Az elmúlt években rengeteg fájdalommal találkoztam

Megismertem a trauma sok-sok arcát, azt, hogyan rombol testet és lelket, de közben azt is láthattam, mi az, ami ha számtalan buktatóval is, de kiutat jelenthet a szenvedésből. Egy dolgot biztosan állíthatok: egy támogató másik ember szinte elengedhetetlen a gyógyuláshoz. Hozzá eljutni azonban nem is olyan magától értetődő. A trauma ugyanis izolál, elválaszt a világ többi részétől, és mi ott maradunk magányosan. Olyan ez, mintha egy buborék képződne körülöttünk. Mások többnyire észre sem veszik, hiszen a fala teljesen átlátszó, mi mégis pontosan tudjuk, hogy ott van, és könyörtelenül magába zár. Minden, ami kint történik, lepattan róla, kívül rekesztve a jót, belül pedig akár évekre, évtizedekre konzerválva a fájdalmat.

A fájdalmat, ami sokszor olyan mély, hogy szavakkal nehezen- vagy egyáltalán nem leírható. Szavak hiányában pedig szinte lehetetlenné válik a megosztás, a kimondás.

A fájdalom terhe ilyenkor csak az egyént nyomja, neki kell elhordoznia minden kínt, minden szenvedést, minden gyötrelmes érzést.

Mi könnyíthet mégis, mitől szabadulhat fel kicsit a lélek?

De főleg ki segíthet rajtunk, ha nekünk magunknak sem sikerül? Sokszor pont olyasvalaki, aki maga is átélt hasonló fájdalmat, akit letaglózott már egy olyan trauma, amitől mi is szenvedünk. Egy sorstárs. Aki nemcsak kívülről ismeri a történetet, nemcsak látta vagy hallott róla, nem pusztán racionális tudása van, de érezte már a sejtjeiben, megélte, megszenvedte azt, amit mi magunk is. Valaki, aki megjárta már a fájdalom sötét bugyrait, akinek teste-lelke és nem csak elméje ismeri ezt a vidéket.

Egy mondás szerint „két ember között a fájdalom a legjobb ragasztóanyag”

Amikor megérzed, hogy a másiknak pont ott sérült a lelke, ahol neked, akkor megszűnik köztetek a távolság. Az addig idegenből ismerős lesz. Ismerős, aki beszéli a nyelvedet. Mert a fájdalom egy nyelv is. A sejtjeidben, a testedben, a mozdulataidban, az éjszakai rémálmaidban, a bizalmatlanságodban megjelenő nyelv. Aki ezt ismeri, azzal közös a világotok, az megérti, amit mások még felfogni sem képesek.

Aki szenvedett már életében, az pontosan tudja, hogy bárminél erősebb kötelék lehet olyan valakit találni, akinek ugyanúgy zsigerileg ismerős a kín, mint neki.

Hogy a fájdalomnak tényleg van kohéziós ereje, azt egy egyszerű kísérlet során igazolták is

Egyetemistákat két csoportba osztottak, és megkérték őket, hogy halásszanak ki néhány fémgolyót egy vödör vízből. Az egyik csoport esetében a víz szobahőmérsékletű volt, míg a másik csapatnak fájdalmasan hideg vízből kellett a golyókat kiemelnie. Ezek után a kutatók arra voltak kíváncsiak, melyik csoport tagjaiban alakult ki szorosabb összetartozás-érzés. Mint kiderült, a jéghideg vízben ügyködő egyetemisták közelebb érezték magukat egymáshoz, és nagyobb eséllyel tekintettek magukra egy csapat részeként. Ezt a hatás érezhetik, akik úgy döntenek, valamilyen traumájukat csoportban próbálják feldolgozni.

A veszteség feldolgozása

Egyszer beszéltem egy anyukával, aki négyéves kisfia elvesztését követően évekig csak lézengett az életében. A kezdeti sokk, a letaglózottság érzése csupán állandó, tompa, de feneketlenül mély fájdalommá tudott enyhülni. Bármi történt a kinti világban, a benti történet megrekedt, még apró lépésekre sem lehetett távolabb kerülni tőle. A családja minden erővel igyekezett segíteni neki, ám ez nemhogy megkönnyítette, hanem paradox módon még nehezebbé tette a helyzetét. Azt érezte, nem elég neki megélni a maga fájdalmát, még a környezetének is meg kellene felelnie, és minél előbb túljutnia a gyászán. A gyermeke elvesztéséből eredő fájdalmát csak tetézte a bűntudat, hogy kínlódásai megnehezítik a hozzá közel állók életét.

Aztán egy nap a buszmegállóban várakozva meglátott egy hirdetést. Csoportot szerveztek gyermeküket elveszített anyák számára. Hosszan bámulta a papírt, és egy óvatlan pillanatban, amikor úgy érezte, senki nem látja, letépte a kis cetlit, amin a telefonszám állt. Napokig gyűrögette még, apró galacsint formált már a fecniből, mielőtt remegő kézzel telefonálni mert. Az első foglalkozáson aztán rájött, hogy végre jó helyen van.

Már a bemutatkozó körben egyértelművé vált, hogy a csoport tagjai félszavakból is értik egymást. Talált egy helyet, ahol nem kellett viselkednie, ahol nem érezte, hogy elvárják tőle, hogy mást mutasson, mint amit valójában érez.

És azt sem érezte, hogy a fájdalma, a kétségei, a bűntudata, a továbblépési nehézsége teher lenne a többiek számára.

Neki a csoport jelentette a megoldást, a traumaközösség hozta el az enyhülést. Hosszú idő után itt élte meg először, hogy megváltozott a figyelme iránya. Mindaddig kizárólag a saját fájdalmát, a saját életnehézségét látta, ám ott, a körben ülve képessé vált a maga története mellett meglátni és meghallani a másikét is. Sőt, még azt is megtapasztalhatta, hogy ők ott, együtt segítő kezet nyújtanak egymásnak. Ez a segítség pedig legalább annyit ad annak, aki adja, mint a megsegítettnek, hiszen végre rádöbbenhet, hogy bár össze van törve, mégis mennyi erő rejlik benne, és milyen erős kapaszkodót jelenthet a másik ember számára.

Ez az élmény jelentős mértékben képes volt átalakítani a szenvedés közben önmagáról kialakított képet. Egyszerre már nemcsak letaglózott áldozatként tekintett magára, hanem meglátta az összetörtségében is jelen lévő erőt.

Mit jelent a terápia?

A terápia érzelmi és korrektív tapasztalat – írja Erving Yalom A pszichoterápia elmélete és gyakorlata című könyvében. A csoport, ez a kis mikroközösség pedig sokszor képes ezt a tapasztalatot még intenzívebbé tenni. A sorstársak megküzdési technikái, módszerei jó mintát kínálhatnak, amikor az egyén maga már úgy érzi, mindent kipróbált, ám semmi nem segített.

De igaz-e mindig, hogy a traumaközösség segítheti a gyógyulást?

Mi történik, ha nem terápiás csoportban, hanem a magánéletben, mondjuk, egy párkapcsolatban talál egymásra két ember, akik életük korábbi szakaszában fájdalmas sérüléseket szereztek? Segíthetik egymást a gyógyulásban? Képesek lehetnek összekapaszkodva támogatni és megtartani egymást? Erre, a kimenetek sokféleségének ismeretében csak annyit mondhatok: az attól függ.

Az életünk traumát követő szakasza számtalan nehézséget tartogathat.

Ha a saját nehézségeink mellé még megkapjuk a másikét is, az komolyan feladhatja a leckét a párkapcsolatunknak. Talán leginkább a kora gyermekkori sérülések esetében igaz ez a tétel.

Ha életünk legérzékenyebb és egyben legfogékonyabb időszakában szenvedünk hiányt a szeretetben, vagy szenvedünk el testi és/vagy lelki bántást, az bizony eltorzíthatja a kapcsolati működésünket, és megakadályozhatja, hogy tartósan és harmonikusan együtt tudjunk élni valakivel. A lelki sebek ugyan gyorsan összehozhatnak két embert, de korántsem garantálják, hogy együtt képesek lesznek kilépni az újra és újra ismétlődő patológiás körökből. Hogy miért olyan gyakori a gyerekkori kapcsolati sebek újrateremtése a felnőtt korban? Azért, mert az az ismerős, ami akkor is nagyobb erővel bír, ha közben rettentően fájdalmas. Ez a tudattalanunk furcsa logikája – újra és újra megteremteti velünk azokat a helyzeteket, amiktől racionális részünk sikítva menekülne.

Rossz mintázatok

Egyik páciensem, nevezzük most Juditnak, a párjával együtt évekig vergődött egy ilyen csapdahelyzetben. Kislányként sokszor szenvedett anyukája kiszámíthatatlan természetétől. A mama hol elhalmozta öléléseivel, dédelgetésével, hol meg hidegen elzárkózott, és hozzáférhetetlen volt. Az állandó bizonytalanság, a felismerhető mintázat hiánya élesre állította Judit figyelmét, aki mindig azt leste, milyen passzban van éppen az anyukája. A másik fürkészése, elérhetőségének, szeretetének folyamatos tesztelése felnőtt korába is elkísérte.

Párjában csak módjával bízott, ezért gyakran gyötörte keresztkérdéseivel, „Szeretsz még?” üzeneteivel vagy féltékenységi jeleneteivel. A férfi néhány tétova kísérletet tett ugyan, hogy meggyőzze, de amikor Judit egyre jobban bepörgette magát a bizonytalanságába, inkább kilépett a helyzetből, becsukta maga mögött az ajtót, és valami fontos, késő estébe nyúló elfoglaltságot talált magának a műhelyében.

Az ő gyerekkori tapasztalata szerint ugyanis a feszült helyzetek megállíthatatlanul fizikai erőszakba torkollnak. A szülői házban naponta kellett tehetetlenül végignéznie anyja és apja tettlegességig fajuló konfliktusait. Ez a gyermekkori dermedtség pedig felnőtt korában is azonnal úrrá lett rajta, amikor Judit szorongásból táplálkozó ingerültségét megérezte. A két sérültség „mesésen” rímelt egymásra, és mindkét félben megerősítette az alaphiedelmeket. Judit újra és újra megtapasztalta, hogy a másik szeretete bizonytalan lábakon áll, férje pedig minden alkalommal átélhette, hogy nincs ereje, és képessége csillapítani a másikban megjelenő feszültséget.

Sok házasság éppen azért fut zátonyra, mert a két fél más sem tesz, mint újrajátssza alapsérüléseit. Pedig a másik fájdalma, elakadása, kapcsolati sebe akár hasznos segítő is lehetne a saját gyógyulásunk felé vezető úton.

Az ismétlődő forgatókönyvek – például a bizonytalan kapaszkodási kísérlet, vagy a másik közelségtől való rettegés/hideg elzárkózás- mögött ugyanis saját félelmeinkre, megdönthetetlennek tűnő negatív kapcsolati hiedelmeinkre bukkanhatunk. Ha ezekkel szembenézünk, ha végre tudatosítjuk a létezésüket, akkor esélyt adunk magunknak, és esélyt adunk a másiknak is átírásukra, és így a változásra. Ami egyedül elképzelhetetlen, az együtt végül sikerülhet.

„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” – írja József Attila, mi pedig csak bólogatunk, mert tényleg kell az a másik, hogy lemossa rólunk mindazt a fájdalmat, amit olyan régóta hordunk már.

Orvos-Tóth Noémi