Huszonnégy voltam, négy héttel az esküvőnk előtt álltam a fürdőszobában, és nem hittem el, hogy az ott komolyan két csík

Nem azért, mert nem gondoltam volna már rá álmodozva egy ideje. Egyszerűen csak amiatt, hogy a pontról-pontra kényszeresen mindent megtervező személyiségem ezt 2013 júliusára nem látta beírva az Excel-táblába.

És amit nem terveztünk el, az nem történhet meg.

Ugye, már ebből a mondatból is érzitek, mennyi mindenre kellett megtanítsanak a gyerekeim?

Nos, nem is kíméltek. A nagyfiam jött, látott, győzött, és már a beköszönőjével elkezdte a leckét a két tantárgyból, amelyekben addigi életem során a leginkább gyengén teljesítettem: elengedés és spontaneitás.

Az első sokk után persze jött az öröm: hiszen ezt akartuk. A terhesség békés volt és laza, még nem tudtuk, mitől lehet félni, kellene-e egyáltalán izgulni valamin. Megboldogult idők jártak, még nem volt okostelefonunk, sem az adott életszakasszal összehangolt tematikus Facebook-csoportjaink (ezek között most azért akad igazán hasznos!): könyvekből, cikkekből és szóbeszédből tájékozódtunk. Az adrenalinszintüket az emelte meg leginkább, hogy találjunk eggyel nagyobb albérletet, és időben átköltözhessünk, – szerencsénkre ez megtörtént.

A nagy bumm

Aztán a 37. héten az éjszaka közepén, amikor éppen azon töprengtem, hogy a vacsorára elfogyasztott paprikás krumplitól görcsölhet-e ennyire a hasam: meghallottam a pukkanást, és elindult az őrület. Akkor még nem tudtam, hogy most nemcsak a magzatburok durrant ki, hanem az eddigi buborékom. Kész, nincsen tovább, minden totálisan más lesz, és nem azért, mert a világ fordul ki a négy sarkából. Hanem mert én az egész testemből-lelkemből. A mából visszanézve tényleg csak egy pukkanás volt az egész. Egy hangos, velőt rázó durr, amelyben benne volt a riadtság, de a felszabadulás is. Amitől mindenki összerezzen, de aztán a helyére fut, és csinálja tovább, amit kell neki. Benne élve azonban lassú volt, vánszorgó, hol kilátástalan, hol hálával teli, – de sohasem kiegyensúlyozott. Hát, igen, az a híres-neves első három hónap… Ott kezdtem kapiskálni, hogyan kellene elengedi a gyeplőt. Nem a cél felé menni lépésről-lépésre megtervezve, hanem útközben a lehető legjobbat kihozni az adott irányból. Aztán – ha szükséges –, átfordulni, méghozzá éppen az ellenkező égtáj felé. Ott jöttem rá arra is, hogy él ember a Földön, akinek az enyémnél is nagyobb az akarata. És hogy az egyes szám első személy kizárólagosan csak a nyelvtanban létezik ezután. Hiszen gondolati szinten már mindig viszonyítani fogom valaki máshoz.

A legnehezebb tizenkét hét aztán mégiscsak elmúlt egyszer

És elhozta magával a megkönnyebbültség érzését. Az érzelmi libikóka a férjemnek (aki az első perctől apa volt a javából), és a családom támogatásának köszönhetően egyre kisebbre lengett ki. Megtanultam az új élet szabályait. Rájöttem, hogy a nemalvás mellett is felkel a Nap (nézd a jó oldalát, még láthatod is), hogy az alkalmazkodás erő, és hogy elsőként nem gyereknevelési lexikonokat kell olvasni a válaszokat kutatva, hanem saját magamat. Szépen lassan betűzgettem az anyaság ábécéjét, míg már nem kellett órákig keresgetni benne, ha történt valami váratlan. Az első gyerekemmel jó pár igazán nehéz pillanatot is átéltem mentőkben és kórházakban, amelyeket szerencsére már magunk mögött hagytunk.

Ezek a percek, órák és napok azonban egy az egyben vágták az arcomba az anyává válás első nagy felismerését: bele kell ütközni a határaimba, hogy megismerjem, mi az, amire tényleg képes vagyok.

Jé, én ezt tudom!

Két forgószélből szellő nem lesz – ez azért több év tanulsága, de azt hiszem, már ezzel a tudással vághattam neki a kistestvér érkezésének. Intenzív hónapok voltak ezek, egy fizikailag talán kevésbé békés terhességgel (hiszen egy két és féléves után szaladgáltam), de egy igazán nyugodt belső állapottal. A bizonyossággal, hogy nagyjából tudom, mire számíthatok. A család sohasem mondta volna ki, de éreztem az izgalmukat: vajon megint elvisz majd a kétségbeesés néhány hétre? Tapinthatóan haptákban álltak mind. Ugrottak volna, ha megint zuhanni kezdek. De aztán nem történt meg. Egyszer csak négyen lettünk, és a világ legtermészetesebb módján folyt tovább az élet. Igen, eggyel több gyerek lett. Igen, ott volt egy hol sírós, hol álmos, hol éhes csecsemő velünk. Igen, kevesebbet aludtunk megint, és jöttek igazán nehéz napok. De ismertük a helyzetet, és nemcsak kívülről hallottuk, hanem értettük is: egyszer minden elmúlik.

A második gyerek persze hozott többszörösen fáradt pillanatokat, de közben érkezett belém valami simogató, kényelmes érzés, hogy én ezt már tudom. Kompetens vagyok abban, amit csinálok. Ez pedig észrevétlenül elkezdett kiépíteni valamiféle magabiztosságot, hogy végbement egy folyamat. Már nemcsak fizikailag és érzelmileg vagyok anya, hanem valahogy belebújt ebbe a teljes identitásom. Persze még a kisebbik fiammal is jöttek szembe gyötrő helyzetek: amikor nem álltam bele valamibe, pedig kellett volna. De ha el is gondolkodtam rajta, a végén mindig azt tettem, amit jónak gondoltam. A második gyermekem ráébresztett, hogy már nemcsak képes vagyok felismerni a határaimat, de el is kezdtem átlépni rajtuk.

Határokon innen és túl

Bár szellő tényleg nem jött, de az első kis tornádónk után elég mérsékelt forgószelünk érkezett, így viszonylag gyorsan megfogalmaztuk, hogy jöhet a harmadik tesó. Amikor megkérdezik, miért pont három gyerekünk lett, nagyon egyszerű a válaszom. Az első és a második szülés után – bármilyen kerek is volt a világ –, még mocorgott bennem valami furcsa hiányérzet. És nem amiatt, hogy lányom nem volt még. De azért nem tagadom: eléggé nagyot ugrott volna a vérnyomásmérő, ha épp akkor teszik rám, amikor kiderült a gyerek neme. Az egyik legmeghatározóbb pillanatként emlékszem arra, amikor először megláttam a kislányomat. Tudtam, hogy vége: mindenki itt van. Na, most tényleg teljes lett a család.

Sokaktól hallottam már, hogy „a harmadik gyerek ajándék”. És igazatok van, ha azt mondjátok: de hát mindegyik az! De mégis értem, miről beszélnek. Valahogy minden teher eltűnt: az elsőnél lévő kezdeti bizonytalanság már távoli múlt volt, a másodiknál való félelmetes izgatottság, hogy miképpen lesz testvérré egy gyerek, kipróbált nehézség. Persze a fáradtsági faktor megint emelkedett, de a „minden átmeneti” régi bölcsessége már a zsigereinkben tette a dolgát, és a hajtépős, hisztizős (mármint részemről az), kétségbeesett napok közben is képes lettem tudatosítani, hogy holnap új nap virrad. Az ösztönök pedig már nem keresték a székeiket az előadás közben: hirtelen bérelt helyük lett az első sorban.

Mégis, azt hiszem, a harmadik gyerekemmel továbbformálódó önmagam kapcsán az tudatosult bennem igazán, hogy létezik olyan határom, amelyet talán sohasem fogok tudni átlépni. Maximum közelebb kerülni a korláthoz. Az erre való törekvést viszont nem adhatom fel.

Valahol pedig ez is a saját magunkban való felszabadulás része.

Bizonyára mindenki másként és más dolgok hatására lépked fölfelé az önismeret lépcsőin. Valakinek már egy gyermek ennél több ráébredést ad, másnak pedig nem is a szülőség hozza meg a legfontosabb felismeréseket. Nekem így esett az elmúlt nyolc év: egy korszak, amelyben a saját magam megismerése erős szimbiózisban létezett az anyává válásommal. Kíváncsian várom, hol tartok majd, mondjuk, tíz esztendő múlva. Hogy miért épp most vetek számot, azt belül sejtem. Mindenesetre a lecke életem végéig kitart. És ki tudja? Bízom benne, hogy a határ talán tényleg lehet a csillagos ég…

Széles-Horváth Anna

Fotó: A szerző sajátja / Mészáros Virág – All we have just stories