–

„De, mama, a sünimintás kék-rózsaszín harisnya miért nem illik a neonzöld csíkos tüllszoknyához?” (true story)

Ennek a bekezdésnek az is lehetett volna a címe, hogy colour blocking elképzelés versus valóság. Én ugyanis elméletben nagyon szeretem a merész párosításokat, és bizonyos feltételek mellett a gyakorlatban is. De 

azokat a retinakiégető kombinációkat nem mindig hagyom szó nélkül, amiket a lányaim időnként kitalálnak.

Mivel én ebben a tekintetben nagyon szabadon nőttem fel, és ennek köszönhetően szerintem hamar megtaláltam a saját stílusomat, tudom, hogy ilyenkor el kellene harapnom a nyelvemet, és hagynom, hogy a lányaim bátran kísérletezzenek. Néha sikerül. De időnként elmondom, hogy ez a szett szerintem nem passzol, persze attól még nyugodtan vegyék fel. Tízből kilencszer még az óvatos és tényleg körültekintően megfogalmazott kritikám is elveszi a kedvüket. (Vagyis az egyiküknek tízből tízszer, a másikuknak meg tízből nyolcszor, így jön ki az átlag.) De nem csupán ezen bukik el a gyors reggeli készülődés, mert amúgy időszűkében könnyebben kapcsolok hatékony üzemmódba, és nézek félre, akármilyen összeállítást is látok. (Meg egyébként az a szánalmas trükköm, hogy nagyrészt színes, de egyszínű ruháik vannak, és csak néhány mintás, úgy kisebb a hibalehetőség.) 

A „reggel már nincs kedvem ezt felvenni”-ügy

A fő gondot nem is a vad kombók okozzák, hanem a szekrény előtt ácsorgás hosszú percei. Amikor két szinte tökéletesen egyforma nadrág közül nem tudják kiválasztani, hogy melyikhez van épp hangulatuk. 

Értitek, egy átlag hétköznapra, nem az angol királynő előtti tisztelgő látogatásra vagy egyéb protokolláris eseményre. 

Csak a suli/ovi + délután séta programra. Ha ismernék a „nincs egy rongyom se” szófordulatot, biztos vagyok benne, hogy használnák. Naponta. És bár velem is megesik, hogy az iskola első napján ver ki a hideg veríték, hogy a két hete még tökéletes méretű tesicipő „összement”, vagy nálunk is minden ősszel kiderül, hogy a kisebb lányunk igazi Murphy-törvény tempóban átnőtte a nővérétől megörökölt gumicsizmát, de azért alapvetően ruhával és cipővel bőségesen el vagyunk látva. Nemrég költöztünk, akkor aztán igazán kiderült, hogy milyen bőségesen. Szóval – ahogy a legtöbb kimondott esetben –, ebben sincs semmi realitása a „nincs mit felvennem” szófordulatnak. 

Fogd már fel, nem én érzem, te érzed! – Így tesszük magunkévá a mások véleményét, érzelmeit

WMN Life – 2021. október 7. – KAd

 

Mivel jó ideje küzdünk ezzel, már kitaláltuk, hogy akkor válasszuk ki este A Tökéletes Másnapi Szettet. De – kapaszkodjatok meg – elpárolog a kedvük egyetlen röpke éjszaka alatt, és ha mást nem, a zoknit/harisnyát legalább ki kell cserélni reggel. 

Ekkor még olcsón megúsztuk. Általában az egész szettről kiderül, hogy „nem az igazi”. Sajnos általában azt gondolják „igazinak”, amit egyszerűen időjárási és egészségügyi okokból nem engedélyezhetünk. Mivel már nem hároméves gyerekekről van szó, valahogy megérzik, hogy pontosan mi az, ami éppen nem fér bele. (Ezért nem válik be Szabó Anna Eszter anyukájának tuti módszere, amiről ENNEK a podcastnak a végén mesélt.)

Tehát nem a rövidnadrágot akarják felvenni tizennégy fokban, csak a térdgatyát. Vagy csak kabát nélkül szeretnének elindulni pont egy kilencfokos reggelen. És olyankor, ha rájuk hagyjuk, akkor fáznak. Ha a következő nap arra hivatkozunk, hogy tegnap is fáztak, akkor legyintenek, és azt mondják: „de ma süt a nap”. Ezért szabályokat hoztunk, mert bár 

biztos csodás dolog minden reggel húsz percet alkudozni, hogy akkor most elég a farmerkabát vagy kell a bélelt dzseki, de mi ehhez egyszerűen nem kelünk elég korán. 

Sem a gyerekek, sem a felnőttek.

A „titokzokni”-ügy

Úgyhogy szeptember 25-e környékén kihirdettem A Hivatalos Titokzokni Elpakoló napot, és bejelentettem, hogy innentől csak bokatakaró zokniban lehet létezni tavaszig. Majd – én balga – visszahajtottam a saját zoknimat, hogy ne lógjon ki a bakancsomból. Így lett egy kétcentis bőrfelület a nadrágom és a cipőm között. Egész úton azt hallgattam, hogy milyen igazságtalan vagyok, hiába mutattam, hogy a zokni amúgy takarja a bokámat. Szóval most már „pedagógiailag” felhajtott zokniban hagyom el a lakást. (Aztán lehajtom, de hát a felnőtteknek is kell egy kis szórakozás, nem?)

Egyébként a gyerekek mániákus túlöltöztetéséről korábban írtam (ITT olvashatjátok el), de ez már bőven nem az a kategória.

Mivel tényleg minden reggel van valami öltözködési mizéria (általában több is), jó ideje igyekszem megfejteni, vajon miért ilyen problémás ez a kérdés nálunk. A titokzokni „botrány” végre rávilágított, aztán az egyik lányom is felhívta rá a figyelmemet. Vagyis magamra.

A pillanat, amikor rájövök, hogy én vagyok a hülye

Mert ugyan nem kérdeztétek, de most elmondom, én hogyan készülődöm reggelente. Felkelek mindenki (vagy legalábbis mindenképpen a gyerekek) előtt, és 

a kávémat kortyolgatva ácsorgok a szekrény előtt. Mert „nincs egy rongyom se”. 

Amit előző este kitaláltam, ahhoz általában nincs kedvem. Értitek, egy átlag hétköznapra, nem az angol királynő előtti tisztelgő látogatásra vagy egyéb protokolláris eseményre. Télen kínzó vágyat érzek a nyári ruháim iránt. Nyáron fáj a szívem a csodás kabátokért, amik elzárva várják a hideget. Általában felpróbálok két-három szettet, mire találok végre valamit, amiben nagyjából jól érzem magam. Újabb értékes perceket töltök az ékszerek válogatásával. Aztán felébresztjük a gyerekeket. Akik múltkor észrevették az ágyon összegyűjtött kis „nem nyerő” szettekből álló aprócska ruhahalmot. Khm. Én meg éveken át képes voltam csodálkozni rajta, hogy ilyen nehezen találják meg reggelente a megfelelő ruhákat. 

Azóta tíz perccel korábban kelünk, és mindenki átöltözgethet kedvére. Még szerencse, hogy a kevés alvásigény is örökletes. 

Nálatok milyenek a reggelek? Nektek sincs „egy rongyotok se”?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Jose Luis Pelaez Inc