„A szerelemnek múlnia kell”?!

Emlékszem, amikor az első szerelemben még nyakig benne voltam, felháborodtam, ahányszor felcsendült valahol Zorántól A szerelemnek múlnia kell című klasszikus. Mégis mi az, hogy múlnia KELL? Hát a miénk TUTI, nem fog! Kikérem magamnak! Aztán jött a koppanás. De még mekkora!

És onnantól kezdve fejest ugrottam az önmarcangolós dalok arzenáljába.

Olyan számokat kerestem, amik képesek kifejezni azt a végtelen, kibírhatatlan fájdalmat, amihez foghatót korábban még soha nem éreztem, és amire senki és semmi nem tudott felkészíteni.  

Akkoriban még drámatagozatos gimnazista voltam, és a Lila akácok című dalt énekeltem a színpadi énekvizsgán, amit olyan mértékben átéreztem, hogy minden gyakorlati órán és próbán a saját hatásom alá kerültem, ahányszor azt a sort énekeltem, hogy „Minek a nyíló virág, a kikelet, mit ér e rongyos világ, ha nem szeret?”

Továbbhaladva a drámatagozatos életérzésen, ekkor még operetteket is simán hallgattam, szóval a Csárdáskirálynőből az Emlékszel még című szívszaggató duettet is hörögve bőgve, ordítva énekeltem a szobámban. Na jó, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor volt egy Szívemmel látlak téged című album, ami régi magyar sanzonokat gyűjtött össze, amin olyan örökzöldek szerepelnek, mint az Orchideák („mondjáááátok eeeel, hogy szereteeeeeem”), vagy a Várj reám, Darvas Iván és az Egyszer volt, Domján Edit előadásában. Még szerencse, hogy az album zárószáma a Záróráig mindig van remény Bilicsi Tivadartól, szóval azért nem fulladt kiskanállal érvágásba a zenehallgatás.

Aztán valamiért Nick Cave és Kylie Minogue Where The Wild Roses Grow című dala is rezonált az akkori hangulatomra, de ez már a lemondós korszak volt, nem az intenzív önsajnálós. Belevetettem magamat a bulizásba, és az akkor „alter” körökben nagyot futó Eleven Hold is hű társam volt az önmarcangolásban, gyakorlatilag bármelyik szám megpengette összetört szívem valamelyik húrját. Az volt csak hab a tortán, hogy abban a korszakban nyilván nem voltam egyedül a bánatommal, szóval az ittasan együtt összekapaszkodva dajdajozás sem volt ritka.

„Veled álmodni könnyebb…”

Aztán jött a következő kihívás, a fiú, aki mára a férjem, de ezt akkor még nem tudhattam, mert nem sok jel mutatott erre. Igazi „se veled, se nélküled” kapcsolatként indultunk, hol összejöttünk, hol szétmentünk, és ennek a korszaknak nemcsak dala volt, de filmje is, méghozzá az Egy makulátlan elme örök ragyogása és annak főcímdala, Becktől az Everybody’s Gotta Learn Sometimes. Folyamatosan ezt hallgattam. Hol zokogva, hol teljes apátiában.

Az Amorf Ördögöktől a Nagy meleg pulóver is sokszor került elő, vagy Johnny Cashtől a Hurt, na, hát abba minden alkalommal belehaltam picit. Visszatérő társam volt a Hiperkarmától az Üres, hát persze, ilyen szöveggel, hogy „veled álmodni könnyebb, mint egyedül ébren vagy valaki mással” nem is csoda. Hallgattam CocoRosie-tól a Lemonade és Smokey Taboo című számokat, amiknek a hangulata abszolút hozta a letargiát, fájdalmat, de volt bennük valami életerő is, tudjátok, az „én egy erős, vagány nő vagyok, csak sajnos magányosan ebben a nagyvilágban” típusú.

Nem maradhatott ki a válogatás cédéimből John Lennontól a Jelous Guy sem, de tőle és a The Beatlestől akármi jöhetett. Ne röhögjetek ki (bár ha a Csárdáskirálynőnél nem tettétek, akkor talán most sem fogtok), de én Meatloaftól az I Would Do Anything For Love című giga rockballadáját is rengeteget hallgattam, hiszen abban a hét percben bőven elfér a szinte szánalmas összetörtségtől kezdve az erő, hogy én aztán bármit, de bármit, de tényleg, akármit megtennék a szerelemért. (Kivéve, amit nem. Ha esetleg valaki tudja, mi az, amit Húsgombóc bácsi NEM tenne meg, az légyszi, homályosítson fel, mert erre még mindig nem sikerült rájönnöm, pedig visszatérő eleme a dalnak.)

Joni Mitchell „Both Sides Now” című dala már önmagában olyan, hogy azt ép szívvel kibírni nem lehet, de ha hozzáképzeljük még Emma Thompson elviselhetetlen csalódását az „Igazából szerelem”-ből, akkor kész, nem marad más, csak az összeomlás.

Maradt még azért a gimis koravén korszakomból muníció, így esett, hogy Karády Katalintól ekkor sokat hallgattam az Ez lett a vesztünk című sanzont is, amihez azért a lemez pattogó, recsegő hangja külön adott egy sötét árnyalatot.

Végül a mi történetünk úgy alakult, hogy a csikicsukiból összeköltözés, házasság és gyerek is lett, méghozzá kettő, de máig vissza szoktam kalandozni ebbe az időszakba, amikor úgy érzem, nem vagyok eléggé hálás az útért, amit együtt tettünk meg. 

„Én nem leszek sohasem a játééééékszered!”

Az egész cikknek az ötlete viszont a nyári Billie Eilish koncert közben született meg, amikor először hallottam meg a Happier Than Ever című számát, és azt gondoltam, hogy istenem, hát ezért a számért ölni tudtam volna gimiben, fantasztikusan összefoglalja az indulatot, a bánatot és az elárultság érzést, egyszerűen zseniális.

Persze minden szakítás más, és vannak olyan szétrobbanások, amik nem hiányt hagynak maguk után, csak sebeket, de amikor megkérdeztem Instán a követőimet, hogy ők miket halgattak, hallgatnak a szerelmi bánatuk kellős közepén, azért rengeteg egyezés is volt.

Többen írták Toni Braxtontól az Unbreak My Heartot, amit persze nem is csodálok, én is rongyosra hallgattam gimiben. Gotye Somebody That I Used To Know című slágere sem véletlenül volt akkora nagy durranás a maga idejében, mivel sokaknak ismerős az érzés, hogy szakításkor az ex mintha már egy másik ember lenne, és az, akivel voltunk, csak egy ember, akit valaha ismertünk.

Robbie Williamstől a Feel-t is rengetegen írták, ami meg azt az egyetemes érzést sírja el, hogy igazából csak arra vágyunk, hogy szeressenek, hát olyan nagy kérés ez?!

Adele-nek több száma is előjött, de persze a Someone Like You volt abszolút többségben, ami igazából egy tök pozitív megközelítése a szakításnak.

Natalie Imbruglia Torn című dalát már volt szerencsém karaoke-bulin hallgatni (most nagyon diszkrét leszek, és nem adom ki a „tetteseket”) teli szívből, teli torokból, és sokan írták is, hogy ez a szám bömbölt a kocsiban egy csúnya szakítás és/vagy válás után, szóval muszáj megemlítenem.

Jöttek a különböző Quimby és Kispál-számok is, ezek között már aztán egyáltalán nem tudnék igazságot tenni, és rengeteg van belőlük, úgyhogy őket ilyen gyűjtőnévként rakom ide, mert egyiket sem szertném kihagyni. 

Imádtam amúgy, hogy nemcsak köldöknézegetős, sötét szobába bezárkózós dalokat írtak a válaszolók, hanem azt az érzést is előhozták, amikor az ex igenis menjen a picsába, vagy legalábbis a továbblépésben adódó lehetőségek nukleáris erőket szabadítanak fel. Ekkor került az asztalra Kovács Katitól a Nem leszek a játékszered, még jó, hogy, abszolút helye van a listán! Lily Allen Fuck You című ikonikus dalát is sokan írták, habár az korántsem szerelmi bánattól feltüzelt szám, de a refrénjét számtalan helyzetre kiválóan lehet alkalmazni terápiás, üvöltve éneklés formájában. 

A listát a végtelenségig sorolhatnám, hiszen, ahogy írtam, minden szakítás más, és sokszor zeneileg egészen képtelen irányban keresgéljük a vigasztalást, ezért kizárt, hogy egyetlen cikkben lefedjem a teljes palettát.

Amit viszont meg tudok tenni: az említett dalokból csináltam egy (meglehetősen eklektikus) playlistet, azaz dallistát Spotify-on, amit végig lehet hallgatni, bömbölni és/vagy énekelni, ha másért nem, akkor nosztalgiából.

Emellett szeretettel várom a ti javaslataitokat is! Mivel egészítenétek még ki a listát, mire szakadjon meg a semmi ágán ülő szívünk?

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Antonio_Diaz

Szabó Anna Eszter