„Sosem akartam a szépségemből élni” – Interjú Görög Zitával

–

Gyárfás Dorka/WMN: Hamarosan szülinapod lesz…

Görög Zita: Igen, a negyvenkettedik.

Gy. D./WMN: És hogy vagy vele?

G. Z.: Negyvenévesen nagyon magam alatt voltam, azt mondtam, hogy ezt ne ünnepeljük meg. Elutasítottam a tortát, az ajándékot, mindent, és közöltem a családdal, hogy ez ugyanolyan nap, mint a többi, hagyjanak békén. De aztán láttam a gyerekeken, hogy ez mekkora csalódás nekik, ők meg akarták ünnepelni, nekik ez élmény lett volna. Én meg a másik oldalon voltam…

Harmincévesnek lenni még semmi extra – kit lep meg, ha harminc lettél? Ugyanolyan dögös vagy, mint húszévesen. Ott nincs ez a határvonal, de negyvenévesen… az már a B oldal (jobb esetben). Úgyhogy akkor elgondolkodtam azon, hogy vajon a legkisebb gyerekemmel mennyi időt tudok még tölteni, hogy át tudok-e adni neki minden értéket, amit fontosnak tartok, és mellette leszek-e, tudom-e támogatni, amíg felnő. Aztán valahogy átlendültem ezen, és többé nem érdekelt a korom. Nem tudom felidézni, kapcsolódott-e konkrét esemény ehhez, de ma már nem érdekel.

Gy. D./WMN: Azt sem érzed, hogy negyven felett gyorsabban telik az idő?

G. Z.: Húsz éve így érzem! Nemrég összefutottam Tóth Verával (az első Megasztár győztese, a műsorban Zita volt a műsorvezető – a szerk.), és rájöttünk, hogy tizennyolc éve ismerjük egymást… csak néztünk kerek szemekkel.

Gy. D./WMN: Ilyen rég volt az első Megasztár?

G. Z.: Igen, de én sem hiszem el, olyan gyorsan peregnek az évek. Nőnek a gyerekek, és a fiam már magasabb, mint én – amire mindig vágytam –, szóval részben tök jó érzés, részben pedig az jut eszembe, hogy a kicsivel is ugyanígy lesz-e. Nem leszek neki már ciki? Anyukám az öcsémet ugyanakkor szülte, mint én Titit: 38 évesen. Emlékszem, én akkor (18 éves koromban) megfogadtam, hogy ilyen „öregen” már nem fogok szülni. Aztán mit hoz a sors?

Gy. D./WMN: Érdekes, hogy neked az öregedéssel kapcsolatban fel sem merül a külsőd változása.

G. Z.: Talán azért, mert ha az ember jól van, és kiegyensúlyozott párkapcsolatban él, akkor ezek a dolgok nem olyan fontosak. Már nem kell kifelé megfelelned, nem onnan várod az elismerést. Mindig is célom volt méltósággal viselni az öregedést – ezt a döntést rég meghoztam, éppen akkor, amikor volt egy nagyon rossz kapcsolatom, amiben legalább ötvenöt évesnek éreztem magam. Szóval a különbség mindig az érzetek szintjén jelenik meg.

Gy. D./WMN: Ugyanakkor neked a külsőd a megélhetést is jelentette, emiatt is foglalkoznod kell vele. Sokan éppen azért küzdenek az öregedés látható jelei ellen, mert ezen nyugszik az egzisztenciájuk.

G. Z.: Akkor, ha nem léptek tovább. Ha valaki még mindig ebben van, és ugyanazt akarja nyújtani, mint húszévesen, pedig az lehetetlen. Így lehet könnyen belecsúszni olyan szépészeti beavatkozásokba, amik aztán hosszú távon megbosszulják magukat, mert a kisugárzást és a szépséget valójában nem lehet megvenni. Amit ilyenkor megvásárolsz, az sosem lesz olyan.

Ha valaki egyszer-egyszer igénybe veszi ezeket a beavatkozásokat, vagy finoman bánik vele, azzal semmi bajom, de ha valaki túlzásba esik, azzal pont az egyedi szépségét áldozza be.  

Gy. D./WMN: De ha azokat nézzük, akik egykor a példaképeid lehettek, mint Christy Turlington, Helena Christensen, vagy Claudia Schiffer, akkor látjuk, hogy ma már lehet modellkedni negyven felett is. Sőt, akár hetvenévesen is. Te erre nem gondoltál?

G. Z.: Nem, pedig gróf Cyla hívott engem is. Nyitott egy ilyen divíziót az ügynökségében, de nem sokkal azután keresett, hogy utoljára szültem, és akkor még nem éreztem magam rá alkalmasnak. Én a gyereknevelésben a Vekerdy-féle álláspontot képviselem: ahhoz, hogy kialakuljon a bizalmi kapcsolat a gyerekekkel, szükség van az állandó jelenlétre, ezért nem vállalhattam be tizenhat órás forgatásokat. És most már látom, hogy jól döntöttem, mert a nagy fiam tizenöt éves, és tök jó a viszonyunk (még a tinikorból fakadó marhaságok ellenére is). Érzem, hogy bízik bennem, és kikéri a tanácsomat, úgyhogy a gyereknevelés mellett nálam nem fér bele, hogy negyvenévesen újra modellkedjem. Főleg az utazások miatt, még ha utazni nagyon szeretek is, és időnként megőrülök attól, hogy évente csak kétszer mehetek – de a másik oldalon megtérül a döntésem.

Gy. D./WMN: Mikor döbbentél rá, hogy a külsőd tőke, és lehet rá alapozni? Vagy hogyan viszonyultál a külsődhöz a modellkedés kezdetén?

G. Z.: Mint egy fára húzott macska, úgy éreztem magam. Annyira vékony voltam, és olyan kislány, hogy nem tudtam mit kezdeni a hosszú karjaimmal, hosszú lábaimmal, a hirtelen nőiesedő idomaimmal. Láttam, hogy néznek az emberek, de mindig azt gondoltam, biztos rágó van a hajamban, vagy csiga mászik a lábamon. A modellkedés inkább a családi helyzetemből való kiszakadást jelentette (tehát kalandot), mint visszaigazolást a külsőmmel kapcsolatban. Én csak ki akartam szabadulni a bányászvárosból és a gimiből, „csak el innen” – ez volt bennem. Később tanultam meg, illetve soha nem is mondtam ki magamról, hogy szép vagyok.

Gy. D./WMN: Sosem merted kimondani?

G. Z.: Nem. Egyrészt nagyon lassan, nehezen ébredtem rá, másrészt olyankor mindig ott volt valaki, akit magamnál sokkal szebbnek láttam, így amit az egyik oldal megadott, azt a másik azonnal elvette. Persze ez mind a tudatomban zajlott: a magam állandó hasonlítgatása másokhoz és a kisebbrendűségi komplexus, amit otthonról hoztam. Mert hát hiába próbálnak meg mindent megadni neked a szüleid, azért lesz ott némi hiányosság, és van, amit még régebbről hozol, ahogy Orvos-Tóth Noémi írja az Örökölt sorsban.

Tök jó lett volna már húszévesen viselni a nőiességet – mit nem adnék érte, ha ez sikerült volna! Egy csomó döntést másképp hoztam volna meg. Ma már sokkal jobban biztatnám magam.

Gy. D./WMN: Azóta megfejtetted az önbizalomhiányod mélyebb okait? 

G. Z.: Igen. A nagymamám még egy vasgyárban dolgozott gyári munkásként – az ő életében a nőiesség egyáltalán nem játszott szerepet. Az anyukám ezt vitte tovább: a születésem után 70-ről 130 kilóra hízott, így én azzal a tudattal nőttem fel, hogy van egy túlsúlyos édesanyám, és mindig azt vártam az élettől, hogy egyszer majd én is olyan leszek.

Gy. D./WMN: A családban nem te voltál a szép kislány?

G. Z.:

Apukám mondogatta ugyan nekem, de ilyenkor anyukám mindig rászólt, hogy: „Ne mondogasd annyit, nehogy elhiggye magáról!” Ma már látom, hogy ez ártalmas volt, mert így sikerült elhinnem, hogy nem vagyok szép.

Azóta anyukámmal megbeszéltem ezt, és utána is olvasott a témának. Ma már tudja, hogy a reális visszajelzés fontos a gyereknek – mert persze túlzásokba sem szabad esni.

Gy. D./WMN: Hát igen, mert ha az ember nincs tisztában az értékeivel, azzal nagyon könnyű visszaélni, és így elég veszélyes lehet a divatszakma. Te hogyan úsztad meg?

G. Z.: Nem úsztam meg. Voltak olyan castingok, ahonnan gyönyörűbbnél gyönyörűbb lányok jöttek ki, ezért én már be sem mentem, mert azt gondoltam, mi keresnivalóm lenne ott. Másrészt pedig volt egy traumatikus élményem Párizsban, amikor egy nagyon rossz ügynökséghez kerültem, akik nagyon más irányba szerettek volna vinni, nem a divatszakma irányába. Szerencsére még idejében kapcsoltam. Valószínűleg nagy szerencsém is volt abban a tekintetben, hogy nem tizennégy, hanem tizenhét évesen kezdtem, így már jobban fel voltam készülve a világból leselkedő veszélyekre. Amúgy is érettebb voltam a korosztályomnál.

Gy. D./WMN: A magyar ügynököd nem volt kint veled, hogy segítsen? Vagy hogy oldottad meg ezt a helyzetet?

G. Z.: A semmiből megjelent egy segítő, aki vett nekem egy repülőjegyet Budapestre, és megszerezte az útlevelemet, így haza tudtam jönni.

Gy. D./WMN: Jól értem, hogy kis híján emberkereskedelem áldozata lettél?

G. Z.: Igen, és ez olyan traumatikus volt, hogy utána nem is akartam többet modellkedéssel foglalkozni – azt mondtam, soha többet nem megyek vissza Párizsba, engem hagyjanak békén. Csakhogy hazajöttem augusztus 23-án, és 26-án megszületett az öcsém, a család anyagi helyzete pedig egyértelművé tette, hogy tovább kell dolgoznom.

Én egy nap divatfotózással kerestem annyit, amennyit az apukám egy egész hónapban!

Úgyhogy ezután Japánba mentem, aztán Kínába, Milánóba, Düsseldorfba, és végül még Párizsba is visszatértem, csak már egy másik ügynökséghez. Amikor bekerültem a Megasztárba, éppen Düsseldorfban éltem, onnan ingáztam a tévéfelvételekre.

Gy. D./WMN: Ezek szerint a Távol-Kelet biztonságosabb volt?

G. Z.: Igen, mert Japánban akkoriban fix szerződést adtak: garantálták, hogy két hónap alatt megkeresel x összeget. Nem kellett annyi castingra járni, nem kellett aggódni. Le kellett dolgozni a penzumot, de hoztak-vittek a munkákra.

Gy. D./WMN: Azt hogyan kezelted, hogy mindig szépnek kellett lenni?

G. Z.: Nem ez volt nehéz, hanem az a nyomás, hogy mindig legyél vékonyabb. Én nem voltam hajlandó beáldozni az egészségemet, ezért sűrűn kellett ügynökséget váltanom. Azt mondták, nem tudnak velem dolgozni, mert nem teszem meg, amit elvárnak tőlem. Én meg azt gondoltam, hogy ötvenöt kiló a százhetvennyolc centihez nem túlsúly – a bordáim és a csípőcsontom így is kiállt, nem értettem, honnan fogyhatnék még. Illetve dehogynem értettem: a mellemből, amivel több tervezőnek gondja volt, például Gianfranco Ferrének is, aki egy fotózáson szabályosan lefásliztatta, hogy ne látsszon. 

Gy. D./WMN: Akkor nem is éheztetted magad?

G. Z.: Nem, soha, de láttam papír zsebkendőt és vattát evő lányokat, meg olyat, aki csak sárgarépán vagy kokainon élt.

Gy. D./WMN: Jesszusom, mit jelent, hogy papír zsebkendőt enni?

G. Z.: Ha vizet iszol zsebkendőre, akkor az megduzzad a gyomrodban és eltelít. Szétszedték a zsebkendő rétegeit, és azt ették – először én sem értettem, miért. Csak nehogy ötletet adjunk a fiataloknak! Szürke zombi csajokkal éltem és mászkáltam együtt, kivéve a brazilokat, akik tele voltak élettel.

Gy. D./WMN: És milyen volt megélni azt a kontrasztot, hogy egy kis magyar bányászvárosból csöppentél a legmenőbb helyekre? 

G. Z.: Ezt nagyon nehéz volt feldolgozni. Nagy váltás, ráadásul a gimiben én csak németül tanultam, úgyhogy az első három hónapban turbótempóban kellett magamra szednem az angolt, amit olyan trükkökkel csináltam, hogy naponta tíz új szót felírtam a kezemre, és azokat memorizáltam a metrón. Meg persze pszichésen is megterhelő volt, hogy hogyan kerültem én ide, kinek fogok kelleni, mi dolgom van itt.

El kellett végeznem magammal azt a munkát, hogy rájöjjek, miről álmodhatok, meddig álmodhatok, hol van az álmok realitása.

Gy. D./WMN: És mikorra sikerült ezekre jó választ találni?

G. Z.: Legalább nyolc év volt, mire letisztultak bennem a dolgok. Először az önbizalomhiány zavart be, aztán elkezdtem meditálni és az ezotéria irányába fordulni, és ettől átestem a ló túloldalára: azt hittem, bármi megvalósulhat, amit elképzelek, akár Oscar-díjas színésznő is válhat belőlem. Jó, lehet, hogy nem nyolc, de öt év biztosan volt, mire megtaláltam a helyem.

Gy. D./WMN: Mindeközben kellett a nőiességeddel is tisztába jönnöd, és megfelelő párt találnod… ami nem lehetett könnyű.

G. Z.: Nem, de a közösségi média korában ez még nehezebb. A lányomnál látom, hogy már tizenhárom évesen arcmaszkokat akarnak használni, amikor semmi szükségük rá, haspólóban járnak, és ezekkel a külsőségekkel olyan dolgokat rántanak magukra, amikhez még éretlenek. Én például csak a castingra vettem tűsarkút, aztán bevágtam a hátizsákba, és visszahúztam a tornacipőt. Farmeros-pólós lány voltam, és csak akkor csíptem ki magam, amikor az alkalom ezt diktálta – és sajnos nem mondhatom, hogy akkor is ízlésesen. Gondold el, milyen egy bányászvárosból Milánóba vagy Párizsba kerülni, ahol minden elérhető! Két ruhatáram volt: egy Pásztóra, egy pedig külföldre.

Gy. D./WMN: Viszont az milyen mázli, hogy akármit felvehettél, minden jól állt neked.

G. Z.: Szerintem akárki akármit felvehet! Utálom az olyan cikkeket, amik szerint negyven felett már nem hordhatsz ezt meg azt. Senki nem szabhatja meg másnak, hogy az ő önkifejezése miben nyilvánuljon meg. Én kifejezetten csípem, ha valaki nem a közízlésnek megfelelően öltözködik! Persze lehetőleg ne közönségesen tegye, de legyen különleges!

Gy. D./WMN: És hogyan kezelted akkor a visszajelzéseket?

G. Z.: Húsz éve olyan szinten nem tudtam kezelni a bókot, hogy nem is reagáltam rá. Mint egy megszeppent nyuszi, úgy pislogtam, és azon pörgött az agyam, hogy vajon miért mondja nekem az illető, mit akar tőlem, biztos kamuzik. Aztán volt egy nagy váltás bennem, amikor rájöttem, hogy mindent ünnepelni fogok – kivéve a negyvenedik születésnapot –, de ez már a gyerekeim születése után történt, és ehhez anyaként is meg kellett találnom önmagam és a nőiességemet. Azóta élvezni is tudom, mert a szépség nemcsak a külsőről szól, hanem egy belső erő is.

Abban a pillanatban, hogy visszatalálsz azokhoz az értékekhez, amiket kezdettől hordoztál, de útközben elhagytál, vagy lenyesték rólad, végre teljesnek, tehát szépnek is érzed magad. De egy tizenéves hogyan érezhetné magát teljesnek? Tehát szépnek sem láthatja önmagát. Ez az érzés csak belső munkával érkezik meg.

Gy. D./WMN: És szerinted kell ehhez egy férfi?

G. Z.: Nem, de jó, ha van. Én olyan típus vagyok, akinek szüksége van a nyunyurgatásra, és ha nem kapom meg, akkor őrült nagy hiányérzet van bennem.

Gy. D./WMN: Egy időben randiappon kerestél partnert – ott hogyan tudtad eldönteni, ki az, aki nem egy trófeát lát benned, hanem tényleg kíváncsi rád?

G. Z.: Csak a személyes találkozás alkalmával. Szerintem közszereplőként az ember ebben már rutint szerez – kérdezz meg bárkit az ismert emberek közül. De bevallom, imádtam tesztelni a pasikat! (nevet) Például abban, hogyan állnak a jótékonysághoz, ami nekem nagyon fontos, ha nem verem is nagy dobra. Egyszer egy srác elhívott randira, én pedig megkérdeztem, melyik étterembe szeretne menni, és nagyjából mennyit szánna erre a vacsorára. Ez télen történt, és ahol akkoriban laktam, ott az utcán két hajléktalan bácsi élt. A gyerekekkel mindennap vittünk nekik ennivalót és teát, de elkezdett mínuszba fordulni az időjárás, és egyedülálló anyaként nem engedhettem meg magamnak, hogy meleg cuccokat vegyek nekik, úgyhogy azt mondtam ennek a srácnak, hogy a vacsora helyett menjünk el egy áruházba, és vegyünk meleg takarót, kesztyűt, hálózsákot nekik – utána pedig meghívom magamhoz egy vacsorára. A srác igent mondott, de nem hitte el, hogy végigcsináljuk – tőle ez nagyon távol állt. Nekem viszont fontos, hogy aki mellett van, azt hozzám hasonló érzékenység és spirituális gondolkodás jellemezze.

Úgyhogy miután bevásároltunk, ő nem jött már oda a hajléktalanokhoz, csak távolról nézte, ahogy átadom a cuccokat nekik, és közben sürgetett, hogy menjünk már, mert ő megfagy, és különben is, ez lehúzás volt. Én meg azt mondtam: „Ezt az összeget így is, úgy is erre az estére költötted volna, nem igaz? Nem mindegy neked akkor, hogy mire ment el?” Egyébként meg azt mondtam neki: „Ismered a mondást: jó tett helyébe jót várj.” Még a bevásárlóközpontban vettünk egy lottót, és egy héttel később jelentkezett, hogy szinte fillérre pontosan visszanyerte azt a pénzt, amit rám áldozott. De persze többet nem hallottam róla – lehet, hogy a mai napig emészti. Viszont én így élem az életem.

Gy. D./WMN: Biztos sok pasi gondolta, hogy jól fogsz mutatni mellette, és csak ennyit várt volna tőled. És vannak lányok – különösen nehezebb körülmények közül –, akik éppen erre hajtanak, és úgy tekintenek a szépségükre, mint amit ki kell használni.

G. Z.: Hajaj! Én azonban mindig azt gondoltam, hogy a pénz hamar elveszhet, és akkor ott maradsz egy idiótával – láttam ilyet párszor. Másrészt meg

sosem az érdekelt, kinek mennyi van, hanem hogy miből. Nagyon figyeltem, hogy ne legyen mocskos pénz, ne mások átveréséből származzon. Nem mondom, volt néhány melléfogásom a párkapcsolatok terén, de minden partnerem tisztességesen kereste meg a betevőjét. És ez azért is fontos, mert így ő is jobban tudja értékelni azt, amit én teszek le az asztalra.

Tudod, vannak olyan nők, akiket meg lehet vásárolni táskákkal meg ruhákkal – én nem ez a típus vagyok. Soha nem a könnyebbik végét fogtam meg a dolgoknak – a munka az munka, akár külső, akár belső melóról van szó. 

Gy. D./WMN: És ma úgy gondolod, hogy jól sáfárkodtál az adottságaiddal?

G. Z.: Dehogy! Sokkal többet elérhettem volna, ha egy picit jobban élek a lehetőségeimmel, és bele mertem volna menni helyzetekbe. De az első párizsi élményem miatt olyan erős félelem munkált bennem, hogy még egy kicsi flört sem fért bele. Olyan sokan csinálják ezt, én viszont mindig harcos amazonná váltam az ilyen helyzetekben. Igaz, nem bántam meg, de talán lehetett volna jobban egyensúlyozni. Ma már úgy gondolom, túl sokáig vezérelt a félelem. 

Gy. D./WMN: Mikor döntöttél úgy, hogy már nem a szépségedből akarsz élni?

G. Z.: Én sosem akartam a szépségemből élni! Csak adódott egy lehetőség, ami utazással járt, és olyan dolgokkal, amiket a szüleim nem tudtak megadni, és éltem vele. Keményen dolgoztam azért, hogy a szakma elfogadjon és megtaláljam benne a helyem – hogy a tortából ki tudjak kanyarintani magamnak egy kis szeletet, de nem így terveztem, és most sem látom magam mindig szépnek. Jó, egy-egy fotón talán igen, de más fotókon elámulok, hogy hogy nézhettem így ki... Kettős érzések vannak bennem. Fontosabb volt, hogy a keresetem egy részét haza tudjam küldeni, és támogassam a családomat – csak ezután jött az önmegvalósítás, úgyhogy bizonyos álmaimat fel is kellett áldoznom érte. Nem költözhettem ki például Los Angelesbe, hogy fél évig színészi meghallgatásokra járjak, viszont a tévézés belepottyant az ölembe. Az anyasággal pedig aztán más dolgok kerültek előtérbe.

Gy. D./WMN: Érzel még olyan elvárást, hogy te legyél a legjobb nő? 

G. Z.: Ugyan, nem. Annyi sok szép fiatal lány van, és úgy örülök, hogy már nem nekem kell ezt vállalnom. Eszembe sem jut versenyre kelni velük.

Azt a hamvas szépséget az ember arra az időszakra kapja, aztán elmúlik… Később jön az érett szépség, de abban már benne van, hogy „érett”, vagyis már nem fogsz rivalizálni, és hagyni, hogy olyan dolgok mérgezzék a lelkedet, aminek az eltávolításán évekig dolgoztál.

Ez ad olyan magabiztosságot, amitől jól érzem magam a bőrömben. Hiába látom, mi mindent tehetnék azért, hogy még szebb legyek, de engem már csak az érdekel, hogy a páromnak kívánatos maradjak. És ez nem megfelelési kényszer, hanem építkezés egy kapcsolatban.

Gy. D./WMN: Azért az Insta-oldaladon látszik, hogy a szépségipar számára még mindig befolyásoló tényező vagy, az embereket érdekli, hogy mennyit és mit teszel meg magadért. 

G. Z.: Igen, de nyomást már nem érzek, és nekem az a legfontosabb, hogy ebben hiteles maradjak – akkor egyébként lesznek megkereséseim is. Mindig lesznek olyan cégek, amelyek számára a hitelesség érték, és ők fognak engem megtalálni. Persze, nem annyian, mint húszévesen, de nem baj, ezt kicsit tudatosan építettem le.

Gy. D./WMN: Mennyit foglalkozol például a bőröddel? Mennyire figyelsz arra, hogy mit tartalmaznak azok a krémek, amiket használsz?

G. Z.: A krémeket meg az esztétikai eljárásokat szeretem próbálgatni, de a töltésre már nemet mondok, mert kipróbáltam, és nem éreztem, hogy önmagamat látnám viszont a tükörben. Húsz éve még a plasztikát is elutasítottam, de most azt gondolom, lehet, hogy ötvenévesen lesznek olyan dolgok, amiket megcsináltatnék magamon. Csak a túlzásokat fogom kerülni. Addig pedig rendszeresen járok kozmetikushoz, aki havonta egyszer rendbe teszi az arcbőrömet, és van egy napi rutinom, amin direkt változtatok három-négy havonta, mert különben megszokja a bőröm – miközben vannak krémek, amiket húsz éve használok, és nem válnék meg tőlük.

Gy. D./WMN: Akkor kísérletezel is? Kipróbálsz új dolgokat? 

G. Z.: Igen, mert szerencsére már a bőrápolás is kezdi felvenni a versenyt a beavatkozásokkal, egyre dúsabb, tartalmasabb krémeket lehet kapni, amik lehet, hogy nem két perc alatt, de két-három hónap alatt szinte ugyanazt érik el. Akkor minek a beavatkozás, ami roncsolja a szöveteket? És tudod,

nekem mindig fontosabb volt, hogy bizalmat keltsek az emberekben, mint hogy vágyat. Hiszen az irigység, a féltékenység és a vágy csak bezavar az emberi kapcsolatokba – és az öregedés segített abban, hogy ezt felismerjem és elkerüljem. Az emberek ma már nem a tökéletességet látják bennem, hanem a hibákat, és azóta megbocsátóbbak velem.

Amikor az első gyerekemmel voltam várandós, huszonnyolc kilót híztam, kipattogzott az arcom, és mindenki sokkal kedvesebb volt velem. Ez persze sokat elmond az emberi viselkedésről is, másfelől viszont nagyon jó érzés volt. Akkor rájöttem, hogy nem a tökéletességre kell törekedni, hanem épp az ellenkezőjére: hogy ne tűnjünk tökéletesnek, mert attól az emberi kapcsolataink is könnyebbek lesznek.

Gyárfás Dorka

Képek: Csiszér Goti – Goti Photography