Először megyek haza, amióta nincs.
Azóta egyszer voltam ugyan, de csak futólag, viszont most ott is alszom, az ő ágyában. 

A lakásban gyönyörű rend, egy vadiúj kaspóban virágok a konyhaablakban. Az élettársa azóta neveli őket, amióta anya meghalt. 
Új függöny is van, a régit leszedte, azt mondja, csak azt az egyet változtatta meg itthon, mert halálra idegesítette az a régi függöny, meg a virágokat hozta, hogy rá emlékeztessék. 
Azt hittem, vacakabb lesz. 

A lakásban nélküle megállt az idő. Mintha el se ment volna sehová. Minden holmija ugyanott van. Csak most nem jön haza sehonnan, nem szalad ki a szobából, nem rohan haza a boltból, gyárból, Lökről, ahol éppen ezer dolgot csinál. 

Most át kell menni hozzá a temetőbe, hogy köszönhessek neki. 

A tiszalöki temető este nyolcig van nyitva. Nyolc húszra érkezem. Elolvasom a kapura kiírt házirendet, amelyben kérik, hogy a halottak békéjét ne zavarják nyolc után. 

Hogy lehet a halottak békéjét megzavarni? Ezen gondolkodom. Csak nem kezd itt senki óbégatni! Én meg csak az anyámnak akarok köszönni, azzal ugye nem ártok a többinek? Későn értem le Pestről ebben a dögmelegben, meg kellett állni kétszer is, hogy vizet vegyek, most ez a húsz perc csak nem számít. Amúgy sincsenek itt, ezek csak testek meg hamu, a lelkük máshol van. De akkor miért itt akarok köszönni neki? Akkor nem elég, ha csak nyomok egy hellót az ég felé? Azt bármikor megtehetem. 

Nem elég.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Anyám fotója az urnafalon… Csak itt hiszem el, hogy tényleg megtörtént.

Ha látom, ha újra meg újra elolvasom a sírkövön az anyám nevét: született 1962-ben, meghalt 2021-ben, élt 58 évet. És a fotóján úgy mosolyog, mintha csak annyit üzenne: „Jól kibabráltam veletek, most járhattok ide köszöngetni bőgve, péntek este, amikor hazaértek Pestről.”

A temető bronzszínűvé olvad össze a júniusi rekkenő hőségben. Péntek este senki nincs, hogyan is lenne, hiszen ki van írva, hogy nyolc után ne zavarja senki a halottak nyugalmát. Már sötétedik, de még látni. Az jut eszembe, hogy anyám halála előtt rettegtem volna ettől, de azóta semmi nem képes bennem félelmet kelteni.

Elülnék itt hajnalig az urnafal előtt, legalább kibőghetném magam. Csak ugye, nem akarom zavarni a halottakat.

Másnap családi ebéd, a kertben eszünk, rántott hús, töltött káposzta, bográcsolás, mindenki itt, még a húgom is átjön a gyerekkel, meg a húgom párja is, anyám hadd lássa, együtt vagyunk, most még jobban összetartunk, bezárjuk magunk körül ezt a rettenetet, amiben magunkra hagyott bennünket. 

Nem beszélünk róla. Azt nem bírnánk. Rajtam egy hatalmas fekete napszemüveg, még azt is eltakarja, ha véletlenül lecsurogna a könny. Micsoda remek ötlet volt ezt választani a boltban. Most már tudom, miért hagytam magam rábeszélni. Fantasztikus ötlet volt, sose vettem még napszemüvegnek ennyi hasznát. 

Nagymama sír, amikor megjövünk, pedig nem is az ő lánya volt. De nem szól róla ő sem. Tudja ő is, hogy nem lehet, ezt most nem bírná ki senki. 

Az ebéd fantasztikusan finom, úgy eszünk, mintha nem lenne görcs a gyomrunkban. Úgy eszünk, mintha bármelyik percben kiszaladhatna a konyhából, és mondana valami kacagtatót, és csinálna valami mulatságosat. 

Megmondaná valaki, hogy a picsába történhetett, hogy épp az én anyám nem jött haza a kórházból?

Hogy pont ő, aki egész életében sportolt, soha nem ivott, dohányzott, mindig rendben volt az emésztése, nem jött haza? Hogy a fenébe gyűrte le éppen őt a vírus? Megmondaná valaki, hogy miért nincs most itt? És nekünk mit kellene ezzel kezdenünk? Hogyan kéne most viselkednünk? Mit kellene csinálnunk?

 

Este előszedem a pizsamáját a szépen behajtogatott ruhák közül. Soha nem hozok haza pizsamát, mindig ő ad, ha jövök. Azt veszem elő, amit legutoljára viselt, még a kórházba kerülése előtt. Mályvaszínű, kockás anyag, jó bő, jó meleg, de nem érdekel. Ezen érzem az illatát.

Befekszem az ágyába. Nyomogatom kicsit a mobilomat. Nincs itt semmi félelmetes. 
Úgy alszom el, mintha ölelne. Akkor aludtam a legjobbakat, ha itthon volt ő is. 
Most is itt van.
Este tíz múlt.
Reggel kilenckor ébresztenek. 
Azt hittem pedig, ez már nem fog ennyire fájni. Hogy majd az idő, ahogy mondogatják, segíteni fog. 

De nem segít semmi. Az idő se. 
A napok csak mennek egymás után, az idő nem is törődik velünk. 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61