen. Csöndesen beszélgetnek, nagyot kacagnak, egymással kiabálnak, tüsszögnek, macska nyávog a másodikon, vakkant a pincsi a földszinten, a negyediken morcos öregasszony lakik, akihez senki nem köszön be. Amikor megérkezem a pesti zsibongásból, ahol te naponta jársz-kelsz, csöndességbe érkezem.

Az isten háta mögött lakom. Itt más az élet… csak a két öregasszony van, aki egymás mellett lakik. Délutánonként kiülnek a közös lócára, a két ház közé, a nagy, göcsörtös körtefa alá. De nem is lóca az, hanem kőlap, azon ülnek. Rá pokrócot tesznek, mink már öregek vagyunk, könnyen fázunk. Kötött mellény van rajtuk, arcukra árnyékot vet a fejkendő, be vannak burkolózva, ha öreg leszel, te is így fogsz fázni. Szelíd a délután, melegen simogat, apró szöszök szállnak a fényben. Hangosan köszönnek, amikor elmegyek mellettük. Akkor lefordulok mégis az útról, átszökkenek az árkon, az odavezető keskeny járdán, közéjük ülök egy kicsit. Odébb húzódnak, hogy középen elférjek, megérintik a vállamat, örülünk neked, ülj csak nyugodtan, marasztalnak. Keveset szólnak, inkább csak mosolyognak. Fiamék most mentek el, egyedül maradtam vasárnap délután, mondja az egyik, és elsimítja kötényéből a gyűrődéseket.

Hunyorogva belenéz a napba, kezében a félbevágott almával, és hámozókéssel babrál, a másik meg leszakajt néhány szálat a piros tulipánok közül, vigyem haza, rakjam vázába, szép lesz.


Néha meglátogatnak a gyermekeim, magukkal hozzák az unokákat, olyankor nagy sivalkodással vannak, almás pitével várom őket, jöjjenek csak, amíg tudnak, mikor sok a dolog, úgyse jönnek. Aztán a kapuból könnyedén int, hosszan néz utánuk. És ha már öreg este van, akkor az egyedül maradt asszonyok befordulnak a házba, megállnak a szoba közepén. Leoltják a világosságot. Susog a ruhájuk, kicsit motoznak a sötétben. Hideg a padló mezítláb, és hosszú az út a szoba közepétől az ágyig. Aztán befordulnak a fal felé aludni. Egyedül vannak a takaró alatt, és már nem félnek, mitől féljünk, csodálkoznak, megéltünk már mindent, amit lehetett.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Majd lesz egy olyan nap, amikor te is elmondod: öreg vagyok, hamar fázom. Magadra veszed a kötött mellényt, hogy takarja a hátad, kapudban könnyen intesz távozó gyermekeid után, majd leoltod a világot. Kicsit motozol még a sötétben. Hosszú lesz az út mezítláb a puszta padlón az asztaltól az ágyig, befordulsz a fal felé, aludni, eleget éltél, nem kell félni semmitől.

De most? Most csak nevess bele a napba, lüktess a pillanatokkal… és rohanj a buszod után.

Magdás Emőke

Szerzőnk korábbi írásait ITT olvashatod el