A gyerekek köré szervezzük az életünket, és pont ezzel ártunk nekik

–

Hihetetlen utazásra indultak

Michaeleen a világ legkülönbözőbb sarkaiba látogatott el hároméves kislányával, a kezdetben megzabolázhatatlannak tűnő Rosyval. Függőágyban aludtak a Yucatán-félszigeten a maja telihold alatt, segítettek egy inuit nagypapának narválra vadászni a Jeges-tengeren, a tanzániai hadza nőkkel pedig jamgyökér alakú gumókat ástak. „Rosy fantasztikus útitársnak bizonyult. Komolyan. Ki más lenne képes rá, hogy negyven órát repül, aztán még tízet autózik, és amikor megérkezünk az úti célunkhoz, ahol se folyó víz, se elektromos áram, így fordul hozzám: – Tetszik ez a hely, mama. Olyan szép!” – emlékezik vissza Michaeleen, aki utazásaik során mindenhol megfigyelte, hogyan nevelik a helyiek a gyerekeiket, és lejegyezte, mit tanulhatnánk tőlük mi, amerikai-európai emberek.

Minden adott volt ahhoz, hogy egy nagyszerű könyv szülessen

Maga a kiindulóhelyzet – kétségbeesett anyuka, aki távoli tájakra vándorol a kisgyerekével, hogy közel kerülhessenek egymáshoz – önmagában annyira érdekes, hogy azt gondolhatnánk, a Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? című könyvet maximum elrontani lehetett volna. De a kötet sokkal ambiciózusabb annál, mint hogy megelégedjen a (mi nézőpontunkból!) egzotikus kalandok leírásával. A szöveg rendkívül színvonalas és alapos, amelynek főleg az az oka, hogy Michaeleen Doucleff remekül ötvözte benne mindazt, amit a korábbi munkáiban elsajátított. 

A szerző ugyanis a Kaliforniai Egyetem Berkeley campusán doktorált kémiából, majd éveken át vegyészként dolgozott, utána pedig az amerikai közszolgálati rádió, az NPR riportereként helyezkedett el. Az ebola-járvány csúcspontján például Libériában járt a csapatával, tudósításukért a rangos Peabody-díjjal tüntették ki őket. De kutatott kiolvadó influenzavírusok után a sarkvidéki permafrosztban (fagyott állapotú talajban), illetve megfordult a borneói denevérbarlangokban is. Michaeleen tehát gyakorlott utazó, és kiváló tudományos újságíró, ami abban is meglátszik a könyvön, hogy az kifejezetten olvasmányosra sikerült. Mi történik benne?

A szerző egyrészt hétköznapi helyzetekben figyeli meg a kötetben szereplő szülőket (mindenhol családoknál laknak), másrészt több száz interjút készít a közösség tagjaival a gyereknevelési szokásaikról. Közben folyamatosan konzultál mindenféle szakemberrel, antropológusokkal, pszichológusokkal, evolúcióbiológusokkal. Egyáltalán nem tesz úgy, mintha vadiúj dolgokra bukkant volna, hanem ügyesen épít a területen korábban felhalmozott tudásra. Külön szimpatikus, hogy a legnagyobb professzorokra ugyanúgy a keresztnevükön hivatkozik, mint a vadászó-gyűjtögető törzsek bármely tagjára.

Ebben a könyvben mindenki megközelíthető, és bárki lehet értékes tudás forrása, beleértve a legapróbb gyerekeket is. 

Mi vagyunk furcsák, nem ők

Bár az első pszichológiai laboratóriumokat a XIX. század második felében hozták létre (1879-ben Wilhelm Wundt Lipcsében, 1883-ban G. Stanley Hall az amerikai Johns Hopkins Egyetemen), hosszú évtizedekig senkinek sem tűnt fel egy különös probléma: az, hogy a kutatások által feltárt, majd univerzálisnak tekintett humán sajátosságok igazából emberek egy nagyon szűk csoportjára vonatkoznak. Mára viszont tudjuk, hogy míg a lélektani tanulmányok túlnyomó többsége – 2010-ig a 96 százaléka! – kizárólag európai hátterű, azaz fehér résztvevőket vizsgált, addig ezek az emberek a világ népességének mindössze 12 százalékát teszik ki! 

Ráadásul a nyugati (western), tanult (educated), iparosodott (industrialized), gazdag (rich) és demokratikus (democratic) társadalmak a legkevésbé reprezentatív populációk közé tartoznak – ezért is alkalmazzák rájuk a (magyarul furcsa) WEIRD betűszót. Kiderült, hogy a legtöbb dolog, amit mi alapnak tartunk, más kultúrákban vagy egyáltalán nem létezik, vagy csak az utóbbi időkben ütötte fel a fejét. Nagyon máshogy gondolkodunk az „én”-ről, a tisztességről vagy az együttműködésről, mint a világ fennmaradó 88 százaléka.

Az a családmodell például, amit „hagyományosnak” nevezünk, földi életünk 99,9 százalékában egyáltalán nem létezett. 

Teljesen abszurd, hogy nukleáris családokban nevelünk gyerekeket, holott ez mindig is többgenerációs feladat volt, amelyben aktívan részt vettek a nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, barátok, szomszédok stb. Manapság kettő, de leginkább egy felnőttre hárul mindaz a munka, amit korábban több tucat ember végzett. Annak, aki otthon marad a gyerekkel, legtöbbször az édesanyának, jóformán egy személyben kell minden szeretetet, ingert és szórakozást megadnia a gyereknek, miközben könnyen elszigetelődhet.

A könyvben Michaeleen megpiszkálgatja, hogyan is jött létre a gyereknevelésről alkotott tudásunk. Említi például Christina Hardyment munkásságát, aki elképesztő mennyiségű, több mint 650 gyereknevelési könyvet olvasott el, egészen az 1750-es évekig visszamenőleg. Rájött, hogy a tanácsok egy része, amelyeket ma is kritikátlanul alkalmazunk, valójában százéves füzetekből származik, amelyeket férfi orvosok írtak árvaházak számára. Az időbeosztással, alvástanítással kapcsolatos szigorú nézetek abból is erednek, hogy ezekben az intézményekben több tucat, nem ritkán több száz kisbabáról kellett egyszerre gondoskodni. 

De ugyanúgy meg lehet vizsgálni, milyen összefüggéseket mutat az elképesztő játékdömping a kapitalizmussal, vagy hogyan terjedt el az a hiedelem, hogy a jó szülőnek szinte minden pillanatban ösztönöznie, irányítania, tanítgatnia kell a gyerekét. Na és persze állandóan dicsérnie, hogy építse a kicsi önbizalmát. Azzal viszont, hogy folyton a gyerekek nyakába lihegünk, sokszor pont előlük vesszük el a teret. Iszonyúan kimerülünk, ők pedig nem tudják megélni az autonómiára, a felfedezésre, az együttműködésre irányuló ösztönös törekvéseiket. 

#1. Mit tudnak a maják? Ismerd meg az acomedidót 

Sajnos nincs lehetőségem arra, hogy részletesen összefoglaljam a könyv tartalmát (érdemes elolvasni!), és minden gyakorlati tippet leírjak, amit Michaeleen megfogalmaz. De azért igyekszem vázolni, mik azok a legfontosabb dolgok, amelyeket egy-egy népcsoporttól elsajátíthatunk. 

Először egy aprócska faluban járunk, nem messze Chichén Itzá ősi piramisától, ahol „elefántfül nagyságúra nőnek a pálmalevelek”, „hőlégballonként emelkednek a mangófák a kertekben”, és „torkuk szakadtából énekelnek a madarak”. Itt élnek a maják, akiknek figyelemre méltóan segítőkész gyerekeik vannak: főznek, mosnak, takarítanak, boltba járnak és a kisebb testvéreikre vigyáznak, ráadásul úgy, hogy erre nem kell külön megkérni őket. A maja kultúrában fontos érték az, amit acomedidónak hívnak. Az acomedido összetett fogalom, azt jelenti, hogy az ember figyel a környezetére, magától észreveszi, ha tennivaló adódik, és azt el is végzi. Hogyan lehet erősíteni ezt a képességet a gyerekekben?

A nyugati hátterű szülők hajlamosak elküldeni a kisgyerekeket játszani, tévézni, amíg ők gyorsan kitakarítanak vagy rendet tesznek. Ezzel viszont ők maguk szoktatják rá a gyerekeket arra, hogy ne figyeljenek, ne segítsenek, hiszen a gyerekek megszokják, hogy ez nem az ő dolguk. A maják ezzel szemben már egy-két éves koruktól kezdve támogatják a kicsiket, hogy beálljanak segíteni. Nem a gyerekek köré szervezik az életüket, hanem őket vonják be a mindennapos elfoglaltságaikba. Persze ha egy ovis például mosogatni kezd, abból óriási locsipocsi lesz, de a maják befektetésnek tekintik a rumlit. Úgy gondolkodnak, hogy

jobb egy ügyetlen gyerek, aki akar mosogatni, mint egy ügyes gyerek, aki már nem akar mosogatni. A mozdulatok idővel finomodnak, de a motivációt, a kedvet sokkal nehezebb utólag kiépíteni. 

A maja szülők egyáltalán nem érzik szükségét, hogy a porontyokat külön szórakoztassák. Inkább a házimunkát kapcsolják a játékhoz. A gyereknek arra a természetes igényére építenek, hogy a családhoz tartozzon, magyarán „beveszik a bandába”. Nem erőltetik rájuk a munkát, mindig közösen csinálnak valamit. Például együtt főznek, és a gyereket kérik meg, hogy kavarja meg az ételt, vagy hozza ide a sót. A feladatok mindig igaziak, de a gyerek képességeinek megfelelők. A szülők teendőiben részt venni ráadásul kiváltság, amit az érettséghez kapcsolnak. Nagylányos, nagyfiús dolog például elkísérni anyát az irodába, a boltba, a fogorvoshoz vagy a postára. Úgy is kell viselkedni, hogy erre méltó legyen az ember. 

#2. Mit tudnak az inuitok? A végrehajtó funkciók fejlesztése

A könyvbeli következő állomás egy kétszáz házból álló sarkvidéki falu, Kugaaruk, amely egy gyönyörű tengeröbölben található a kékáfonya- és feketeszeder-bokrokkal tarkított tundrában. A települést inuitok lakják, akik többek között arról híresek, hogy fantasztikusan nyugodt szülők. Egész egyszerűen azt gondolják,

megalázza magát az a felnőtt, aki kiabál egy gyerekkel, hiszen ilyenkor az ő szintjére alacsonyodik le.

Nem kell személyes sértésnek venni, ha a gyerek rosszalkodik, mert a gyerekek már csak ilyenek. Ha nem figyelnek ránk, az nem azért van, mert feszegetik a határokat vagy manipulálni akarnak minket, hanem azért, mert még nem értek meg a tanulásra. Míg azt mindannyian tudjuk, hogy egy totyogós nem tud számolni, valamiért az érzelmi képességeit rendre túlbecsüljük. Elvárjuk például, hogy felfogja, mi a tisztelet, a nagylelkűség vagy az önuralom, holott erre egyáltalán nem áll készen. Oké, de mit csinálnak az inuit anyukák és apukák, ha a gyerekük, mondjuk, megrúgja őket?

A lehető leghiggadtabb hangon azt mondják: „Au, ez fájt.” Majd felállnak, és faképnél hagyják a gyereket (néhány másodpercre), vagy látványosan másra figyelnek. Ezáltal a nyugodtságukat is képesek megőrizni, illetve a gyerek is megérti, hogy nem volt rendben a viselkedése. Az inuit szülők nem állnak le vitatkozni, tulajdonképpen nem is várják el, hogy a gyerekeik szót fogadjanak nekik, mert az aláásná a kicsik belső motivációját, megfosztaná őket az önálló döntések lehetőségétől, illetve a szülő-gyerek kapcsolatnak sem tenne jót.

Ahelyett, hogy utasítanák vagy megszidnák őket, az inuitok igyekeznek gondolkodásra késztetni a gyerekeket. 

Például azáltal, hogy elmondják nekik, mi lesz a tetteik következménye (fájdalomokozás), vagy kérdéseket intéznek hozzájuk („Nem szeretsz?”; „Kisbaba vagy?”). De a visszajelzések ideje – és ez valami egészen zseniális! – nem közvetlenül a cselekvés után van, amikor mindenki zaklatott, hanem később, amikor egy nyugodt pillanatban a szülő újrajátssza a gyerekkel az eseményeket, és segít neki gyakorolni az indulatkezelést. Arra is megtanítja, mit tegyen, ha elönti a düh: kimennek friss levegőt szívni, vagy rácsodálkoznak valamire a környezetükben. Ami pedig a fegyelmezést illeti, szavak helyett a szülők vagy a tekintetükkel kommunikálnak (a nézés távolról is működik, és nem lehet vele vitatkozni), vagy gyengéd érintésekkel, ütemes ringatással támogatják a gyereket, hogy megnyugodjon. 

Ennek a nevelésnek az lesz az eredménye, hogy az inuitoknak nagyon fejlett végrehajtó funkcióik lesznek felnőttkorukban. Képesek átgondoltan cselekedni, önkontrollt gyakorolni, tervezni, rugalmasan áthelyezni a figyelmüket egyik dologról a másikra, és a legkiélezettebb helyzetekben is meg tudják őrizni a hidegvérüket. Ezek mind olyan képességek, amelyek pszichológiai kutatások szerint számottevően növelik az esélyét annak, hogy valaki jól boldoguljon az életben, sikeres legyen a munkájában, mentálisan egészséges maradjon. 

#3. Mit tudnak a hadzák? A láthatatlan biztonsági háló

A könyv utolsó helyszíne a tanzániai szavanna, egy sós vízű tó partja, ahol kupola alakú kunyhóikban élnek a hadza nevű törzs tagjai. Bár a föld repedezett és kopár, mindent elő tudnak teremteni, amire szükségük van. Nyíllal vadásznak vízilóra, zsiráfra, jávorantilopra, vagy kisebb testű állatokra (nyulakra, mókusokra, egerekre), mézet gyűjtenek, gumókat ásnak ki, és a majomkenyérfa termését fogyasztják desszertként.

Nem azért élnek így, mert le vannak maradva, vagy nem ismernek más példát, hanem azért, mert hisznek abban, hogy azon a területen ez az életforma a legmegfelelőbb. Minimálisan avatkoznak be a természetbe, és ezt a filozófiát az egymással, illetve a gyerekeikkel való kapcsolatukba is átültetik. 

Ennek megfelelően a hadza gyerekek rendkívül autonómok: mindent felfedeznek, kipróbálnak és megvizsgálnak. Maguk döntenek arról, mit tesznek, hova mennek, soha senki nem beszél helyettük. Első ránézésre olyan is, mintha egészen kicsi koruktól kezdve felügyelet nélkül lennének, és gyakran ők maguk is abban a tudatban vannak, hogy egyedül teljesítenek egy feladatot. Valójában viszont árnyként követi őket egy idősebb testvér, vagy a távolból figyeli őket egy felnőtt. Ha a gyerek veszélyes helyzetbe manőverezi magát, a rá vigyázó személy először kivár pár pillanatot, hátha a gyerek maga is meg tudja oldani a helyzetet, de ha nem, akkor szélsebesen ott terem mellette, hogy segíthessen neki. 

Mitől működik ez a fajta láthatatlan biztonsági háló? Részben attól, hogy több tucat ember vesz részt a gyerek nevelésében. Csoportosan végzik a gyerekgondozást, így mindig van valaki, aki az adott környéken szemmel tudja tartani a kicsiket, és közbeavatkozik, ha arra szükség van. Ezt leszámítva viszont tág teret hagynak a gyerekeknek, hogy saját magukat fejlesszék, illetve megéljék azt az autonómiát, amelynek birtokában kevésbé szorongó felnőtt válhat majd belőlük. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / RyersonClark