„Hiba volt egy rászorulót megfosztani egy gyerek zsebpénzétől?” – Gyerekek és kéregetők

–

Rosszul viselem, ha az utcán megszólítanak a kéregetők, még rosszabbul, ha kocsiban, piros lámpánál. Elönt a szégyen, ami átcsap haragba, amiért ezzel a jelenséggel (tudniillik a szegénységgel, nyomorral) élünk együtt, amiért naponta megtörténik, amiért elfogadtuk. Nem tudom megszokni. És nem tudok tenni ellene, mert ha adok pénzt, valójában az sem segít, nem szűnik meg tőle a szégyen (sem a probléma), ha pedig nem adok, akkor hozzájárultam egy ember megalázásához, egy emberhez nem méltó élethez.

Úgyhogy talán igaza volt a kolduló asszonynak, amikor megszólított a Széll Kálmán téren, én pedig elfordultam, és ő utánam kiáltott: „Most mit kell így kibukni? Csak egy kérdést tettem fel. Már azt sem lehet?” Tessék, megint a szégyen.

Elsétáltam pár métert, csörgött a telefonom, felvettem. Mire felnéztem, a nő már jó pár lépéssel odébb kéregetett. Meglátott egy fiatal srácot – nem lehetett több 13 évesnél –, aki egy gördeszkával ült egy betonpalánkon, a haverját várta. Mama beszélt hozzám a telefonban, én meg nem tudtam levenni a szemem róluk, ahogy a gyerek zavartan hallgatta, a nő meg kitartóan ostromolta az élettörténetével.

A fiú már nyúlt a táskájához, kotorászott benne, amikor hirtelen nekiindultam és közbeléptem.

– Ne egy gyerektől kérjen pénzt, hagyja őt békén, kérem – mondtam.

A nő dühösen nézett rám, de nem zökkent ki, nekem folytatta, hány gyerekkel tette ki otthonról az anyja, és voltam-e már ilyen helyzetben, hogy így osztom az észt. Nem voltam, persze nem voltam. 

– Értem, és sajnálom. De a gyerekektől ne kérjen. Tele a tér felnőttekkel, őket kérdezze – mondtam, erre hátat fordított, és elindult más irányba.

A gyerek érezhetően megkönnyebbült, én meg csak annyit mondtam neki: „Nem a te dolgod, nem kell ilyenkor adnod.” Nem beszéltünk többet, jött a villamosom, felugrottam rá, és szinte azonnal elbizonytalanodtam, hogy jól tettem-e. Mit tettem egyáltalán? Miért csináltam? Nem gondolkodtam.

Bekapcsolt bennem a gyerekért felelős szülő, aki nem bírja nézni a kiskorú kiszolgáltatottságát és tanácstalanságát. De miért bírom nézni jobban, ha egy felnőtt van kiszolgáltatott, kétségbeesett helyzetben? A koldusasszony nyilván sokkal rosszabb körülmények között él, mint a gördeszkás gyerek.

Nincs jó megoldás, visszatértünk a kezdetekhez. És nincs jó megoldás akkor sem, amikor egy ugyanilyen 12-13 év körüli gyerek lép hozzám a közért előtt, és arra kér, hogy vásároljak neki és a testvéreinek is. Megkérdezem, „mit kértek?”, veszek még hozzá pár édességet, a kezébe nyomom a zacskót, amikor kilépek a boltból, és az arcán valami elszánt vádfélét látok, bár az is lehet, hogy csak én látom oda, mert nem tudok mit kezdeni a helyzettel. 

Nem hívom a gyerekvédelmet, és nem kérdezem meg, „hol laktok, honnan jöttél ide, mióta csinálod ezt”, már nincs is ott, elszelelt. Nem tudom, küldték-e, vagy magától jött, vajon csak engem szemelt ki, vagy ezt csinálja órák óta, és egy kapualjban gyűjti az ételt. És ha igen? És ha átvert? Átverhet ő egyáltalán engem, akinél tele a hűtő? 

Bár tilos, mert törvény tiltja, de még így is előfordul, hogy belebotlasz az utcán olyan anyákba, akik kisgyerekkel koldulnak. Nem „hivatásosok”, nem maffiának dolgoznak, látszik rajtuk. Csak pillanatnyi ötlet, átmeneti megoldás, vészhelyzet, de nem tudják, mit okoznak ezzel a gyereknek. Láttam a legutóbbin, akivel a Jászain találkoztam, hogy nem mérte fel, mit tesz. Harsányan szólítgatta le a járókelőket, úgy tett, mintha nem volna nagy cucc, mintha kaland volna, rángatta magával a gyereket.

Nem tudsz hova fordulni szégyenedben, zavarodban, tehetetlenségedben.

Hiába adsz, ő ott fog állni egy óra múlva is, vagy jön vissza holnap, míg valaki el nem küldi, meg nem bünteti, vagy meg nem fenyegetik.

Egy hét múlva viszont már nincs ott.

Néha úgy érzem, nem bírom. Nem fordíthatom el a fejem, nem hívhatom rájuk a hivatalt, mert nem tudhatom, azzal jót teszek-e, létezik-e egyáltalán valódi segítség, amivel a probléma hosszú távon orvosolható, és nem termeli magát újra. Igen, tudom, vannak, akik a segítésre teszik fel az életüket, és számos kudarc és apró eredmények ellenére is kitartóan csinálják, mert ez a késztetésük, mert nem állnak meg a bűntudatnál, mint én. Nekem nincs belső hívásom erre. Nekem csak a szégyenem van. És az akkor is megmarad, amikor pénzzel „segítek rajtuk”.

És amikor körbenézek, és mindenütt szenvedő embereket látok – a világ számos pontján, ahol háborúban, éhínségben, elnyomásban, és nyomorban élnek –, akkor legszívesebben azt üvölteném: kérem vissza a buborékomat! Mert hiába adok adományt itt meg ott, támogatom azokat, akikben bízom, és akik tényleg segítenek, de a krízisek ettől nem szűnnek meg, másnap minden ugyanúgy megy tovább, a rendszerek nem változnak. Hiábavalónak tűnik a hozzájárulásunk. 

Talán csak az a segítségnyújtás vált ki megnyugvást, töprengek, amit a saját kezeddel végzel, a saját környezetedben. Amikor a buborékodon belül – vagy azt kiterjesztve – ott vagy, teljes szívvel-lélekkel, nemcsak ma, hanem ha kell, holnap is, amikor szükség van rád. És amikor nemcsak adsz, hanem vissza is kapsz tőle, amikor szimmetrikussá válik a kapcsolat. Legalább valamelyest. 

A saját világomat kell jobbá tennem – csak ebben tudok igazán hinni és bízni?

A Széll Kálmán téri koldusasszony vajon beletartozott a világomba? Vagy a gyerek tartozott bele jobban, ezért álltam inkább mellé? Hiba volt egy rászorulót megfosztani egy gyerek zsebpénzétől? Hiba volt egy gyereket megfosztani a kísérlettől, hogy tehet-e így jót valakivel?

Tele vagyok kétségekkel.

Annyira kevés az, amire hatásunk lehet. Nem tudom megszüntetni a szegénységet, a kiszolgáltatottságot, az esélyegyenlőtlenséget, a kirekesztést és a társadalmi igazságtalanságot. Nem tudom megszüntetni a tehetetlenségem – csak annyit tehetek, hogy a lelkiismeretemet sem szüntetem meg. Nemcsak a helyzetet, de magamat is újra és újra megkérdőjelezem.  

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Igor Derdic Photography