„Fárasztó folyamatosan tökéletesnek tűnni, de hát valami ilyesmiről van szó, nem igaz?” – Pillanatkép a hazai modellvilágból

–

Ha pár éve megkérdezett volna valaki, hogy gondoltam-e már arra, hogy modellkedjem (ami nem történt volna meg, tekintve, hogy sikerült a koponyám közepéig visszaborotválnom a hajamat, és úgy ingadozott a súlyom, mint egy rossz termosztát), biztosan kinevettem volna. Nem mintha nem tartottam volna igazi szakmának (sőt!), és a divatot is fontos művészeti ágnak gondolom, de egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy az én külsőmmel beleillenék a mai napig is nagyon egysíkú, szigorú szakmai standardokba. Aztán valahogy októberben kaptam egy üzenetet az Instagramon, és azóta a mindennapjaim igen tetemes részét fotózásokon töltöm – amit egyébként nagyon élvezek, és egyelőre azt érzem, hogy pozitív változást hozott az életembe. A modellkedés megnyitott előttem egy olyan világot, amiről eddig azt hittem, hogy sosem fogadna be egy olyan túlsúlyos, alacsony, idétlen lányt, mint amilyen én vagyok. Minden egyes fotózás olyan nekem, mint egy nagy játszótér, ahol újabb és újabb, különleges és kreatív karakterekkel találkozhatok, ami hatalmas felüdülés az én hiperszociális természetemnek. 

Szóval nagyon sok olyan tapasztalatot szereztem, ami segített abban, hogy jobban megismerjem és elfogadjam magamat

Mégis, most nem ezekről akarok írni (pedig tényleg máris annyi mindent köszönhetek mind a magyar, mind az angliai ügynökségemnek, hogy lenne miről), mert mindig jobban szerettem rendszerszinten megvizsgálni egy kérdést, mint csak a saját élményeimre építeni. Úgyhogy, amikor megfogalmazódott a fejemben az ötlet, hogy itt is beszélnék a magyar modellszakmáról, tudtam, hogy ha igazán átfogó képet akarok adni, nem hagyatkozhatok kizárólag magamra. Az biztos, hogy az én nézőpontom idősebb, plus size modellként abszolút nem képviseli az átlagot, ha egyáltalán mondhatjuk, hogy létezik ilyen.

Ugyanis attól függően, hogy honnan jössz, merre haladsz, hány éves vagy, milyen a karaktered, ezerféle utat járhatsz be.

Ahhoz, hogy ezek közül legalább néhányat bemutathassak nektek, az ismerőseim segítségét kértem, akik voltak olyan kedvesek, és megosztották velem a tapasztalataikat. Hat modellel beszéltem, és hat merőben különböző történetet ismerhettem meg, de egy mindegyikünkben közös: szeretnénk, ha átláthatóbb lenne, amit csinálunk, és szeretnénk, ha a fiatalok, akik idealizálják ezt a szakmát, jobban megismernék a lehetőségeiket, mielőtt beleugranak. 

Meddig tart egy modell „szavatossági ideje”?

Az első kérdés, amit feltettem annak a négy lánynak (Blanka, Laura, Anna és Eszter) és két fiúnak (Mihály és Andris), akik vállalták, hogy válaszolnak nekem, a modellek híresen rövid szavatossági idejére vonatkozott. Közismert, hogy a topmodellek ritkán maradnak a szakmában 25-26 éves koruk után, sőt a leginkább foglalkoztatott modellek igen nagy része a húszat se töltötte be, amikor elkezdett hatalmas sikereket elérni. Az én interjúalanyaim közül ötöt szintén kamaszkorában fedeztek fel. 

„Tizennégy évesen kerestek meg ezzel először egy fogorvosi rendelő várójában”

– meséli a most húszéves Anna, aki addig nem is tudta elképzelni, hogy ezt csinálja, a sport volt az élete, sose a szépsége alapján mérte a testét, hanem a teljesítménye szerint. „De úgy voltam vele, hogy megpróbálom, és az elmúlt hat évben az életem részévé vált.”

Eszter, akit már a modellügynökségemen, a The Rosteren keresztül ismertem meg, szintén fiatalon, 15 évesen kapta meg az első szerződését, ahogy Blanka is, aki mostanra már egy évtizede keresi ezzel a kenyerét, Laura pedig 18 évesen állt először a kamera elé. A fiúk közül Andris kezdte a legkorábban, ő tizedik osztályba járt, amikor modellt állt egy rokona új márkájának, Mihály viszont hozzám hasonlóan húszéves is elmúlt, amikor csatlakozott az ügynökséghez. Mi ebből a szempontból ritkaságnak számítunk, mivel sok hazai ügynökség alapból a tizennyolc év alattiakat keresi, hogy legyen idejük kiépíteni a modelljeik imázsát, még mielőtt elkezdenek kiöregedni a szakmából. Minél korábban kezdi valaki, annál több ideje van kitaposni magának a helyet a legnagyobbak között, és rutinossá válni a munkában.

Ám a fiatalsággal egyfajta kiszolgáltatottság is járhat

És ilyenkor kiemelten sokat számít, hogy milyen emberek veszik körbe a pályakezdő modelleket. „A kezdetektől fogva ügynökségnél vagyok, mivel fiatalon kezdtem, és akkor meg sem fordult a fejemben, hogy egyedül tudnám promózni magamat, kapcsolatokat építeni/tartani, szerződéseket intézni” – mondja Eszter. „Az ügynökségek egyszerűen biztosítanak egy olyan biztonsági hálót, amit szabadúszó modellként a lányok/fiúk nem kapnak meg – fűzi hozzá Blanka. – Hatalmas segítség az, hogy mindent megszerveznek nekem, és tudok csak a munkára koncentrálni.” 

Ezzel nincsenek egyedül, Laurán kívül ugyanis mindenki ezt az utat választotta. „Kamaszként én is próbálkoztam ügynökségeknél, de rögtön jöttek a »kedves« tanácsok, hogyan fogyjak le, növesszem meg dúsabbra a szemöldököm, egyeztessek szigorú étrendet, és akkor talán egyszer elérem azokat a bizonyos centiket.” Ő ezek után döntött úgy, hogy egy ügynökség kedvéért nem szeretne az így is ötven kilót súroló súlyából leadni, inkább megpróbálja egyedül.

„Iszonyatos önértékelési problémákkal küszködtem már akkor is, és tudtam, hogy ha ebbe belemegyek, csak rosszabb lesz. Szóval azóta magamat menedzselem, szerintem egész sikeresen.” 

A visszautasítás, az énképünk folyamatos megkérdőjelezése pedig, ügynökség ide vagy oda, mindenkinél benne van a pakliban

Hiába gondolunk úgy a modellekre, mint a szépség és a vitalitás legfőbb megtestesítőire, egy ennyire kritikus és üzleti alapú szakmában szinte elkerülhetetlenek a támadások. Blanka, aki a csapat legtapasztaltabb tagja, már jól ismeri, milyen az, amikor valaki egy mondattal kettétöri az önbecsülésedet. „2015-ben volt egy depressziós epizódom, aminek hatására fel is szedtem pár kilót a téli szünet alatt. Amikor behívtak az ügynökségemhez, a bookerem a fejemhez vágta, hogy »megpicsásodtam«, és lehet, hogy ez a barátomnak tetszik, de itt nem erre van szükség. Talán nem hangzik olyan durván, de akkor ez engem nagyon padlóra küldött. Hosszú távon nagyon rossz hatással volt az önbizalmamra, a mai napig rettegek, ha picivel is többet mutat a centi.” Andrisnak is hasonló élményei vannak, neki is pár centiméteren múltak a dolgok, igaz, másik irányba. Ő a 180 centis magasságával már alacsonynak számít a kifutózáshoz, a fiúknak pedig még mindig ez jelenti a legnagyobb hátrányt. „Mindig is érzékeny voltam, szóval fájón érint, amikor a magasságom miatt utasítanak vissza.

Azt érzem, hogy konkrétan öt centire vagyok attól, hogy elfogadjanak és értékesnek tartsanak, de semmit nem tehetek ellene, és ez baromi frusztráló tud lenni, pláne, ha már az identitásod részévé tették a külsődet.” 

A nyomás, hogy folyamatosan felérjünk egy mások által szabott standardhoz, sok modell mentális egészségére van rémes hatással

„Fárasztó folyamatosan tökéletesnek tűnni, de hát valami ilyesmiről van szó, nem igaz? Én is smink nélkül, bőrhibákkal, hullafáradtan kelek fel, mégis a szakma elvárja, hogy minden egyes nap a legszebb, legkedvesebb, legjobb formámat hozzam – vallja be Laura. – Hiába érzed azt, hogy fel vagy készülve erre, valójában még mindig egy gyerek vagy, akinek felnőttként kell viselkednie. Emlékszem, amikor egy forgatáson az egyik srác szereplő, egyszer csak a semmiből taperolni kezdett, én meg csak tűrtem némán, bénultan, mert nem tudtam, hogy mit tehetnék. Csak arra tudtam gondolni, ha én most szólok bárkinek, akkor én leszek megalázva, és soha többet nem fognak forgatni hívni.” Anna szerint ezt csak még jobban megnehezíti, amikor a „kollégái” ahelyett, hogy támogatnák és segítenék egymást, inkább azon vannak, hogy lehúzzák a konkurenciát. „Na, amit én nagyon szarul viselek, az a rivalizálás. Hihetetlen, hogy még mindig mennyi ember gondolja úgy, hogy azzal fog előre jutni, ha kigáncsolja a többieket, ha az evészavarig zaklat valaki mást. Különösen egy olyan szakmában, ahol ennyire sok magas pozícióban lévő ember él vissza a hatalmával, baromi fontos lenne, hogy kiálljunk egymásért, mert így csak még könnyebb kihasználni minket.”

Ezek után joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy akkor miért is éri meg ez nekünk

Pláne, hogy a közhiedelemmel ellentétben a modellek nagy része nem keres milliókat, és nem utazza körbe a világot sem. Úgy, ahogy prímabalerina is csak ezerből egy táncosból lesz, a legtöbb modell legfeljebb ötévnyi magas sarkúban ugrálást és kifutókon sétálást kap a szakmától. De mégis van valami, ami nemcsak hogy ellenállhatatlanná teszi a kívülállók szemében, de azokat is magához láncolja, akik kipróbálják. Hiába lebeg előttünk a testszégyenítés, az éhezés/kialvatlanság és sajnos sokszor a szexuális zaklatás fenyegetése is, sokunk mégis ebben találta meg önmagát. „Nem tudom kifejezni, hogy mennyire inspiráló ennyi kreatív ember között lenni – mondja Eszter. – Az életmód tud nehéz lenni, de én például nagyon szeretem ezt a »bármi megtörténhet« dolgot benne.” 

Mihály is hasonlóan látja a munkáját, művészetnek tartja, aminek megtisztelő a részévé válni. „A legpozitívabb egyértelműen az, amikor az igazi csapatszellem érvényesül, és teljesen át tudom magamat adni az adott pillanatnak.” Bár ebben Anna is egyetért velük, ő azt gondolja, hogy ezt csak akkor lehet jó érzésekkel csinálni, ha az ember nem erre tesz fel mindent, és nem idealizálja a szakmát. „Pont azért megy ez jól nekem, mert nem ez a legnagyobb álmom. Imádom a bemutatók hangulatát, szeretek új embereket megismerni, és kipróbálni magam más szerepekben, de nem gondolom, hogy ha ezt abbahagyom, véget ér az életem.” Blanka, aki már jó ideje foglalkozik ezzel, szintén csak ki akarja élvezni ezt az élményt, amíg csak lehet. „Nagyon élvezem és szeretem a munkám legtöbb aspektusát, addig szeretném csinálni, ameddig lehetőségem van rá. Főleg ha ebbe az utazás is beletartozik.”

Abban mindegyikünk egyetért, hogy bár komolyan vesszük a szakmánkat, és értékesnek tartjuk a divatvilágot, szükségünk van arra, hogy legyen egy ezen kívül felépített, biztos lábakon álló identitásunk.

Bár a modellszakma hihetetlen fejlődésen ment keresztül az elmúlt pár évben, többek között az olyan szokatlan, korszakalkotó tehetségeknek köszönhetően, mint Ashley Graham, Winnie Harlow vagy Kathy Jacobs, még mindig egy (többnyire férfiközpontú) fantázia megtestesítése a célja, nem az, hogy úgy mutassa be a világot, amilyen.

De az, hogy lassan mégiscsak változik, azt mutatja, hogy mi magunk is egyre inkább arra vágyunk, hogy magunkat lássuk reprezentálva egy magazin lapjain, mint hogy eladjanak nekünk egy elérhetetlen, természetellenes életet. Ha szeretnénk, hogy azok, akik a külsejükből élnek, pozitívan adjanak hozzá a kultúránkhoz, meg kell követelnünk magunknak az ilyen tartalmakat. Mindennap szavazunk a figyelmünkkel arra, amit helyesnek gondolunk. Minden nyilvános támogatás, minden felszólalás, minden megosztott történet eggyel közelebb visz minket ahhoz, hogy kevésbé tekintsük árucikknek a modelleket, és hogy egy nap normálisnak számítson valódi embereket látni a képernyőn. Ez pedig mindenképpen egy olyan változás, aminek a részese akarok lenni, és amiért megéri küzdeni.

Nyáry Luca

Kiemelt kép: Mihály Zoltán