–

Csak én érzem azt, hogy van valami különlegesen fárasztó és nyomasztó feszültség a levegőben?

Tudom, hogy nem csak én.

Kimerültünk.

A látszólag soha véget érni nem akaró járvány, a bizonytalanság, hogy mi vár ránk, a társadalmi légkör, a rengeteg közéleti, politikai gumicsont, amelyeken rágódva kiadhatjuk magunkból a felgyülemlett stresszt… ez mind egyre jobban beletapos a mentális mocsárba. Amibe aztán túl könnyű beleragadni. 

Még kora tavasszal, amikor tényleg nem nagyon mozdultunk ki a lakásból, éreztem, hogy kezdek becsavarodni. És iszonyúan zavart, hogy csak a nap bizonyos szakában látok igazán fényt. Akárhányszor eljött a napfényes egy-két óra ideje, úgy csodáltam, mint egy gyerek. Lenyűgözött az árnyékok játéka, valósággal felmelegített.

Elkezdtem fotózni, hogyan vonul végig ez a fény–árnyék-tánc a lakáson, és egy idő után kirakosgattam a képeket az Instagram-oldalamra. 

Észrevettem ugyanis, hogy az elmúlt időszak egyre feljebb tolta az ingerküszöbünket. Már annyi rossz dolog történt, hogy a falat sosemvolt rémtéglákkal lehet csak áttörni. Elegem lett ebből. 

Ha felmegyek a közösségi oldalakra, szinte mindenhol pusztítóan lemondó és keserű a hangulat.

És az a legrosszabb az egészben, hogy ez bizony részben a mi hibánk. Mérgező világot teremtettünk magunknak. 

Én is hajlamos vagyok fejtetőig elmerülni a negatívgondolat-örvényekben, de ha meglátok egy fénycsóvát, az valahogy képes elterelni a gondolataimat. Szóval, keresem a fényt. És ha megvan, akkor megőrzöm. Ezért kezdtem el a kiposztolt fényjátékos képeimhez odaírni azt is, hogy #őrzömafényt.

Arra biztattam az embereket, hogy ha úgy érzik, belefulladnak a sötétségbe, a bizonytalanságba, ebbe a fojtogató feszültségbe, akkor keressék velem együtt a fényt. És nem amolyan coelhós módon, hanem szó szerint. A szabály az, hogy addig kell menni, amíg meg nem találjuk azt a valamit, ami fénylik. Aztán, ha megvan, akkor felfedezzük benne a varázslatot, és a bizonyosságot, hogy ahol árnyék van, ott fény is. Nem, még mindig nem Paulo Coelho szól hozzátok, esküszöm, ez nem valami ezo-, bio-, ökomaszlag, hanem a természet törvénye. 

És működik!

Rengetegen csatlakoztak hozzám, elkezdtek fényt hajkurászni, mint valami fapados Pokémon Go. Naponta több tucat képet kapok olyan fényjátékokról, hogy öröm nézni. 

És, noha én is pufogok olykor egy nagyot bele a világba, jól megmerítkezve a sötétségben, de aztán két ventilálás között előhozakodom némi fénnyel is. Ha már elkezdtem egy kihívást, az a minimum, hogy én magam is követem a saját szabályaimat.

Most pedig, hogy javában benne vagyunk az őszben, sőt a kopaszodó fák már a telet idézik, a vírus pedig újra egyre jobban elszabadul, megint többet leszünk itthon. Szóval, mikor, ha nem most: bátorítanék mindenkit arra, hogy csempéssze be az életébe ezt a kis játékot, amelynek egyetlen célja van: hogy kimozdítson a sötétségből akkor is, ha szó szerint nem mozdulhatunk épp sehová. 

A napfényes órák száma egyre csökken, eljött a gyertyák ideje is. Ma lámpás ünnepre megyünk a gyerekekkel.

Ez az időszak az egyre kevésbé, de azért még kitartóan pislákoló fényről szól. Megyünk bele a télbe. Ilyenkor nincs más választásunk, a hajunknál fogva kell kirángatnunk magunkat a sötétből.

Illatos sütemények, illóolajok, gyertyák, forró tea a lemenő nap sugarait takaró alól magamba szippantva. A giccsbe hajló pillanatokba kell kapaszkodnom, ahányszor csak azt érzem, bírhatatlan a légkör. (És most érezhetően közelítünk a fullasztó határvonalhoz.)

És én az utolsó pilácsfoszlányba is belekapaszkodom. Keresem, kutatom és ha megtalálom, akkor őrzöm a fényt. Muszáj. Másképp hogyan is tájékozódhatnék a sötétben?! 

Szabó Anna Eszter