Az élet a gyászban nem úgy „megy tovább”, ahogy addig – Miért nem tudunk őszintén beszélni a gyászolókkal?

–

„Az életnek soha nem juttatom eszébe a halált”*

Minden ember szembenéz élete során a gyásszal, és mégsem tudunk róla beszélni. Ami ennyire egyetemes, miért válik mégis tabuvá?

A legkézenfekvőbb magyarázat erre az, hogy igyekszünk eltávolítani magunktól mindent, ami saját halandóságunkra emlékeztet. Egészségesnek, fiatalnak és sebezhetetlennek gondoljuk magunkat örökkön-örökké. Az öregség, a betegség egyet jelent a kudarccal. Elhessegetünk minden olyan gondolatot, amivel közel engedjük magunkhoz az elmúlás gondolatát. „A halál nem tartozik ránk” – szeretjük ezt gondolni, és a biztonság hamiskás bölcsőjében ringatjuk magunkat.

Az eltávolítás eredményeként jön létre a tabu melegágya: a kommunikációs vákuum. Egyetemi szakdolgozatom témája a tabusított gyászkommunikáció. Ennek keretein belül 235 hallgatót kérdeztem arról, szerintük tabu-e a halál és a gyász ma Magyarországon. A vákuum igenis ott van és nem enged. Ezt bizonyítja, hogy a diákok több mint fele válaszolt igennel a kérdésemre. Ha korlátozzuk a diskurzust ezekről a természetes folyamatokról – halálról, haldoklásról és gyászról –, akkor mi a helyzet a gyászoló személlyel?

Találkozni azzal, aki épp a legmélyebb fájdalmát éli meg, nagyban fellendítheti a saját halandóságunkról való gondolkodást, amit, ugyebár, nem akarunk. A megoldás: elrekesztjük magunktól a gyászolót, tabusítjuk őt.

„Hával kezdődik és lehetetlenséggel végződik”

Szeretteink elvesztése létünk legfájdalmasabb, ugyanakkor az egyik legjelentősebb élménye. Egy kapcsolatot, a gyerekkorunkat vagy a gondtalan középiskolás éveket azonban épp úgy meggyászolhatjuk, mint egy számunkra fontos személyt.

Ez a folyamat mindenkinél máshogy zajlik: más az intenzitása, a mélysége és az ideje minden egyes embernél. A veszteségekre adott reakcióink függenek a személyiségünktől, élettapasztalatainktól, mentális állapotunktól, barátaink és családunk támogatásától (és még sok mástól), de a lényeg ugyanaz: minden gyászmunka különleges a maga keserű és fájdalmas módján.

„Nem veszek fekete kesztyűt”

A halál és a gyász nem mindig volt kirekesztve a társadalomból. Amikor a születés és elhalálozás nem zárt ajtók mögött történt, valamint az emberek szemtanúi voltak az életnek – elejétől a végéig –, a veszteséget sokkal természetesebben élték meg. Ebben segítettek a rítusok és népi hagyományok, amelyek megadták a kereteket a gyászoló családoknak, távolabbi ismerősöknek. Tudták, hogy kinek, mit, mikor kell mondania vagy tennie. A gyászoló környezete átsegítette, átvezette a legmélyebb gyászon az érintettet. A közösség támogató ereje mutatkozott meg a halotti torokban, virrasztásokban, ahol a halottra emlékeztek. A siratások alkalmával lehetőség volt a legmélyebb fájdalom kimutatására, a gyászviselet pedig mindenkiben tudatosította a veszteséget.

Ezek a tradíciók mára már kihaltak, de legalábbis gyökerestül átalakultak. Ma már a közösségi média különböző felületein közöljük a halálhírt (az erről szóló cikkünket ITT olvashatjátok), ott kapjuk a legtöbb részvétnyilvánítást is – ez azt jelenti, hogy sokszor hiányzik a fizikai kontaktus.

Ha keservesen sírunk a temetésen, akkor „túltoljuk”, ha nem sírunk, akkor „érzéketlenek vagyunk”.

Viseljünk feketét, de ne túl sokáig – ne sajnáltassuk magunkat. Ne járjunk szórakozni, de otthon ülni sem kell annyit. Vegyünk ki szabadságot, de ne túl hosszút. Ne legyünk egyedül, de a valódi gyászhoz magány kell. Ezerféle szerepnek és nézőpontnak kellene egyszerre megfelelnie egy gyászolónak.

„A karomra nem húzok gyász szalagot”

A hagyományokban és a mai „gyásznormákban” egyvalami közös: keretek közé szorítják a gyászt. Régen, ha valaki egy évnél előbb levetette a fekete ruhát, megszólták. A siratás nemcsak lehetőséget adott a fájdalom kifejezésére, de egyenesen kötelezővé tette azt. A mai ellentmondásos elvárások béklyói csak rátesznek egy lapáttal a gyászoló terhére, és mindeközben valami nagyon fontosat rendszeresen elfelejtünk: minden gyászmunka egyedi és különleges.

Az összeegyeztethetetlen társadalmi igények következtében a gyászoló személye, az ő saját igényei háttérbe szorulnak.

Sajnos legtöbb esetben nem a gyászoló mentális jóllétén, gyászmunkáján van a hangsúly, hanem a külsőségeken. Ahhoz pedig, hogy valóban a gyászolóra tudjunk fókuszálni, szembe kellene nézni saját halandóságunkat rejtő démonjainkkal. És ez egyáltalán nem egyszerű. 

 

„Ajkam feketére kentem”

Legerősebben a verbális tabuk határozzák meg a mindennapjainkat. Ha beszélnünk kell valamiről, ami kínos, kellemetlen, fájdalmas vagy ismeretlen, azt szeretjük elmismásolni. A gyászhoz kapcsolódó társadalmi tabukkal sincs ez másként. Gondoljunk csak bele, mennyire igyekszünk elkerülni a „meghalt” szót. Helyette szépítjük, enyhítjük és végül csak annyit mondunk, hogy „elhunyt”. Vagy „eltávozott, örök álomba merült, itt hagyott minket, elaludt”. Rengeteg kifejezésünk van a gyász elhallgatására.

A tabusítás legnagyobb veszélye viszont nem a halál után, hanem a haldoklás folyamatában, az előgyásznál jelentkezik. Ha ugyanis nem vagyunk hajlandók tudomásul venni a haldoklás tényét – elhárítjuk, eltoljuk magunktól –, akkor nincs esély az utolsó közös megélésre, a búcsúra. Ez megfosztja a haldoklót életének lezárásától, a gyászoló pedig könnyen viheti tovább magával ezt a belső korlátot, ami veszélyezteti mentális egészségét. A tabu feloldásában az őszinte és nyílt kommunikáció segíthet – bármennyire ijesztő is legyen ez (olvassátok el korábbi interjúnkat a Magyar Hospice Alapítvány pszichológusával a témában ITT).

„Ez a szó nem az enyém, nem tartozik rám”

Az erős támogatói közösségek manapság átformálódtak. Valójában egy-egy ember van, akire a gyászoló – jó esetben – számíthat. A rokonok, barátok gyakran kerülik a gyászoló társaságát, mert nem tudnak mit mondani egy számukra is nehéz helyzetben, félnek, hogy oda nem illőt vagy bántó gondolatot mondanak. Erről valójában nem tehetnek: ezt látjuk, tanuljuk, így vagyunk beállítódva.

A kikerülhetetlen találkozások alkalmával inkább eltereljük a beszélgetést, kínosan ügyelve, nehogy elhangozzon az elhunyt neve. A beszélgetés mihamarabbi lezárásának reményében közhelyekkel nyugtatjuk a gyászolót:

„Ne sírj, az élet megy tovább!” „Légy erős, az idő mindent megold!” „Tudom, hogy min mész keresztül, de jobb lesz ez így!” „Kapcsolódj ki egy kicsit, hátha jobban leszel!”

Az üres közhelyek azonban nem segítenek a gyászolón, aki megfagyott szívvel kénytelen ezt hallgatni. Az élet nem megy tovább úgy, ahogy addig.

Ha csak egy percre is nem az elvesztettre gondol, annak bűntudat az eredménye.

És az idő valójában nem számít semmit.

A segítség és az együttérzés számtalan formában érkezhet, nem muszáj olyan keretek közé szorítani, ami nekünk vagy a gyászolónak kellemetlen. (Olvassátok el Csepelyi Adri írását, aki a depresszióval küzdő emberek tapasztalatait gyűjtötte össze a jó segítségnyújtásról.)

Néha egy ölelés vagy a szavak nélküli odafigyelés a támogatás legerősebb formája. A csend aranyat érhet, és van, akinek egyszerűen fizikai jelenlétre van szüksége, semmi másra. A legbiztosabb, ha megkérdezzük, hogy mire lenne szüksége. Ez az egyetlen kérdés nekünk támpont, a gyászolónak pedig mankóul szolgál az előtte álló labirintushoz.

 

Homlok Anna 

*Az alcímeket Szép Ernő Bűneim: 011110 című írásából idéztem.

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Pexels/Kat Smith