„Ezek a mai fiatalok!” – Ítélkezés helyett végre leszállhatnánk a magas lóról

–

Tizenhét évesen állandóan azt hallgattam, hogy bezzeg minket csak az a marha hangos zene érdekel

Nem vagyunk jók semmire, hogy mi csak a nyugat imádásával vagyunk elfoglalva (a ’90-es évek elején vagyunk időben), hogy mi csak az akkori vadonatúj zenei tévéket bambuljuk, hogy nem tiszteljük a szüleinket, az időseket, és tök hülyék vagyunk. Ma pepitában ugyanezt olvasom a mostani gyerekekről. Hogy ők a képernyők zombigenerációja, hogy ezek már nem olvasnak, nem is beszélgetnek, nem is találkoznak, nem csinálnak semmit. 

A mindenkori középkorúak és az idősebbek vajon sosem fogják megunni ezt a lealacsonyító általánosítást, ezt a felsőbbrendű leugatását a következő generációknak, ezt a katedráról okoskodást a valódi érdemi kommunikáció helyett? 

Amikor én voltam kölyök, azt gondoltam, azért kapjuk ezt a nyakunkba, mert nekik nem kellett ezt hallgatni

Most azoktól látom-olvasom ugyanezt, akik velem együtt kapták szóról szóra ezt a hülyeséget. Nagyon is emlékszem, mennyire idegesek voltak velem együtt azokon a megjegyzéseken, hogy miért így hordjuk a hajunkat, miért hajtjuk-nem hajtjuk fel a nadrág vagy az ing szárát, miért van/nincs rajtunk sapka (mint a viccben). Vajon miért nem vagyunk képesek leszállni erről a vonatról?

Az alapvető probléma nem a generációkban, vagy azok egymáshoz való viszonyában keresendő.

Az alapvető gond szerintem az általánosítás.

Sokan el sem jutnak odáig a gondolkodásban, hogy egyáltalán különbséget tegyenek egy komplett generáció százezernyi tagja között. Kényelmesebb két-három tőmondatban elküldeni mindenkit a bánatba, könnyebb nagy hangon ítélkezni komplett embercsoportokról, könnyebb a felsőbbrendű pozícióba helyezkedni (öregebb vagyok = jobban tudom), mint cizelláltan gondolkodni, együttérzést tanúsítva belegondolni az ő helyzetükbe, mint próbálni megérteni, látni, hallani őket.

Nincs ilyen, hogy „mai fiatalok”

Sosem volt. Van egy felnövekvő generáció, akik között arányaiban és nagyságrendileg pontosan ugyanannyi a tohonya, buta, lusta, rosszindulatú vagy agresszív idióta, mint közöttünk, felnőttek között. És pont ugyanúgy ott vannak közöttük a briliáns, okos, nyitott emberek, a tájékozott, érdeklődő, mély érzésű arcok, épp csak őket nem is feltétlenül látjuk, mert mi a felszínes, hangos, sekélyes részére fókuszálunk. Méghozzá azért, mert az egész bandára – úgy egyébként – sajnos nem vagyunk elég kíváncsiak, és mert a felsőbbrendűség megakadályozza a legtöbbünket abban, hogy valódi érdeklődést mutassunk. Egyszerűbb kipécézni három „hülyegyereket” a buszmegállóban, akik egymás mellett állva a telefonjaikat babrálják, és már megy is a bélyeg százezernyi gyerekre – „ezek zombik mind”. 

Miközben fingunk nincs, mit csinálnak éppen. 

Hogy egy idegen nyelvű szöveget gugliznak épp, mert annyira érdekli őket, hogy egy negyediknek segítenek épp egy csoportos csetben, mert amúgy ők így szokták, vagy együtt néznek valami vicces filmet, amit mi még szavakkal meséltünk el egymásnak, mielőtt nevetni kezdtünk. Vagy épp tényleg tök hülye zombik, mert nyilván ilyen is van bőven. De mi már őket hibáztatjuk azért is, mert fejlett a technológia. Azért is, mert mi még személyesen találkoztunk X emberrel, ők meg 30 X emberrel tudnak Skype/Zoom/FaceTime-olni – és ezért is hülyének tűnnek előttünk. 

 

Ahelyett, hogy észrevennénk, mennyivel több emberi kapcsolatuk van – a technológiának hála. Neked, ha átment egy osztálytársad év végén másik suliba, gyakorlatilag vége volt a ismeretségi viszonynak, mert csak papíron tudtál leveleket írni neki, vagy felhívhattad, amit nem (mindig) tettél meg. Ők meg egy csetszobában élő, napi kapcsolatban maradnak. Eggyel kevesebb trauma, eggyel több megmaradó barátság. Fú de szar a telefon, nem? Mindent csak tönkretesz. De ugyanígy, ha csapattársad máshova megy sportolni, ha külföldre költözik a barátod, estig sorolhatnám a példákat. 

Más korban élnek, más lett könnyű, más lett nehéz. 

Te azt látod, hogy csak egy képernyőt bámul

Ő meg lehet, hogy könyvet olvas. Vagy filmet néz a buszon, amiért nekem filmkölcsönzőbe kellett menni, ráment a délutánom. Fél karomat odaadnám, ha azt a temérdek időt, amit utazás közben unatkozással pazaroltam gyerekként, úgy tölthettem volna, hogy azokat a fantasztikus filmeket nézhetem, amikre amúgy késő este, éjszaka volt csak időm, emiatt fáradt voltam másnap, és így tovább. Mi meg rögtönítélő bíróságot játszunk, és kiosztjuk ezeket a gyerekeket mindenért. „Szar a programotok, szar módon barátkoztok, szar zenét hallgattok”. 

Az nem jut eszünkbe, hogy milyen lehet manapság a VOLT fesztiválon állni 80 ezer ember között, és azt üvölteni torkuk szakadtából, sírva, összekapaszkodva, együtt a WellHelloval, hogy Emlékszem Sopronban. A szőr feláll a karomon már a gondolatra is, pedig 45 éves vagyok. Mekkora királyság! És hány ehhez hasonló zene, zenekar, fesztivál és alkalom van, amiről fingunk nincs, amire csak legyintünk?

Miért legyintünk a saját gyerekeinkre mindig? Miért csak a mi kalandjaink számítanak kalandnak? A mi szerelmeink, a mi barátságaink, a mi megoldásaink, a mi képleteink?

Mennyire gyűlöltük, amikor gyerekként megmondták nekünk, hogy kell bulizni, szeretni, hogy olyan felnőttek magyaráztak nekünk sok esetben, akiknek halvány fogalma nem volt rólunk, az életünkről, a lelkünkről, de beleokoskodtak mindenbe.

Most meg ugyanezt csináljuk a következő generációval ahelyett, hogy leülnénk velük, és nem azzal nyitnánk, hogy „ti olyan furcsák vagytok”, hanem, mondjuk, felismernénk: azért nem mondanak nekünk lószart sem, mert mi nem hallgatjuk meg őket. 

Tisztelet, odafigyelés, bevonás és bevonódás, nyitottság, egyenrangú emberként kezelés, őszinteség

Talán ezek lehetnének a kulcsszavak. Meg az alapállást picit önkritikusabban meghatározni. Mondjuk, hogy nem vagyunk mi holmi nagy bölcsek, akik majd kérés esetén átengednek valamennyit a végtelen élettapasztalatból. Főleg nem egy olyan korban, ahol nálunk objektíve tapasztaltabb, a gyerek számára sokszor hitelesebb, azonnal jelen lévő „tanácsadók” végtelen számban állnak rendelkezésre, kettő kattintásra, ugyebár. Talán előbb inkább kölcsönösen érdemeljük meg egymást ezzel a fiatal generációval. Keltsük fel az érdeklődést, váljunk érdekessé egymás számára, legyen az egy mindenki számára értékes idő, érdekes tartalom, tanulságos beszélgetés.

Érezhessék ők is, hogy érdekelnek bennünket azon kívül, hogy hallgatóságnak tekintjük őket a saját hatalmas tapasztalatunk átadásában. 

  

Meg fogjuk lepni őket, mi viszont csodát fogunk látni és tapasztalni

Egy nagyon más világ belsejébe nyerhetünk belépőt, a fiatalok valódi lelkébe, valódi érzelmeibe, valódi látásmódjába, valódi problémáiba. Ahol tényleg tudunk segíteni, tanácsadni, leginkább a jóindulatú, egyenrangú jelenlétünkkel. Az üzenetünkkel, hogy nagyon-nagyon fontos vagy, kölyök. Őszintén érdekel, mi van veled. Mi fáj, mi bánt, minek örülsz, mitől feszülsz, mi pörget, mi rémít meg, ki fontos neked, miért fontos neked. És igen, ha neked fontos, akkor nekem is fontos. Nem csak mondom. Tényleg az. Miattad. Mert te az vagy. És igen, felnőttként is tudok tőled tanulni, te is tudsz nekem segíteni megérteni saját magadat, a világodat, a világotokat. Mert figyelek rád, hajlandó vagyok tanulni tőled én is.

Ha létrejön egy ilyen kapocs, annak már tényleg neki tud dőlni a gyerek is az ő túlinformált, agyonhajszolt lelkével.

Akkor már történhet olyan, hogy értékesebb válaszaink lesznek számára a „guglinál” meg a havernál. És akkor úgy fog csillogni közben a szeme is, hogy na, itt emberként, felnőttként, partnerként szólnak hozzám, nem csak a hegyi beszéd megy. Mi pedig örökké hálásak leszünk neki és magunknak, hogy felépítettünk egy ilyen csodálatos kapcsot.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/SolStock