–

Tíz gondolat a beszélgetésből:

1. Az emberek évezredeken keresztül közeli tanúi voltak a teljes életkörnek: kezdetnek és végnek. Ma viszont olyan korban élünk, amikor sem megszületni, sem meghalni nem látjuk a másikat, ezzel pedig megnehezítjük a kettő közötti időszakot: magát az életet.

2. Jelenleg van egy társadalmi igény arra, hogy mindig egészségesek, fiatalok maradjunk. Eltoljuk magunktól a halandóságtudatot, és a saját mindenhatóságunk bűvkörében élünk. A halálhoz való furcsa viszonyunkról sokat elárul, hogyan közelítünk magához az öregséghez: az anti-aging korában minden arról szól, hogyan tudjuk konzerválni a fiatalságunkat, és elodázni az öregedést, az elmúlást. Az öregség, a betegség és a halál a gyengeség, a kudarc szinonímiájává váltak. Úgy szeretnénk gondolni magunkra, hogy sérthetetlenek, sebezhetetlenek vagyunk. Az ellenkezőjével szembesülni rendkívül fájdalmas. A fájdalmat pedig a modern ember igyekszik kizárni az életéből. Nem tudunk, nem merünk szembenézni az élet végességével, a halál témakörét így óvatoskodás, tabusítás veszi körül.

3. Ha nem veszünk tudomást az elmúlásról, elveszítjük a lezárás, a búcsú lehetőségét: azt, hogy kimondjunk, megkérdezzünk dolgokat; útmutatást adjunk vagy kapjunk. Hatalmas kincs, ha megadatik, hogy a haldoklóval közösen tudunk szembenézni az elmúlásra. Ez a haldoklót a lezárásban, a hozzátartozót pedig a gyászfolyamatban segíti. De ha tabusítunk, elveszítjük ezt a lehetőséget.

4. Sokan még a haldoklásukban is meg akarnak felelni: ha a haldokló érzi, hogy a hozzátartozója tagadja a halál közelségét, megpróbál a saját érzései helyett a hozzátartozója lelkivilágára figyelni, rá koncentrálni. Holott a saját haldoklása, halála mindenkinek magáról kellene, hogy szóljon.

5. A halálhoz való viszonyunk sokat elmond arról, hogyan élünk. A haldoklóhoz való viszonyunk pedig sokat elmond róla, hogyan kapcsolódunk egymáshoz életünkben.

6. Bármennyire is nehéz, a depresszió a lélek gyógyulását segíti a gyászfolyamatban; ágynyugalom a léleknek. 

7. Nem tudjuk, hogyan közelítsünk a gyászolóhoz, mert elveszítettük azokat a rítusokat, szabályokat, amik régen keretbe foglalták és meghatározták, kinek mi a feladata egy haláleset kapcsán. Ez hatalmas könnyebbséget jelentett a környezetnek is, mert megvolt, hogy mikor mit kell mondani, tenni.

8. Nem kell mindig mindenkit elengedni. Nem is tudjuk kiengedni azt az életünkből, akit szerettünk – a vele való kapcsolat a halála után is folyamatosan változik bennünk. Elakadást azonban az jelezhet a gyászfolyamatban, ha az ember idővel sem tudja újraszervezni az életét, hanem azt még mindig a gyász és a veszteség határozza meg – minden ehhez rendeződik.

9. A gyerekeket nem lehet megóvni a gyászban. Azok a gyerekek, akik elől eltitkolják a halált, azoknál viselkedéses problémák jelentkezhetnek. Nem szabad túlfélteni a gyerekeinket, mert azzal több kárt okozunk. A titkolózás és tagadás helyett hitünk, érzésünk szerint kell arról beszélni, mi történik a családban. Fontos, hogy a gyerek megtanulja: a fájdalmas dolgok is kimondhatók, felvállalhatók. Hogy az életnek alapvetése a halál.

10. Jelenleg kollektív gyászfolyamatot élünk meg: el kell gyászolnunk a régi hitünket a világról, a korábbi életünket. Rendben van, hogy ettől feszültek vagyunk, és keressük az új egyensúlyunkat.

Tartsatok velünk, mert beszélnünk kell! 

D. Tóth Kriszta és Orvos-Tóth Noémi

A Beszélnünk kell! további epizódjait itt találod: