1. Anyapiramis – Egy fajáték két oldala sorsfordító erővel

Egy régi, kopott fajáték két oldalát láthatjátok. Az egyiken síró arc van, a másikon meg nevető. A legnagyobb gyerekem festette óvodásként akkor, amikor elég váratlanul egyedül maradtam velük. Nem mondom, hogy az ezt követő pár hónapban a türelem mintaképe lettem volna. Úgy éreztem, összeomlott az életem, és fogalmam sem volt arról, hogyan tovább. Három apró gyereket próbáltam egyedül terelgetni a hétköznapokban – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ennek folyományaként irtó hamar fölment bennem a pumpa, és magamból kivetkőzve ordítoztam velük minden apróság miatt. Márpedig három ilyen apróság mellett sűrűn előfordult az ilyesmi. Talán még náluk is jobban szenvedtem ettől. Ostoroztam magam éjjel és nappal, ami szintén nem tett jót a megtépázott idegeimnek.

Aztán ez a fajáték egyszer csak – a mosolygó felével – fölkerült a konyhába egy magas polcra, közel az étkezőasztalhoz, ahol a legtöbb balhé borzolta mindannyiunk kedélyét. Amikor legközelebb megint éreztem, hogy a türelmem végén járok, azt találtam mondani, hogy ezt most ne csináljuk így tovább, mert akkor megfordítom az anyapiramist, és mindannyian sírunk majd a végén… egy pillanatra meg is mutattam magunknak a síró fejet, majd gyorsan visszafordítottam.

Csodák csodájára ez a nagyon plasztikus kép nemcsak a gyerekeimre hatott, hanem rám is. Ők abbahagyták a marakodást, és jó hangulatban, nevetgélve falatoztunk tovább, közben sokszor fölnéztünk a biztatóan mosolygó arcra. Ettől kezdve az anyapiramis lett a varázsszó, ami megváltoztatta az életünket.

Mindig csak akkor kezdtem el „anyapiramisozni”, amikor már tényleg robbanás előtt álltunk, és majdnem minden alkalommal hatott ez a nevetségesen egyszerű technika.

Ezek után, és azóta is! – pedig ez már jóval több mint egy évtizede volt – talán egyetlenegyszer fordítottam meg a nevető arcot. És akkor tényleg mindannyian sírtunk.

Pedig mennyivel jobb nevetni! Valahányszor ránézek erre a nevető arcra, annyiszor érzek végtelen hálát, mert helyreállította a családi békét, és megkímélte a gyerekeimet egy olyan gyerekkortól, amit senkinek nem kívánok. Legfőképp azért, mert én is így töltöttem el az első, meghatározó éveimet.

2. Magyar szókincstár, az én „bibliám”

Azt hiszem, egy olvasószerkesztőtől nem túl meglepő vallomás, ha elárulja, hogy a szavak szerelmese. Én bizony az vagyok. Úgy belemerülök néha ebbe a szótárba, hogy teljesen megszűnik körülöttem a világ. Már azt sem tudom többnyire, mit akartam megnézni benne, amikor visszatérek az adott munkához. Aztán persze megint elkezdem a keresgélést…

Igazi flow-élmény, elképesztő boldogság beleveszni a magyar szavak végtelen, csodálatos világába.

Látszik is a könyvön, hogy rengeteget forgattam. Most a fotózás kedvéért kiszedegettem belőle azt a rengeteg cetlit, könyvjelzőt, jegyzetet, ami még szerethetőbbé teszi számomra. Semmi pénzért nem válnék meg tőle, és új, hibátlan példányra sem vágyom. Mindig ott van mellettem, amikor dolgozom. Nélküle nem lehetnék az, aki vagyok.

3. Egy faragás, ami újra és újra mosolyra fakaszt

Mindig nagyon izgulok karácsony és a születésnapom előtt, mert a legeslegfontosabb ajándékokat a gyerekeim készítik nekem. Néhány évvel ezelőtt karácsonyra ezzel a mosolygó fejecskével lepett meg a kisfiam (aki azóta már nagyfiú, magasabb, mint én).

Nagyon szeret fúrni és faragni, ami egy belvárosi, ötödik emeleti lakás legkisebb szobájában elég nehézkesen kivitelezhető, de őt ez sem állítja meg. Azt hiszem, négy éve kaptam tőle ezt a mosolygó fejet, előtte órákra eltűnt a szobájában, és kipirult arccal, mosolyogva vette elő a kellő pillanatban. Könnybe lábadt a szemem. Úgy tűnik, a fából készült mosolygó tárgyak nálunk csak jót hoznak. A dolgozószobámban tartom, az asztalom fölött. Azóta is felvidít, valahányszor csak ránézek.

Mindig visszamosolygok rá. 

4. Egy festmény, ami összeköt

Ezt a képet a középső gyerekem festette tizenöt éves korában, méghozzá az első Covid-hullám legsötétebb, igazán kétségbeesett időszakában, amikor szinte ki sem mertünk mozdulni a lakásból. Az apjuk már hónapok óta külföldön volt, így vele sem találkozhattak, csak virtuálisan tartottuk a kapcsolatot. Őt kérdezte meg csetben a lányom, hogy mit fessen erre a másfél méteres (!) vászonra. Az apja azt mondta neki, hogy „balettozó elefántokat”. Éjjel megszülettek a „balettozó elefántok”, ahogy egy tizenöt éves látja őket. 

Sajnos egy kicsit sem érdekli a festészet a lányomat, pedig nagyon sokan biztatják, de ő azt mondja, hogy szerinte semmi különöset nem csinál: „csak mozgatom az ecsetet a vásznon”.

Ez a festmény az ő szobájában van, nem az enyémben. Néha, amikor nincs itthon, bemegyek, és gyönyörködöm a képben.

Titokban reménykedem azért, hogy egyszer nagyon sokat ér majd ez a kép mint a híres festő kamaszkori zsengéje… Ha pedig nem így lesz, akkor is boldog és büszke vagyok attól, hogy ilyen különlegesen látja a világot.

5. Újra felvettem „az életem fonalát” – A semmiből valamit készítettem a két kezemmel

Majdnem harminc évvel ezelőtt szorosan hozzátatozott az életemhez a kétkezi alkotás. Nagyon szerettem szőni, aztán mégis másfelé fordultam. Persze ha az ember egyszer már megtapasztalta, milyen nagyszerű érzés az, amikor a keze munkájával teremthet valamit, akkor mindvégig vele marad a hiány, amíg nem gyakorolja.

Évek óta figyelgettem és követtem egy régi-régi ismerősömet, aki pályát módosított, és szövőműhelyt alapított. Három éve írtam is neki, hogy szívesen jönnék hozzá. Aztán idén végre tényleg eljutottam a műhelybe, és három textiltárgyat hoztam létre a semmiből. Az egyiket a legjobb barátnőm kapta karácsonyra. Végig rá gondoltam, amíg szőttem.

Egy-egy tárgy nyolcórányi megfeszített figyelem és kemény fizikai munka árán születik meg. Végtelenül elfáradok a nap végére. Mégis úgy érzem, ezen a három a napon éltem úgy igazán ebben az évben.

Három nap egy esztendő a mesékben. Azt kívánom, hogy idén még több „esztendőt” kapjak magamtól. 

Both Gabi