„Elhagytam az anyjukat, és most utálnak a felnőtt gyerekeim” – A szülők válása minden életkorban nehéz

–

Erre a számomra mélyen elgondolkodtató történetre a psychologytoday.com oldalon bukkantam, megosztom veletek. 

Egy Dave nevű férfi szerelmes lett, és elhagyta a feleségét. Azt hitte, 26 éves lánya, Marianne, akit nagy szeretetben nevelt fel a volt feleségével, meg fogja érteni, és, ha boldoggá nem teszi is a hír, elfogadja az apja döntését és boldogsághoz való jogát. Ehhez képest a lány dühös volt, depressziós lett, rengeteget sírt, és megszakította Dave-vel a kapcsolatot. Leveleire nem válaszol, ajándékot nem fogad el tőle, családterápiáról hallani sem akar, és nem kíváncsi apja magyarázataira.

Hogy tehette ezt meg anyámmal?

És hogy tehette ezt meg velem?

Hogy hazudhatta, hogy üzleti úton van, miközben az új nővel romantikázott valahol?

Ő, akinek a család védelmezőjének kellene lennie, hogyan hagyhatott cserben minket?

Kérdések, amelyek minden bizonnyal nem csak Marianne fejében pörögnek szüntelen.

A lány, mint még oly sok gyermek ezen a világon (a gyermek most nem az életkorra utal), úgy érzi, az anyja vagy az apja mellé kell állnia, és szövetségükbe nem fér bele, hogy tárgyalni kezdjen azzal az emberrel, aki őt, őket (?) cserben hagyta.

Dave mélységesen csalódott, és a volt feleségét okolja a lányával való kapcsolata megromlásáért.

Úgy véli, a házassági problémák csak kettejükre tartoznak, és az asszonynak nem kellett volna bánatában kiteregetnie a szennyest, és intim részletekbe menően kitárgyalni a gondjaikat, amelyek az elhidegüléshez vezettek.

Erről a történetről eszembe jutott egy másik család szétesése, amelynek tanúja voltam régebben.

Ott nem egy új szerelem dúlta fel a szülők több évtizednyi házasságát, hanem egész egyszerűen belefáradtak az állandó háborúskodásba. A férfi elköltözött, majd pár hónap múlva találkozott egy másik nővel, és hamarosan összebútoroztak. A volt feleséget nagyon megviselte maga a válás is, nemhogy az utód szerinte arcpirítóan gyors felbukkanása, és a csatározás, amelynek épp a szétköltözéssel kívántak véget vetni, újrakezdődött.

Ezeréves sérelmek kerültek elő, egyre jobban elmérgesedett a helyzet, és a közös, felnőtt gyerekeik sem tudtak kimaradni a harcból. Különösen a lányuk, akinek addigra már két saját gyereke volt, akire a nagyszülők egyaránt igényt tartottak: féltékenyen lesték, kinek hány óra jut hetente belőlük.

A volt feleség kikötötte, AZ a nő nem mehet az unokái közelébe,

hisz még csak pár hónapos az ismeretség, nem ért a kisbabákhoz, mert nincs gyereke, nem családtag, nem tudnak róla semmit, és „úgyse marad meg” a volt férje mellett. Lányán folyton számonkérte a lojalitást, úgy érezte, neki jár együttérzésből a hegemónia, hisz „miattuk, a gyerekei miatt maradt otthon, pedig akadt volna udvarlója neki is régebben, most viszont már fújhatja”. Nem értette, hogy lehet jóban a lánya az apjával „azok után, amit művelt” vele, sőt velük.

A volt férj először vitatkozott, aztán lázadt, juszt is beállított például a lányához a barátnőjével. Így aztán a béke kedvéért a lány inkább hazudott az anyjának: „Nem, nem volt ott a nagypapás zsúron AZ a nő.”

(Már az is roppant fárasztó volt a családtagoknak, hogy folyton duplikálni kellett a családi eseményeket, például a gyerekek születésnapi ünneplését, mert a nagyszülők nem bírták elviselni egymást…)

A lány – mert inkább őt traktálták a szülők a sérelmeikkel, fivérei, az ő szavaival, „kimaradtak a buliból”, mert az egyik külföldön élt, a másik meg akkoriban még egyetemista volt, alig járt haza – a végén pszichológushoz fordult, mert úgy érezte, összeroppan a családi drámában, és már a saját házasságát veszélyezteti az állandó patália és a saját, szüntelen lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy nem tud mindig mindenki elvárásainak és haragjának megfelelni. 

A szülők viszont nem kértek segítséget, az állóháború még évekig folyt köztük válogatott harcnemek bevetésével,

aztán, talán mert belefáradtak a csatározásba, talán, mert gyógyította sebeiket az idő, talán, mert az asszonynak is lett egy új párkapcsolata, némiképp megszelídültek. Ma már akár össze is lehet ereszteni őket egy lakodalomban például anélkül, hogy egymásnak esnének vagy az egyik fél feldúltan, illetve sértetten elrohanna. 

Akkor sem egyszerűbb feltétlenül a helyzet, ha a váló szülők felnőtt gyermeke alapvetően örül a szakításnak.

Ismerek egy fiút, aki régóta szurkolt az anyjának titokban, hogy hagyja el végre a férjét, aki rosszul bánik vele. Az asszony harminckét év után jutott el arra a pontra, hogy nem bírja tovább, elköltözik. Nemcsak az otthonát, de a szülővárosát is otthagyta, a rokonságot, a barátait, és kétszáz kilométerrel arrébb kezdett új életet. Tudta, így sokkal nagyobb esélye van az újrakezdésre, a férj ugyanis nem könnyen mondott le róla.

Közös gyerekük, az én ismerősöm azt meséli, örült, hogy az anyja kiszabadult ebből a rossz házasságból (sokkal előbb kellett volna lépnie szerinte, megkímélve őt az állandó otthoni feszültségtől, amit kettejük veszekedései garantáltak), ugyanakkor mégis nehezen éli meg a mai napig, hogy szétrobbant a családi fészek, nincs már hova hazamennie. Az apja szétesett, egy káosz az egykor pedánsan rendben tartott ház (a mama az állandó takarításba menekült korábban), és mintha az élet veszett volna ki a falak közül, amióta elköltözött a felesége. Az anyja új lakásában jól érzi magát, de csak ritkán tudja meglátogatni a nagy távolság miatt, nincs az, mint rég, hogy átugorhat hozzájuk bármikor.

„Sokszor nem volt jó együtt lenni a szüleimmel, amikor gyerek voltam, de mégiscsak szerettek és törődtek velem, ha egymást ki nem állhatták is, és volt egy otthonom, legalábbis én ilyennek ismertem az otthont – ami ma már egy romhalmaz. Illetve ott van még az anyám új lakása, amelyben csak vendég vagyok, amelyben sosem laktam, teljesen idegen a közeg számomra” – mondja.

Igen, furcsa, felemás érzései vannak a szüleivel kapcsolatban, és bár sokszor kívánta a válásukat, most, hogy bekövetkezett, mégsem maradéktalanul elégedett. Maradt egy űr, amit képtelen betölteni. És egy fura, gyomorszorító érzés, hogy elvesztette és cserben hagyja a szüleit. Az anyját, mert ritkán látogatja, és az apját, akin nem tud segíteni, pedig csúszik egyre lejjebb és lejjebb. Két ember szakított évekkel ezelőtt, de három szenved tőle.

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Patrick Sheandell O’Carroll