Bár a budapesti orosz nagykövetség épületét kordonnal és fegyveres őrökkel védik, félelemnek semmi nyoma, sőt valami elementáris, elkeseredett düh kavarog a levegőben, ahogy a tüntetés felé tartok szombat délután. Rengetegen hoztak magukkal az ukrán zászló színeibe burkolt relikviákat és transzparenseket, mert tele vannak az emberek mondanivalóval, ki kell fejezniük a felháborodásukat, az aggodalmukat és a haragjukat. Egy percig nem okoz gondot szóba elegyedni velük – többségében nem is magyarok.

Nemcsak orosz, ukrán, hanem mindenféle nyelv – angol, német – foszlányait hallom a tömegben. A szónoklatok sem magyarul hangzanak, hiszen a tüntetést az Egység Ukrán Egyesület szervezte, bár az is igaz, hogy a hangosítás még egy átlagos magyar tüntetésénél is rosszabb, alig hallani belőle valamit. Viszont a skandálás (oroszul) olyan szenvedélyes, hogy az mindent elsöpör, és mindent elmond.

Ruszlan és barátai

Mindjárt az első fiatal párról – amelynek tagjai ukrán zászlóval a hátukon érkeznek velem együtt – kiderül, hogy a háború elől menekültek ide, még épp az utolsó pillanatban. A lány riadt tekintete elárulja a lelkiállapotukat, de mivel nem beszél jól angolul, átadja a szót a barátjának, Ruszlannak. Ő azért döntött a hirtelen távozás mellett, mert nem akarta, hogy besorozzák katonának. Informatikai területen dolgozik, és úgy érzi, az országhatáron kívülről jobban tudja támogatni a harcot. 

Lviv elővárosából indultak útnak 24-re virradó éjszaka, közvetlenül azelőtt, hogy ott eldördültek az első lövések.

„Elhagytuk Ukrajnát, de a szívünk ott maradt – mondja. – Egyelőre kivárjuk, hová fejlődik a helyzet. Ha Ukrajnának szüksége lesz a helyi segítségre, én akár vissza is megyek, de egyelőre úgy érzem, innen hasznosabbá tudom tenni magam, például azzal, hogy az orosz propagandaoldalakat kezelem.”

Azért jöttek épp Budapestre, mert tudták, hogy Lvivből mindenki Lengyelországba menekül. A határig autóval jöttek (összesen négyen), ott letették a kocsit, és gyalog folytatták az útjukat. Nem ismernek itt senkit, de találtak egy lakást, amit határozatlan időre kivettek.

„Meg kell mutatnunk a világnak, hogy Putyin politikája mit jelent valójában – teszi hozzá az egyik társa.

– Mi hiszünk a hadseregünkben, az elnökünkben és a népünkben, mert ők tényleg minket képviselnek. Ez egy információs háború is, és meg akarjuk mutatni, hogy bízunk bennük.”

Azt kérik, segítsük az ukrán ellenállást azzal is, hogy pénzt adományozunk az ukrán hadseregnek, és valódi híreket terjesztünk – köztük azt is, hogy az ukránok hol találhatnak menedéket. „Mi is ezt tesszük: folyamatosan monitorozzuk az eseményeket, és megosztjuk az otthoniakkal és az oroszokkal. Ellenőrizzük az orosz oldalakat is, hogy tisztában legyünk vele, náluk milyen információk terjednek.” 

Fiatalok, és nem félnek, sőt tele vannak tettvággyal: „Hiszek abban, hogy Ukrajna meg fogja állítani Putyint, és hogy sok ország mellénk fog állni. Egyszerűen nem történhet másképp. Már annyi helyen nyitott frontot, valakinek meg kell állítania.” 

Larissza és magyar férje 

A tüntetők között sok olyan ukrán is akad, aki évek óta Magyarországon él, mint például Larissza, aki magyar férfihoz ment feleségül, és már magyarul is folyékonyan beszél.

„Az én ismeretségi körömben senki nem számított arra, hogy ez megtörténik, és nagyon reménykedtünk abban, hogy az unió mellénk áll. Sajnos ez nem történt meg – mondja. – Ezért most

azt üzenem a magyaroknak, hogy ha nem akarják, hogy ’56 megismétlődjön, akkor segítsenek Ukrajnának. De nemcsak a magyaroknak mondom, hanem az egész világnak. Ukrajna egyedül tartja a frontot.”

Larissza családja Észak-Ukrajnában él, ahol folyamatosan bombáznak. Úgy tudja, ott már bevetették a Sztálin-orgona nevű rakéta-sorozatvetőt is, amivel civil házakra céloznak. „Ha jól tudom, mindenkinek sikerült óvóhelyre menekülnie, viszont épp ezért nehezen érem el a hozzátartozóimat, hiszen ott nem működik az internet. Nagyon súlyos a helyzet. Nem alszom, nem eszem, folyamatosan a híreket követem.”

 

Larissza emlékeztet arra is, hogy ukrán források szerint mostanáig 3500 orosz katona is életét vesztette a harcokban – szerinte ez is nagyon riasztó adat. „Annyira szeretném, hogy ez az egész most azonnal fejeződjön be! Képzeld el, milyen, amikor a gyerekkori barátnőd férje katona, és ezekben a percekben is harcol. Van egy tízéves gyerekük – neki hogyan magyarázod el, ha az apja, ne adj’ isten, nem jön többé haza? Ez a háború minden oldalon csak fájdalmat okoz. De arra még Putyin sem számított, mennyi önkéntes jelentkezik az ukrán hadseregbe. Nők, férfiak sorra állnak be harcolni – tegnap állítólag tizennyolcezer géppuskát osztottak szét közöttük Kijevben. Ukrajnát nem lehet három óra alatt bevenni.”

És bár Larissza nagyon hálás azért, hogy Magyarország is csatlakozott a SWIFT-akcióhoz – vagyis hogy korlátozza az ezen a banki rendszeren keresztül történő utalásokat és kommunikációt –, mégis úgy érzi, hogy ez nem elég támogatás. „Köszönöm Orbán Viktornak, hogy meghozta ezt a döntést, ez volt a leghelyesebb az utóbbi napok történelmi eseményeit tekintve. Végre jó döntést hozott, de a győzelemhez még több segítség kell.

Én úgy érzem, magunkra lettünk hagyva. Nemcsak én, hanem az egész népem az Európai Unió segítségére számít. Mindenkinek békét kívánok.”

Natalia, Alekszandra, Luiza
Az itt élő ukránok igyekeznek segítséget nyújtani azoknak, akik most érkeznek a háború elől menekülve. Natalia és Luiza például Alekszandrát fogadta be, aki egy hete jött Magyarországra. „Az utolsó percig abban reménykedtem, hogy nem lesz semmi. Egy kisvárosból származom, Kijevtől kétszáz kilométerre, és múlt szerdán ültem fel a repülőre, mert akkor már eléggé aggasztó volt a helyzet és szorongtam. A barátnőim azt mondták: miért nem jössz hozzánk? Ha nem történik semmi, legfeljebb hazamész. Úgyhogy útnak indultam, de a családom és a barátaim ott maradtak. Az anyukám szerencsére jól van, az ő környékük egyelőre biztonságos – nincs se a határhoz, se Kijevhez közel. De vannak barátaim Harkivban, akik az elmúlt három napot a metróban és óvóhelyen töltötték.”

Natalia pedig hozzáteszi, ő ugyan évek óta Budapesten él (neki is magyar a férje), de a családja szintén óvóhelyen bujkál, és nem is sikerül mindig elérnie őket. „Sosem tudhatod, mi van velük… nem tudjátok elképzelni, mennyire őrületes ez. A nagymamám megélte a második világháborút, ami nagyon súlyos nyomot hagyott a személyiségén, de még ő is azt mondta az utolsó percig, hogy ez nem történhet meg. Mégis megtették.

Éjjel-nappal a hírekre vagyunk tapadva, és meg vagyunk némulva. Nem tudok semmi másra gondolni, csak az otthoniakért aggódom. Alekszandra a telefonnal a kezében alszik, hogy ha valaki hívja, ott legyen, én meg óránként felébredek, és csekkolom a híreket. Ez egy rémálom.” 

Luiza Harkivból jött, méghozzá pont abból a részéből, ami most támadás alatt áll, de a családja szerencsére biztonságos helyen tartózkodik, és betartja a legfontosabb óvintézkedéseket. De sokakat ismernek, akik beálltak önkéntesnek. „Egy tizenkilenc éves barátnőm is jelentkezett, hogy védje Kijevet” – mondja Natalia. „Nekem pedig van egy amerikai barátom, aki a hadseregben szolgált, és most útnak indul, hogy beálljon az ukrán haderő mellé – teszi hozzá Alekszandra. – Most Srí Lankán van, onnan Lengyelországba repül, és aztán átmegy Ukrajnába.”

 

Natalia azt mondja, látják, hogy a hétköznapi emberek mellettük állnak, de az államok és kormányok szerinte magukra hagyták őket. „Mindenki csak nézi a gyilkolást és szenvedést – ez a legrosszabb az egészben. Pár hónapja még napi szinten látogattak Kijevbe a politikusok és elnökök, és azt ígértek, ott lesznek mellettünk, most meg nem tesznek semmit.

A mi tizenkilenc éves fiataljaink bátrabbak, mint a világ vezetői! Ez nagyon fáj, mert nincs az a politikai érdek, ami fontosabb lehet az emberi életeknél.”

És bár érzi, hogy az emberek mindenütt a világon aggódnak értük, de szerinte azt kellene megérteni, hogy ez nem csak róluk szól. „Mindenkinek aggódnia kéne, mert ami ma velünk történik, az másnap mással esik meg. Ez pont ugyanúgy zajlik, mint a második világháborúban.”

A helyzetet bonyolítja, hogy Alekszandra apja ráadásul orosz, és Moszkvában él, csak az anyukája ukrán. „Imádom az apámat, és tudom, hogy nem az ő hibája, ami történik. Ő is azt akarja, hogy azonnal legyen vége. Rengeteg orosznak vannak ukrán rokonai, és fordítva” – mondja. Natalia pedig hozzáteszi: „Az oroszok is tehetnek valamit: kimehetnek az utcára tiltakozni, felemelhetik a szavukat. Megértem, ha félnek, mert rettenetes lehet manapság orosznak lenni, és sajnálom, hogy félniük kell. De amíg nem tesznek valamit, addig nem is fog semmi változni.” 

Alina és a szégyenérzet

Alina, aki egyedül áll a „Ruszkik haza!” táblájával, szintén így érez – oroszként. Éppen azért jött ki a tüntetésre, mert tenni akar valamit. „Sok orosz van itt, köztük a kollégáim és barátaim is, rájuk várok éppen. Egy nemzetközi vállalatnak dolgozom Budapesten, és nemcsak orosz, hanem ukrán munkatársaink is vannak. Ezekben a napokban én szégyellem magam előttük, és felelősnek érzem magam a helyzetért.

Persze tudom, hogy konkrétan nem vagyok felelős azokért a döntésekért, amiket egy pszichopata vezető hoz, mert egy autoriter rezsimben élünk, de folyton felmerül bennem, hogy talán tehettem volna többet. Amikor a múltról beszélgetünk, akkor is mindig felvetődik, hogy mit tehettünk volna, és hogy tehettünk volna többet.”

Alina szerint ezekkel a dilemmákkal nincs egyedül. „Sok orosz szenved ettől az egésztől, és az is egész biztos, hogy ezzel megint csak a szegények járnak rosszul, mert csak még szegényebbek lesznek. Sok barátomnak már most befagyasztották a bankszámláját, teljesen átlagos embereknek. De – és most a magam nevében beszélek – én megértem a SWIFT-korlátozó akciót. Aki bűnt követ el, azt meg kell büntetni. Jobb lenne csak a vezetőket szankcionálni, de megértem, hogy ilyenkor nem könnyű válogatni az eszközökben. Nem vagyok boldog a szankciók miatt, de szükségesnek tartom őket.”

Alina fontosnak tartja azt is, hogy ne az oroszok és az ukránok közé húzzunk választóvonalat, és ne osszuk meg őket, amikor egy csomó szállal kötődnek egymáshoz. „Az ukrán barátaim megértik, hogy mi, oroszok nem az orosz államot képviseljük, sőt szerintem szükségük is van a támogatásunkra. Egy csomó orosz ment ki Oroszországban is tüntetni, és szerintem az ukránoknak ez fontos, mert látják a támogatásunkat.

Amikor itt voltam tüntetni csütörtökön, és az ukránok meghallották, hogy orosz vagyok, azt mondták nekem: köszönjük. 

És tényleg egy csomó vegyes család és barátság van, az én nagybátyám is Ukrajnában él például. Mi elismerjük Ukrajna függetlenségét. Ukrajna egy különálló állam, amelynek joga van eldönteni, hová áll és mit akar. Ha Európához akar tartozni, vagy ha be akar lépni a NATO-ba, az nem tartozik ránk” – véli.

Alinát részben éppen ez a szemlélet üldözte el a hazájából, ezért jött Magyarországra. „Öt éve hagytam el Oroszországot, úgy hatvan százalékban azért, mert nem bírtam elviselni a politikai helyzetet. Persze benne volt az is, hogy ki akartam magam próbálni külföldön, de több mint felerészben az is, hogy

amikor 2014-ben Putyin megtámadta a Krím félszigetet, akkor nagyon rossz lett a légkör Oroszországban. Én sem értettem vele egyet, és jelezni akartam, hogy ehhez nekem semmi közöm. És tudom, hogy Putyin azóta csak vérmesebb lett, ma még többet nézek ki belőle.”

Ezért szerepel a transzparensén ’56 és ’68, mert a történelmi tapasztalatok azt mondatják vele, hogy az oroszok bevonulását mindenütt nagyon komolyan kell venni. „Sok videót nézek Ukrajnából, és azt látom, hogy az ukránok erősek. Azt pedig tudom, hogy az orosz katonák közül sokan azt sem tudták, hogy Ukrajnába mennek, azt hitték, csak kiképzésre küldték őket. Vannak köztük egészen fiatalok, tizennyolc évesek is, akik épphogy elkezdték a kötelező sorkatonai szolgálatukat. Ők nem az országukért harcolnak – ellentétben az ukránokkal, akik a hazájukat védik. A transzparenst egy barátom készítette, de nekem azt jelenti, hogy az orosz vezetés nem fog megállni, elmegy a végsőkig, ahogy 1956-ban és 1968-ban is tette – legyünk tisztában ezzel. Nem akarok pesszimista lenni, csak realista.” 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Alina hisz benne, hogy az ukránok hazaszeretete nagyobb erőt képvisel, mint az orosz katonák félelme vagy kötelességtudata. De ez nem azt jelenti, hogy magukra hagyhatjuk őket, bízva a hitükben és ellenállásukban. Az ukránok hangja most eljut a világon mindenhová, de nem lesz elég, ha pusztán együttérzünk velük. 

Gyárfás Dorka


A képeket a szerző készítette