Nyáry Luca: Végre enyém is lett az a kábító önbizalom, amit csak Berlin nyújthat
Kevés olyan paradoxon létezik, mint egy modell, aki nem szeret utazni, de én mindig is büszke voltam arra, hogy egy két lábon járó ellentmondás vagyok. Már írtam néhányszor az életem egyik meglepő mellékvágányáról, azaz a modellkarrieremről, ahogy arról is, hogy nem igazán vagyok világutazó alkat, de egy valódi utazási naplóval még tartozom nektek. És mivel Istennek van humora, úgy alakult, hogy az első város, amelyről beszélni fogok, pont az lett, amellyel talán a legbonyolultabb a kapcsolatom: Berlin, a toxikus exem, akihez annak ellenére is visszatérek, hogy sosem elégített ki igazán. Nyáry Luca úti beszámolója.
–
Mindig is erős véleményem volt Berlinről, ráadásul pozitívnak se mondanám. Ebben nagyon hasonlítunk egymásra, én meg ez a város, így valahol furcsa is, hogy sosem tudtam megszeretni, pedig legalább olyan megosztó, mint én vagyok. De az igazság az, hogy a hasonlóságaink ellenére soha nem éreztem igazán jól magam Berlinben, pedig sokszor próbáltam beilleszkedni a város szövetébe: gyerekként, fiatal felnőttként gyakran utaztam ide, sőt még iskolába is jártam itt néhány hétig. Ezekben az időkben gyakran úgy éreztem, mintha egy fal lenne köztem, és azok között, akik otthonuknak nevezik, vagy legalábbis otthon érzik magukat benne.
Egyszerűen nem voltam arra tervezve, hogy igazi berlini legyek: túlzottan energikus és kissé idétlen személyiségem, és a kifejezetten idétlen külsőm nem illett jól a város fiatal lakóihoz, akik számomra hihetetlenül kiegyensúlyozottnak és menőnek tűntek, egy olyasfajta erőfeszítés nélküli módon, ahogy magamat soha nem tudtam volna elképzelni.
Másfél éve azonban olyan karrierbe kezdtem, amiről szintén soha nem gondoltam volna, hogy illene hozzám: elkezdtem modellkedni. Bár nem volt zökkenőmentes utazás, örülök, hogy a részese lehettem, pláne, hogy 165 centi vagyok, valamint hiányzik belőlem mindennemű kecsesség, és semmiféle vágyam nincs arra, hogy elhagyjam a szülővárosomat. A munkám révén pedig nemcsak hogy csodálatos embereket ismerhettem meg, és értékes leckéket tanulhattam magamról, hanem sokkal komfortosabbá váltam az egyedülléttel, még egy teljesen idegen közegben is.
Így amikor drága anyaügynököm azt mondta, hogy szerinte Németország jó piac lenne számomra, nem is volt kérdés, hogy kimegyek, hiába találtam viccesnek, hogy pont arra a helyre van esélyem kilátogatni, ahova soha nem vágytam.
Szóval megszerveztem a háromnapos utat, ami alatt három, irántam érdeklődő ügynökséggel kellett találkoznom, abban a reményben, hogy legalább az egyiküknek megesik rajtam a szíve, és elkezdhetek Németországban dolgozni.
Ezen a ponton adhatnék egy részletes beszámolót arról, mit csináltam és hány eurót költöttem el görögdinnyés Red Bullra meg egzotikus sajtokra, de megpróbálom rövidre fogni, mivel nem hiszem, hogy az a típusú utazó lennék, aki helyesen meg tudja ítélni, melyek a legjobb sörözők, vagy milyen múzeumokat érdemes felkeresni. Mondhatnám azt, hogy látogasd meg a Tiergartent, és igyál egy Aperol fröccsöt a csatorna mellett, vagy szerezz be egy (egyébként joggal) drága salátát a Spreegoldban, esetleg azt is ajánlhatnám, hogy a Berghain helyett próbáld ki a Tresort vagy akár a KitKatet, ha mindenképp muszáj elnézned egy ikonikus klubba. Javasolhatnám, hogy látogass el az állatkert akváriumába, különösen ha randizni mennél. Ajánlhatnám az Ocelot nevű könyvesboltot, ha az Alexanderplatz környékén járnál, és kíváncsi vagy a legújabb angol nyelvű regényekre, vagy hogy nézz be a nagy Adidas-boltba, ha amúgy is éppen új cipőre vágysz, mert a kínálat és az árak is jobbak, mint itthon.
Elküldhetnélek az ízek, színek és hangok pompás kavalkádjába, a török piacra, és megoszthatnám veled a véleményem, miszerint a Brandenburgi kapu se nem szép, se nem érdekes, és az East Side Gallery sokkal jobb program, ha kapcsolódni szeretnél a város történelméhez. Ha pedig azok közé a reménytelen hipszterek közé tartoznál, akik már évek óta szerelmesek Berlinbe, holott most járnak ott először, akkor azt tanácsolhatnám neked, hogy menj a háromemeletes Humana turkálóba, és keress magadnak csábító áron egy vintage Levi’st. Ha meg azt mondanád, hogy jobban szereted a kirakatvásárlást, akkor elküldhetnélek a KaDeWébe olyan több ezer eurós ruhakölteményeket kritizálni, amikre soha nem lesz pénzünk, és bekaphatnánk egy falat pofátlanul drága, de valóban nagyszerű ételt a legfelső emeleten. Az ördögbe, még talán egy csomag puccos teafüvet is vehetnénk a nagymamádnak, biztosan értékelni fogja.
De nem fogok sok karaktert szánni ezekre a dolgokra, mert ahogy korábban is mondtam, nem vagyok turista, és igazán nem tartozom Berlinbe, csak azért jöttem ide, hogy elmondjam, hogyan sikerült mégis lenyűgözve távoznom egy olyan helyről, amelyet egyáltalán nem állt szándékomban megkedvelni.
Mert a helyzet az, hogy bármennyire bántja az egómat, be kell vallanom, tévedtem, amikor azt hittem, mindenki, aki élvezi ezt a várost, agymosott, vagy legalábbis nagyon be van tépve. Mert Berlin pontosan az a hely, ahol most lennem kellett.
Nem éppen a legjobb formámban érkeztem meg ide, mivel az utóbbi időben belekerültem egy kisebb életközepi krízisbe (itt fontosnak érzem megjegyezni, hogy 22 éves vagyok, de tekintve, hogy nem tudom, meddig tart majd a földi karrierem, úgy érzem, jogom van minden bukkanót életközepi krízisnek nyilvánítani), ahol azt éreztem, hogy nem vagyok hasznos, nem haladok sehova, hogy elakadtam, és talán már nincs is energiám a növekedéshez. És nem biztos ugyan, hogy egy főként munkaügyi kiruccanás egy általam nem kedvelt úti célra lett volna az első azon tevékenységek listáján, amelyeket szívesen csinálnék egy depressziós epizódban, de furcsa módon ahelyett, hogy szokásomhoz híven öngyilkossággal fenyegetőztem volna minden elhanyagolható kellemetlenség után, igazából rég nem éreztem olyan erősnek és önállónak magam, mint ebben a pár napban.
Ahogy a berliniek, ennek a megfoghatatlan, végtelenül szexi fajnak a tagjai mondanák, Berlin az a hely, ahol mindenki az lehet, aki akar – és ez nincs is olyan messze az igazságtól.
Itt mindenki dönthet úgy, hogy holnaptól önmaga legkülönösebben stílusos, művészi, hedonista változata lesz, és valószínűleg pont ezért nem rajongtam érte kamaszkoromban. Akkoriban minden társasági esemény, ahová elmentem, olyan volt, mint egy véget nem érő küzdelem a Berlin legmenőbb embere címért, amelyben mindig csúnyán elbuktam még azelőtt, hogy egyáltalán a pályára léptem volna. Soha nem éreztem komfortosan magam az alternatív szupermodellek mellett, akik négy orrpiercinget és Gaultier bőrdzsekit viseltek, egyszerűen nem néztem ki, nem beszéltem, nem viselkedtem úgy, mint azok az emberek, akik természetes lakói ennek a neon- és betonvidéknek.
Ám sok minden megváltozott azóta, hogy utoljára itt jártam, leginkább én magam. Felnőtt fejjel végre rádöbbentem, hogy az ok, amiért soha nem tudtam beilleszkedni, az éppen az, hogy mennyire vágytam rá. Valahogy sikerült elhitetnem magammal, hogy túl nagy egyéniség vagyok még a világ legegyedibb helyéhez is, ami ironikus módon a legberlinibb dolog, amit csinálhat az ember. Ez a mostani verzióm azonban már nem törődik ennyit azzal, hogy hogyan látják őt idegen emberek: az elmúlt években elfogadtam azt, aki vagyok, tárt karokkal fogadom a magányt, ha jönnie kell, és úgy nézek ki, úgy viselkedem, ahogy akarok, nem úgy, ahogy mások szerint kellene.
És ezt a változást mintha maga Berlin is észrevette volna. Az ott eltöltött három nap alatt nagyjából mindenkivel beszélgetésbe elegyedtem, akivel csak összefutottam: a srác a kisboltban a családomról kérdezett, az ellenőr a metróban azt mondta, tetszik neki a kabátom, a török taxisofőrömmel fél órát beszélgettünk a macskák iránti rajongásunkról, és a szavakról, amelyek mindkettőnk nyelvében megmaradtak a másik kultúrájából.
Egy idősebb, láthatóan részeg, de végtelenül kedves hölgy a kezébe fogta az arcomat a bárban, és kijelentette, hogy ő egy médium, és látja a szememben, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott.
Barátságokat kötöttem jobbra-balra szó szerint bárkivel, és úgy tűnt, mindegyik annyira oda van értem, vagy úgy általában az emberekért, hogy elkezdtem elhinni, hogy talán mégiscsak sokkal menőbb vagyok, mint amilyennek korábban tartottam magam. Végre felvettem azokat a ruhákat, amikhez itthon „túl kövérnek” éreztem magam, és úgy vonultam bennük a macskaköves utcákon, mint egy istennő.
Egy ritmust dobogtam a várossal, úgy szívtam magamba a parkban áradó cigaretta- és kávéillatot, mintha nem is lenne szükségem másra az életben.
A nap minden órájában áradt belőlem az önbizalom, és ez kapóra jött a munkámban is: az ügynökségekkel való találkozókon olyan bájos voltam, mint ovi óta sosem, és még arra is volt időm, hogy megvitassam velük az álláspontomat az LMBTQ-közösség hazai helyzetével és Emily Dickinson költészetével kapcsolatban.
Úgy éreztem, ezek az emberek valódi, őszinte lelkesedéssel vágynak arra, hogy megismerjenek valaki mást. Az pedig, hogy ez a valaki más végre én lehettem, hogy végre üdvözöltek Berlin szövetében, csak még szédítőbbé tette az élményt. Egynek lenni azon emberek közül, akik könnyedén beolvadnak a világ legmenőbb városának forgatagába, olyan érzéseimet validálta, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek. Végre megértettem, miért vonzza az embereket annyira ez a hely: az a végtelen, kábító önbizalom, amit Berlin ad, simán versenybe szállhat a kokainnal, amely ébren tartja a város kalandosabb kedvű lakóit.
Ám az igazság az, hogy minden remek tulajdonsága ellenére továbbra sem hiszem, hogy az a hely, amelynek az emberek elképzelik Berlint, valóban létezik. Persze, rá tudsz mutatni egy térképen, tudsz andalogni az utcáin és megérintheted a benne élő, színpompás karaktereket, de inkább nevezném Berlint egy közös álomnak, mintsem valódi városnak.
Az ottani emberek azért érezhetik magukat annyira egyedinek és szabadnak (legalábbis az a réteg, amelyikkel nekem volt lehetőségem keveredni), mert sikerült elköltözniük egy olyan buborékba, ahol mindenki más is ugyanazt az optimista, out of touch fajtáját osztja az individualizmusnak, mint amit ők. Itt mindenki valóra válthatja az álmait, bulizhat úgy, mintha nem lenne holnap, és azzal kúrhat, akivel csak akar, de inkább úgy működnek, mint egy soha véget nem érő, élő kiállítás, amelynek szereplői folyamatosan próbálják túljátszani egymást, bár ezt a lehető legkedvesebb, legszórakoztatóbb módon teszik.
Megtaláljuk egymást azzal a csupa pupilla őzikeszemünkkel egy koszos klubban, és a bókok úgy hullanak ki a szánkból, mint pénzérmék a nyerőgépbe, remélve, imádkozva, hogy előbb-utóbb valami rólunk szóló fog kifolyni az övékből. És ettől kibaszottul erősnek érzed magad, hogy most már te is egy vagy közülük, hogy te is a cool védőszentjének áldozol minden ledöntött sörrel, így nem veszed észre, hogy semminek nem volt értelme, amiről az imént beszéltetek. A nő akivel a mosdóban összenevettél, most éppen arról próbál meggyőzni, hogy az oltások miatt vagy ADHD-s, és négy órát töltöttél lényegében statikus zajt hallgatva.
Aztán eljön a reggel, kijózanodsz, és végre rájössz, hogy ez is csak egy város, nem jobb vagy rosszabb, mint bármely másik, a varázslatát egyedül az adja, hogy mindannyian szentül hisszük, hogy különleges, és hogy benne mi is azok leszünk.
Berlin szellemét egy gyönyörű, közös téveszme tartja életben, és én személy szerint mindig a durva valóságot fogom választani a szép álom helyett. De még ha nem volt is az igazi, még ha mindannyian őrültek vagyunk is itt, Berlin három napra elhitette velem, hogy bármire képes vagyok, egy olyan időben, amikor a leginkább szükségem volt rá, és ezért mindig hálás leszek neki.
A képek a szerző tulajdonában vannak