–

El sem tudom képzelni, hogy a zenészeknek, akiknek tulajdonképpen ez az életük, mekkora szívás lehetett az elmúlt időszak. Csepelyi Adri riportjából is csak sejteni lehet, hogy hatalmas. Habár a legnagyobb fesztiválok az idén is elmaradnak vagy más formát öltenek, szerencsére nem lehet okunk panaszra, hiszen számtalan lehetőség közül választhatunk, hogy jól kitomboljuk magunkat, vagy csak belefeledkezzünk a pillanatba.

Ahogy újra kitárult a nagy szabadság ajtaja, úgy lepték el a Facebook-falamat az események, és kezdtek végre-valahára feltöltődni a koncertnaptárak

Az egyik ismerősöm egy kisfesztivált jelöl vissza, többen egy szabadtéri koncert iránt érdeklődnek, én is szaladok gyorsan a jegyrendelő oldalra, és már fizetek is. Tipikus Z generációs attitűd: a pénzem jelentős részét élményekre szórom el.

Úgy tűnik, egy kicsit drágultak a koncertjegyek is, mint minden más, de ez nem tántorít el. Az már inkább, hogy a járvány ismeretében elég ijesztő belegondolni, hogy több száz ember fog együtt izzadni, sőt akár egymáshoz simulni a zene hevében, és kiabálni torka szakadtából. Egyik sem a „legvírusbiztosabb” dolog. Még akkor sem, ha csak védettségi kártyával engednek be. Aztán arra jutok, hogy ezekkel az emberekkel tulajdonképpen értékközösséget alkotunk így ismeretlenül is, ha már ugyanazokra a dallamokra perdülünk táncra, és hajlandók vagyunk ilyen módon támogatni a magyar zeneipart. Ez valamelyest megnyugtat.

Péntek délután van, már a fű se nő

Szóval tűkön ülök, hogy kicsekkolhassak az e-mailjeimből, és magamra öltsem a kedvenc nyári hosszú szoknyámat. Alkalomhoz illően befonom a hajamat, amíg a barátom türelmesen vár és fáradhatatlanul bókol, majd felkapunk két repoharat, hogy ne kelljen újakat venni. (Hülyeségnek tűnhet, de nekem fontos, hogy így is tegyünk valamit a bolygóért, és ezek az apró lépések nagyon könnyen beépíthetők a rutinba.) Indulhat a móka!

A HÉV-en messziről felismerhető, hogy kik még a potenciális koncertezők – ezt sokszor csak úgy megérzi az ember. A másik ruhájából, hajviseletéből vagy kisugárzásából, meg abból, ahogy a saját társaságában létezik. Jó kis játék: ötből négyszer eltalálom.

A bejáratnál látszólag szigorú biztonságiak várják az igazolványainkat, de miután mindent rendben találnak, kedves mosollyal jó szórakozást kívánnak. A kastélyparkba belépve felszabadult emberek forgataga fogad, az alapduruzsolásból önfeledt kacagások emelkednek ki, boldog mosolyok, amerre a szem ellát. Fiatalok és idősek isszák a hűsítő fröccsöt vagy mást, sült krumpli és minden jóval megtömött (ko)bucik illata terjeng. Fú, de hiányzott már ez az érzés!

Mi is magunkhoz veszünk néhány kortynyi vidámságot, és letáborozunk a tömeg első harmadában. Fontos kritérium számomra ilyenkor, hogy lehetőleg elkerüljük a 185 centinél magasabb embereket. Ha valaki alacsonyabb termettel (én 162 centi vagyok) koncertezett már nagyon magas ember mögött, aki konkrétan mindent kitakart és szó szerint leárnyékolta, az pontosan tudja, miről beszélek. Az eufória helyett nálam ekkor a túlélőüzemmód kapcsol be.

De belátom, teljesen más élmény az első sorokból élvezni a kedvenc előadód performance-át

És ehhez mindenkinek joga van. Onnan látod csak igazán a színpadon állók sokat sejtető összekacsintásait, a virtuóz hegedűjátékot vagy dobszólót, a mezítlábas talpakat és izzadó arcokat, akár még a setlistet is.

Ott van a keménymag, amely kívülről fújja az összes dalszöveget, amely nem néz rád furán, ha majd kiugrasz a bőrödből, sőt inkább összekapaszkodik veled a felszabadító ütemekre. A legkatartikusabb élmény itt ér utol.

Mondjuk, itt mindenhol csupa szeretetteljes emberbe botlom

A második kör szomjoltóval át kell verekednem magam a tömegen, és a tánc hevében óhatatlanul is nekiütődik néhány testrész a poharakat tartó karomnak, ami oda vezet, hogy ki-kifröccsen egy-két csepp. Rá mások ruhájára, lábára, frizurájára, és még ők kérnek tőlem elnézést… Egy nő megállít, hogy megdicsérje, mennyire klassz a hajam. A szokásos őrült kapkodásomban valahogy kiejtem a bankkártyát a táskámból, de még mielőtt földet érne, az előttünk álló lány felkapja, és megkérdezi, hogy a miénk-e.

Tőlünk nem messze, a tánctér közepén két lány kalimpál a barátja nyakában. Egyszer csak egymásra néznek, és elcsattan egy „szájra puszi” köztük. Fogalmam sincs, hogy ismerik-e egymást, vagy csak belevesztek a pillanatba, mindenesetre a természetességük teljesen magától értetődő. Közben olyan zene szól, hogy képtelenség rá nem táncolni.

A rájátszás és tapsvihar után a színpad mellett meglátok egy Instagramról ismerős arcot, és talán a gin-tonik, talán az élőzene részegítő ereje teszi, de nem érzek gátlásokat, és elmondom neki, mennyire szeretem, amit csinál.

A koncert után a barátommal egymásra nézünk, és alig hisszük el, hogy ez nem csak egy fantasztikus álom volt. Hihetetlen energiákat mozgósított ez az első ki-/el-/felszabadulás. Olyan dolgokról szólt, amiből régen nem volt részünk ekkora dózisban: határtalan szabadságról és boldogságról, kedves emberekről. Mintha abban a két és fél órában nem 2021 Magyarországán lettünk volna, hanem egy varázslatos szigeten, ahova a világ gondja nem szűrődik be.

Jó lenne mindennap így élni! Minden egyes napot így megélni!

Deli Csenge