– 

Érezted ezt?

Tizenegy óra is elmúlt már, amikor egyik este hatalmas reccsenéssel megmozdult alattam az ágy, és mellettem a fiókos szekrény. Na és a falak is. Mintha egy határozott mozdulattal kirántottak volna egy terítőt a ház alól. Hirtelen lelassult az idő, és amíg tovavánszorogtak a másodpercek, azon tűnődtem, vajon hallucináltam mindezt, vagy tényleg megmozdult alattunk a Föld.

Amikor Ervin berohant a szomszéd szobából, hogy „Érezted ezt?”, már biztos voltam benne, hogy épp egy kisebb fajta földrengést éltünk át.

Többen is mondták, hogy készüljünk fel erre, de szerintem erre egyáltalán nem lehet felkészülni.

Feszülten vártuk, lesz-e folytatás, majd azon agyaltunk, hogy ha igen, mi az a pont, amikor lépni kell, felébreszteni a gyerekeket és biztonságos helyet keresni. De szerencsére nem jött újabb rengés, így csak egy kis ízelítőt kaptunk a nagyon közeli epicentrumú, de mindössze a 2,7 erősségű földmozgással, amelyből – mint kiderült az erre szakosodott információs portálról – csak az elmúlt egy hónapban majdnem száz volt az államban, ahol gyakorlatilag hárompercenként megmozdul a Föld kisebb vagy nagyobb mértékben.

Szárazság, tüzek, csörgőkígyó

A híres kaliforniai földrengések és az itt végig húzódó Szent-András törésvonal azért okoztak nyugtalanító gondolatokat, mielőtt a nyáron kis családommal nekivágtam volna a nagyvilágnak, hogy egy évet Amerikában, Berkeley városában töltsünk, egy Fulbright-ösztöndíjnak köszönhetően. De az érkezésünkkor egy éppen sokkal aktuálisabb természeti katasztrófával küzdött a nyugati part: az erdő- és bozóttüzekkel.

A pusztító tűz sajnos idén is rengeteg természeti, anyagi, sőt emberi áldozatot is követelt. Bár augusztusban mi nem láttunk égő területet a közelünkben, megdöbbentő volt, ahogy a távolabbi tüzek felől érkező füst így is sűrű felhőként terült el a környező települések fölött, sokszor napokra a házakba kényszerítve az embereket. A tüzek miatti légszennyezettség ugyanis sokszor az egészségre káros érték többszörösére emelkedett. Így a helyieknek minden nyáron a napi rutin része, hogy mielőtt bárhová mennek, ellenőrzik, hogy az adott térségben éppen milyen a levegőminőség.

Tavaly és idén mindez a Coviddal megfejelve rendkívül nehéz volt a gyerekes családoknak, hiszen így sokszor nemcsak a beltéri, hanem a szabad levegős programok is lehetetlenné váltak.

Végül a hosszú, aszályos időszaknak a három hete beköszöntő esőzések vetettek véget – legalábbis itt, Berkeley környékén. Érdekes volt látni, ahogy a kopár, sárgálló hegyoldalak kizöldültek, a házak kertjében kiégett fű pedig újraéledt. (Nagyon sokan, köztük a mi házunk tulajdonosa is rég elengedte a zöld pázsit eszményét, mondván, ehhez túl nagy kinccsé vált az aszályos Kaliforniában a víz.)

Közben az idő is sokkal hűvösebbre váltott, de ez sem tántorított el minket attól, hogy hétvégenként nekivágjunk az óceánpart és környező hegyek felfedezésének. Mindenekelőtt be kell vallanom, hogy kis családunk otthon leginkább a kocakirándulók táborát erősítette. Így én is meglepődtem magunkon, hogy akár szitáló esőben is képesek voltunk nekivágni egy-egy kirándulásnak, három-négy órányi gyaloglást is bevállalva. Amikor a híres Red Woodban (ahol egyébként a Star Wars egyik részét is forgatták) az ösvény elején egy csörgőkígyókra figyelmeztető tábla fogadott, akkor azért elbizonytalanodtam, mennyire jó ötlet két minden követ megrugdosó, rohangáló kisgyerekkel nekivágni. Ez az az állat, amitől még egy üvegfalon túl, egy akváriumban is kiver a víz. De a helyi magyar családokból álló, lelkes kis csapatunk megnyugtatott, hogy ők még sosem találkoztak itt csörgőkígyókkal, én pedig hinni akartam nekik.

A kirándulások célpontját többnyire úgy választottuk ki, hogy a többórás gyaloglás „jutalma”, célpontja valamilyen óceánpart legyen, ahol lehet aztán töltődni, piknikezni egyet. Csakhogy ilyenkor jött többnyire a következő dilemma: a 15–20 fokos időben beengedem-e a jéghideg vízbe a gyerekeket. Amikor kisütött a nap, és egy csapat gyerek sikítozva rohant a hullámok közé fürödni, deszkázni, a mieink pedig „szomorú kutyaszemekkel” próbáltak nyomást gyakorolni ránk, már szinte láttam, ahogy otthon töltjük a következő két hetet zsebkendők és lázmérő társaságában.

Belekezdhettem volna egy litániába, hogy a helyi gyerekek (és felnőttek) hidegérzete és ezáltal az öltözködése is láthatóan más ingerküszöbön mozog, mint a miénk (az iskolabusz megállójában például rendszeresen vizes hajjal, rövid nadrágban érkeznek, amikor mi már bélelt dzsekit adunk a rájuk.)

De végül csak nyeltem egy nagyot, és rábólintottam. Ez az év most úgyis erről szól. Átlépjük a határainkat.   

Határátlépések

A határaink feszegetésében egyébként elképesztően sokat segít, hogy a korábbi évekhez képest sokkal több időt töltünk a szabadban. Ehhez jó motiváció, hogy az itt töltött egy év alatt minél több helyet szeretnénk feltérképezni, megismerni, másrészt tényleg elképesztő természeti csodák, kirándulóhelyek vesznek körül minket. Sokáig kerestem a kifejezést, mondatot arra, miért érzem azt, hogy ezeken a helyeken új perspektívába kerül minden: a céljaim, a problémáim, a jelen pillanattal való viszonyom. Aztán a Boldogság neuropszichológiája órámon a professzor mondott valamit, ami pontosan azt fogalmazta meg, amit én is éreztem. „Nature will reduce the self to a reasonable size.” Amit nehéz ilyen frappánsan, tömören megfogalmazni magyarul, de valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy

a természetben az ember énképe, valója az indokolt méretűre csökken. És tényleg.

Az óceán brutális ereje és végtelensége, a hatalmas sziklák, hegyek monumentalitása mindig ráébreszt, hogy nem a mi egónk köré szerveződik az univerzum, és hogy milyen mulandó a pillanat. Valóban összezsugorodnak azok a kihívások, amiken egész héten ettem magam, és végtelen hála önt el, hogy létezhetek és szerethetek.

Boldogság, kutatás, írás

Az órákon egyébként, amelyekbe a fogadó egyetemen, Berkeley-n a kutatás mellett belehallgathatok, több is foglalkozik a hála, a reziliencia és a boldogság tudományával. A témában rengeteg olyan kutatást végeztek, amelyek az emberi kapcsolatok hatását, minőségét vizsgálja, és hogy ezeknek mekkora hatása van a jóllétre, a mentális állapotunkra és a fizikai egészségünkre.

Érdekes volt számomra például az az eredmény, amely szerint a boldogságérzetünket nem elsősorban az határozza meg, hogy milyen mértékű támogatást kapunk a környezetünktől, hanem az, hogy mi mennyit adunk másoknak. Izgalmas megállapítás az is, hogy a másik támogatása, segítése akkor okoz leginkább pozitív fizikai és mentális változásokat mindkét félnél, ha ez a cselekedet a támogatott fél számára szinte láthatatlan, azaz nem jár számára olyan „érzelmi adóval”, amely erősíti benne a kiszolgáltatottság vagy a viszonzás kötelezettségének az érzését.  

Egy kifejezetten nőket vizsgáló kutatás pedig arra jutott, hogy a boldogságérzetet nem elsősorban a kereset nagysága vagy a karrierlehetőségek, még csak nem is a házasság minősége határozza meg, hanem az, hogy az illető kikkel tölti a szabadidejének meghatározó részét.

A kutatások azt is egyértelműen bizonyítják, hogy a rendszeres meditáció és a mindfullness, azaz a tudatos jelenlét gyakorlása elképesztő változásokat képes véghez vinni az agyműködésünkben és a mentális állapotunkban. Erről azért sokat hallani mostanában, arról viszont kevesebb szó esik, hogy például az írással, a naplózással és az írásterápiával milyen fantasztikus eredményeket lehet elérni akkor, amikor valaki nehézségekkel küzd.

Kutatások szerint nem csupán a hálanapló hatékony, azaz annak a rendszeres feljegyzése, hogy miért vagyunk hálásak a nap során megélt élmények, pillanatok, lehetőségek közül. Egy vizsgálat során az is komoly javulást idézett elő hangulatzavarral küszködő embereknél, amikor arra kérték őket, hogy mindennap 20 percen át írjanak egy nagyon nehéz, traumatikus élményről. A kutatásokat prezentáló professzor végül úgy összegezte az eredményeket, hogy a legpozitívabb mentális és fizikai, egészségügyi változást azoknál tapasztalták, akik mind negatív, mind pozitív élményekről és az ezeket övező érzéseikről vezettek rendszeresen naplót.  

Hogy miért ilyen hatékony az élmények és az érzések leírása, annak sok tudományos magyarázata van, de az egyik legkézenfekvőbb ok szerintem abban keresendő, hogy az események és azok megélésének megfogalmazásával, szavakba öntésével és rögzítésével „letesszük” ezeket a élményeket, érzéseket, egyfajta távolságot létrehozva ezektől.

Sokszor ugyanis

hajlamosak vagyunk azonosítani magunkat az érzéseinkkel, ilyennek vagy olyannak minősítve, skatulyákba zárva saját magunkat. Ezzel pedig elvesszük annak a lehetőségét is, hogy elhiggyük magunkról: képesek vagyunk máshogyan is reagálni, máshogyan megélni eseményeket.

Tulajdonképpen ennek az üzenetnek az átadása volt az egyik fő motiváció, amiért annak idején elkezdtem a félelemmel foglalkozni, és írtam róla. Akkoriban sokszor azzal állítottak le az utcán emberek, hogy én milyen bátor vagyok, amiért háborús terepekre járok, amíg ők olyan gyávák. Ilyenkor mindig láttam valami fényt felcsillanni az illető szemében, amikor kifejtettem, hogy én egyáltalán nem vagyok bátor, mert egy csomó mindentől félek, és szerintem nincsen bátor vagy gyáva ember. Helyzetek vannak, amelyekbe van, hogy bele tudunk állni, bátran reagálni, máskor pedig meghaladja az aktuális képességünket, vagy a magunkba vetett hitet, lelki erőnket, hogy úgy reagáljunk, ahogy igazából szeretnénk. De olyan fontos elhinnünk, és a gyerekeinknek is megtanítanunk, hogy a képességeink semmilyen téren nem állandósultak, és nincs olyan kvalitásunk, ami ne lenne fejleszthető. Az agyunk elképesztően plasztikus, és bár nyilván ez a plaszticitás idővel csökken, akkor sem lehetünk elég idősek ahhoz, hogy a rendszeres ismétlés ne volna képes új útvonalakat kitaposni az idegrendszerünk bonyolult hálózatában.

Holli soha nem adja fel

Tulajdonképpen erről az üzenetről szól az egész mindset, azaz szemléletmód kérdése is, amit már régóta szerettem volna egy újabb mesekönyvben megfogalmazni. Mivel „gyárilag úgy vagyok bekötve”, hogy csak nyomás alatt tudok igazán hatékonyan dolgozni, nyilván az amerikai utazásunk előtt három hónappal döntöttem el, hogy tényleg belevágok Hollinak, az első mesekönyvem főhősének az újabb kalandjaiba. (Erről ITT írtunk korábban.) A férjem persze fogta a fejét, mert még emlékezett rá, hogy az előző könyvet ugyanígy egy nagy változás, mégpedig a szülésem előtti utolsó hónapokra időzítettem, nem kis stressznek kitéve ezzel a családot. Ugyanakkor pontosan tudja, milyen vagyok, és mint mindig, most is mindenben támogatott, hogy ne csak az írással, hanem már az ittlétünk első hónapjaira eső szerkesztési és javítási munkákkal is haladni tudjak (többnyire alvás helyett, éjjelenként). Hát így jelent meg egy hete a Soha ne add fel című új mesekönyvem, ami kicsit még most is hihetetlen, főleg, hogy egyelőre kézbe sem vehettem. A nagyobb lányom is nagyon várja, hogy megérkezzen az első példány, sőt, ő már tovább is gondolta a dolgot, amikor megkérdezte: „Anya, te nem vagy elég híres ahhoz, hogy Holli ruháját a boltokban is árulják?” (Hozzáteszem, van olyan barátnőm, aki tavaly farsangra Holli ruhát varrt!)

Bár annyi vállalkozói vénám sajnos nincs, hogy sárga csillagos ruhát és plüss Mumust áruljak a weboldalamon, éppen elég boldog leszek akkor, ha a könyv üzenete eljut a gyerekekhez, köztük az én két lányomhoz is. Hisz, ha valamikor, most aztán igazán aktuális téma nekünk is az, hogy mit tanulhatunk a hibáinkból vagy a nehézségekből. Az utazás előtt persze mindenki azt szajkózta, hogy „ó, a gyerekek miatt nem kell aggódni, olyanok, mint a szivacs, két hónap alatt folyékonyan fognak angolul beszélni”. Azért a valóság, a gyakorlat sokszor egyáltalán nem ilyen egyszerű.

Sok-sok beszélgetés, összebújás, lelkizés és megerősítés kellett az elmúlt hónapokban ahhoz, hogy újra és újra elinduljanak egy olyan közegbe, ahol eleinte semmit nem értettek abból, ami körülöttük zajlik.  

Azt hiszem, így november végére jött el az a pillanat, amikor kicsit magabiztosabban mozognak az iskolai, óvodai közeben, és a lényegét értik annak, ami az órákon, foglalkozásokon elhangzik. Bár mások előtt még tartanak attól, hogy angolul megszólaljanak, itthon a legváratlanabb helyzetekben képesek olyan mondatokat mondani, hogy Ervinnel összenézünk, és könny szökik a szemünkbe. A családi legendáriumba egész biztosan beíródik az az este, amikor a nagyobbik angolul ecsetelte itthon, hogyan koccant össze valakivel az iskolában, a hároméves pedig a tenyerét a szájához kapva felkiáltott: „Oh, my gosh!”

Al Ghaoui Hesna

Hesna naplójának első részét ITT, a másodikat ITT, a harmadikat pedig ITT olvashatjátok. 

A szülők a közösségi médiában is rendszeresen beszámolnak a család kalandjairól, ezeket a tartalmakat az alábbi linkeken tudjátok követni: Hesna hivatalos Facebook-oldalaHesna hivatalos Instagram-oldalaEgyesült Álmok Instagram-oldal

Nézzétek meg Hesna új könyvének online bemutatóját is ITT

A fotók a szerzők tulajdonában vannak