Szakadt cuccokban járni továbbra is menő, de a hajléktalanok megítélése alig változik

–

A divat fentről lefelé csorog

A minap egy esküvőn jártam. Az esküvőkre csinosan illik érkezni, hiszen formális eseményként tekintünk rájuk, és csakúgy mint színházban, konferencián, temetésen, vagy esetleg munkában való megjelenéskor, nem a kedvenc kitérdelt melegítőnkben fogunk parádézni. Mégis, öltözetünk gondos megtervezése minden egyes formális eseményen való részvételkor más és más, hiszen a közeg változik, és sem alul-, sem túlöltözni nem szeretnénk a többséget. 

Az esküvői kísérőmnek azonban mégis sikerült alulöltöznie a társaság nagy részét, és szomorúan konstatálta, hogy ez egy amolyan „elit buli”, hiába csupa bohém, művészfigurából verbuválódott össze a társaság, ez nem az a „kert közepére óriás kondért kiállítok, benne rotyogó gulyással” típusú esküvő lesz, ezek az emberek látszólag tényleg jól kijönnek a havi betevőjükből, és ezt nem félnek kifejezni a nagy napon. Mit is akarok ezzel mondani? 

Azt, hogy a divatban, ami nem csupán az öltözködésre vonatkoztatható, hanem a terítékre, zenére, ételekre, azok tálalási módjára, a díszletre, kirajzolódik egy bizonyos osztályhelyzet. Az egy bizonyos alatt értem a vélt, valós, vagy vágyott osztályhelyzetet, amelyek közötti navigálásban segítenek az úgynevezett leszivárgás-elméletek. 

Az első ilyen leszivárgás-elmélet George Simmel német szociológus nevéhez fűződik, aki szerint a divat átvétele egy vertikális tengelyen értelmezhető, ami fentről lefelé tart, tehát a gazdagoktól a szegények irányába.

Vagyis a divat egyszerre különböztet meg, és olvaszt be: a felsőbb társadalmi rétegek egyik kiemelt igénye az elkülönülés az alsóbb társadalmi rétegektől, és ehhez minden lehetséges követ megmozgatnak – szimbolikusan és konkrétan is.

Egy új trend érkeztekor tehát az első adaptálók a gazdag, felsőbb osztályból érkező „úri népek” lesznek majd, a királyi család, divattervezők és Hollywood üdvöskéi. Majd utánuk következnek a korai adaptálók, akik a modern korban az influenszereket, és egyéb magasabb profilú ismert embereket jelölik. 

Amint ezek a folyamatok lezajlottak, érkeznek a tömeggyártásra specializálódott fast fashion-márkák, akik eljuttatják a legújabb divat szerinti darabokat a szélesebb közönséghez, a középosztályhoz, amelyik majd ha eleget koptatja ruháit, egy szép napon elsétál velük egy charity shopba, ahonnan már bárki kiturkálhatja minimális összegért azokat. Ha még ez sem volt elég, a kiturkált darabok elhordása után, „alsó középosztálybeli Amália” egyszerűen csak elviszi egy nagy zsákba a közeli hajléktalanszállóra a turis cuccait, amit aztán legközelebb már egyik hajlék nélküli embertársán lát viszont. 

Mire ez a folyamat végbemegy, a szupergazdagok természetesen már rég nem tartják menőnek a trapéz fazont, vagy a strasszal díszített bármit, esetleg úgy en bloc a kék színt, vagy a direkt túlméretezett ruhadarabokat.

Sőt, egyenesen lesajnálják, utálatosnak, ízléstelennek tartják viselőit, és az exkluzivitás iránti vágyuk új trendek felé űzi őket tovább. Természetesen a tavalyi divatból már semmi nem hasznosítható fel idén, hiszen az egyik véletlenül, hogy, hogy nem, szöges ellentéte a másiknak, a trapéz helyett most épp a szűkített fazon hódít, a díszített helyett a letisztult egyszerűség, a rikító királykéket a bézs váltja, a ruha pedig akkor ruha, ha tapad, kiemeli a sziluettet, nemdebár? 

 

A felsőbb osztályok folyamatos lépéskényszerben vannak tehát, de talán nem is bánják annyira, hiszen utána őket akarja majd mindenki utánozni, az ő lépéseik nyomába érni, ami persze sosem sikerül elég gyorsan bibibí, ilyen formában a játék élvezetes is lehet akár, főleg, ha van miből játszani.

A divat lentről felfelé csorog

A kiváltságosok szűk csoportja nem szereti bevallani, de időnként még ők is kifogynak az ötletekből, és olyankor néha átkukucskálnak a kevésbé privilegizáltak térfelére: megnézik, ők épp mit viselnek, hogy hordják a hajukat, milyen zenét hallgatnak, és mit gondolnak; az ezüst vagy az arany ékszerek korát éljük-e épp. Ezt a finom átkukucskálást hívja a divatszociológia a felszivárgás elméletének. 

A helyzet az, hogy az alsóbb társadalmi osztályok gyakran bizonyos szakmákból, bizonyos lakónegyedekből, és bizonyos etnikai csoportokból kerülnek ki, és amikor Vivienne Westwood (Filákovity Radojka ITT írt róla korábban) beemeli a punkot az 1970-es évek angol, lepukkant munkásnegyedeiből a kifutókra, vagy amikor a Kardashian-klán elkezdi afro-fonatokban hordani a haját, akkor ezek a csoportok hajlamosak felszisszenni, és nem jogtalanul. Ugyanis gyakran esik meg a felszivárgáskor, hogy ami korábban lenézett, lesajnált, sőt egyenesen büntetett vagy tiltott viselet volt, és elzárta a már egyébként is valamilyen hátrányt szenvedő csoportokat a társadalmi mobilitástól, az az elit számára kívánatossá válik, de csakis abban az esetben, ha ők viselik.

Olyan közkedvelt, és széles körben elterjedt ruhadarabok, mint a farmernadrág vagy a póló, mind-mind a kétkezi munkásoktól szivárogtak felfelé, olyannyira, hogy a 80-as, 90-es években még magának Diana hercegnőnek sem derogált ilyesmit viselni.

A királyi család farmernadrágban, hallatlan! De vajon emelt-e a tény, hogy már mindenki viselhet farmert, bármennyit is, mondjuk, a bányászok, vagy a farmerek társadalmi megítélésén? Aligha.

Van még egy remek példám: emlékeztek még a 2010-es évek hipszterőrületére? Talán rémlik, akkoriban olyan képek járták be az internetet, amelyek egy-egy hajléktalan ember öltözetét mutatták be, és az erre megszólalásig hasonlító értelmiségi, urbánus ifjúságéval hasonlították össze.

Például itt van a réteges öltözködés művészete, ami valóban szorosan összefonódik a hajléktalan létformával, de nyilvánvalóan nem divatból, hanem praktikumból, az összes vagyonodat, téli, illetve nyári ruháidat magadon, vagy egy zacskóban kell tárolni, hiszen sem ruhásszekrényed, sem otthonod, ahol ez a ruhásszekrény állhatna. Ez a réteges öltözködés azonban mire „felszivárgott” a felső-középosztályba, elsősorban esztétikai minőségében jelent meg, semmint a kényszer szülte gyakorlatiasságból. 

A félrecsúszott, „kukássapka”, a ráncos, gyűrött, túlméretezett, „nem is érdekel, mi van rajtam” ruhadarabok esszenciális részévé váltak egy olyan szubkultúrának, ami a látszólagos lázadás leple alatt ugyanolyan szorgosan vált a fogyasztói kultúra rabjává, mint a többi társadalmi csoport.

Mindeközben javult bármit is a hajléktalan emberek széleskörű társadalmi megítélése? Aligha. Ezért azt gondolom, joggal éri szó a ház elejét, amikor a felszivárgás jelenségét bírálók rámutatnak arra a tényre, hogy míg egy szubkultúra külső jegyeinek kisajátítása zajlik egy magasabb társadalmi réteg által, addig az adott csoport életminősége, jogi, vagy csak általános megítélése mit sem változik, és ennek elérésén nem is munkálkodik senki sem oly’ nagyon. Még ha lenne is eszköze rá…

A divat nem csorog, hanem átszivárog

Charles W. King fedezte fel a 60-as évek közepén, hogy mint oly sok minden, a divat is egy demokratizálódási folyamaton esik át, és a divat átvétele nem is minden esetben vertikális, sokkal inkább horizontális. 

Természetesen a nagy divatházak, az haute couture (az egyedi gyártású divatcikkek) továbbélnek, mégis a tömegmédia, a tömegtermelés, a technológiai fejlődés és az óriás üzletláncok segítségével, ma már gyakorlatilag mindenki ugyanakkor kap tájékoztatást a legújabb trendekről, és azok szinte azonnal elérhetővé is válnak a boltok polcain vagy a virtuális kosarainkban. Számos trend ezért egyidejűleg van jelen, a divathullámok időtartama is jelentősen lerövidült, illetve a divat általános önkifejezési formává vált, gyakorlatilag osztályhelyzettől függetlenül. Nem csupán az jár turkálóba, akinek nincs kerete újonnan ruhát venni, és a gyártási költségek csökkenésével, akár szűkösebb pénztárcából is lehetséges elegánsan felöltözni.

Férfidivat vs. női divat

Még egy dolog mellett nem tudok elmenni, ha divatról van szó. Tény és való, hogy az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben demokratizálódott a divat, vele együtt az olyan fogalmak is, mint az elegancia vagy trendiség, valami azért mégis egész szilárdan tartja magát, mégpedig a férfidivat. Persze, tudom, ott van Harry Styles az áttetsző ingeivel meg a színes boáival, de mikor láttál utoljára (vagy először) szoknyát a férfi részlegen? 

„Minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár”. Elmondom, mire gondolok: a női viselet egyben férfi is, tehát kis különbségeket leszámítva, a gombolásban meg egyebekben, egy nő ugyanúgy viselhet manapság öltönyt, nadrágot, nyakkendőt, vagy akár férfi részlegen vásárolt inget, kiegészítőket. Ez azonban fordítva már nem működik.

Egy férfi nem szokott magas sarkút, szoknyát, nagy fülkarikát viselni sem a hétköznapokban, sem egy fontos tárgyalás alkalmával. Miért? 

Társadalomtudósok erre azt a választ adják, hogy azért, mert a férfiak által dominált, úgynevezett patriarchális berendezésű társadalmakban, mint amilyen a nyugati is, a férfiasság kitaszítja magából a nőies jegyeket, és ez az öltözet ilyen jellegű aszimmetriájában gyönyörűen leképeződik. Leegyszerűsítve: a nő „elférfiasodása” megengedett, hiszen a férfias minőség ünnepelt, a férfiak „elnőiesedése” azonban tiltott, mivel a nőies minőség másodlagos és mellőzött. Jön-e vajon majd egy Coco Chanelhez hasonló tervező, aki azt mondja, le a nadrágokkal, uraim, eljött a szoknyák ideje? Vagy erre záros határidőn belül nem kerül sor?  

 

Te miért öltözöl?

Az egyszerű funkcionalitáson túl persze. Mert ahogy esküvői kísérőm hosszú litániákban ecsetelte a mindent átszövő osztályhelyzetet, elgondolkodtam, az én öltözetem azon a napon vajon mit üzent? A vélt vagy a valós osztályhelyzetemet képezte-e le, és tudat alatt akartam-e többnek, magasabb státuszúak tűnni, vagy ahogy az angol mondaná, dress to impress, vagyis azért öltöztem, hogy jó benyomást keltsek másokban, ami gyakran összecseng a „kivételezettekhez” való tartozás vágyával?

Érdemes néha elgondolkodni rajta, milyen motivációval nyitjuk ki nap mint nap azt a bizonyos ruhásszekrényt,

hiszen az öltözetünk az az üzenethordozó felület, ami elválasztja testünket és a társadalmat, ha úgy tetszik, egy médium, ami beszél, még mielőtt mi valaha is kinyitnánk a szánkat, és annyit mondanánk: „sok boldogságot az ifjú párnak!”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Maskot, Maskot Bildbyrå AB; Unsplash/Andreea Pop; Getty Images/Tim Graham Photo Library

Wilson Luca