„Nagyi, te mit szeretnél?” – Feltehetetlen kérdések, amikor gépek tartják életben azt, akit szeretünk

–

Elfojtásban nagyon jó vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem jó megküzdési stratégia, sőt nem is lehet annak nevezni. Mégis, az eddigi életem krízishelyzetein úgy-ahogy, ideiglenesen átsegített, hogy a problémát szépen bedobozoltam, és elraktam a lelki szekrényem egyik magas polcára, ahol még épphogy elérem.

Ez most semmilyen dobozba nem fér bele. És nem is akarom eltenni.

Három napja ugyanazon a kérdésen rágom át magam, és nincsen rá válasz: Jó ez így? Jó ez így neki?

Nem akar újraélesztést. Nem akar csöveket. Nem akar kórházi ágyat, a testét ápoló nővéreket. Nem akar gépeket, és az életéért küzdő embereket. Azért az életért, amihez ő már évek óta nem ragaszkodott igazán. Tudom, mert elmondta.

Rossz állapotban volt. Talán lelkileg még inkább, mint fizikailag. Az egészségi állapota miatt az otthonába zárva, az emlékei közé arról, aki nyolc éve kínzóan hiányzik neki.

Tudja, hogy szeretjük. Tudom, mert elmondtuk neki mindig. Értette, érezte.

És bár iszonyúan fáj, nem haragszom rá azért, mert jó ideje készült arra, hogy itt hagy minket. Úgy gondolom, nem tartozik nekünk a szenvedésével. Pokolian hiányozni fog, ha elmegy. Most is pokolian hiányzik.

És szeretnék reménykedni a csodában. Hogy felkel, csillagomnak szólít, ahogy szokott, és szidja a politikát meg a szomszédasszonyt, a ház pletykafészkét. És kuncogva elmeséli megint, ahogy tinikorában a kukoricásban stikában szívtak egy cigit négyen a barátnőivel, meg hogy hogyan járták be fiatalon az országot egy rozoga Trabival a nagyapámmal. Hogy megyünk hozzá, viszem a kedvenc csokiját és a kutyusomat, aki nagyon hasonlít az ő gyerekkori kedvencére és akit órákig babusgat.

De az orvosok prognózisa is folyton itt cseng a fülemben. Hogy ebből az állapotból nincs visszaút. Hogy ha magához térne is és már a gépekre se lenne szükség, akkor is képtelen lenne ellátni magát.

A nyugdíj előtt évtizedekig gondozott magatehetetlen időseket, tisztában van vele, mivel jár ez az állapot. Ezt akarta elkerülni, és teljesen megértem.

De most ott van. Kórházban, gépekkel körülvéve, lelkiismeretes orvosok és ápolók között, akik mindent megtesznek érte, amit csak lehet. És tudom, hogy mennyire utálná ezt az egészet. Tudom, mert elmondta. 

 

A sorsa nem az én kezemben van. De ha így lenne is, nem hiszem, hogy képes lennék véget vetni ennek az egésznek. Azt se tudom, akarná-e még. Most, hogy ennyire közel van ahhoz, amiről évek óta beszélt, lehet, már meggondolná magát? Jó ez így neki? Fogalmam sincs.

Ordítani tudnék.

Egyszer sírtam csak, azóta nem tudok. Dühös vagyok. Nem rá. Nem arra, hogy minden támogatásunk és szeretetünk mellett azt mondta, ő már nem akar így élni.

Erre a kurva életre vagyok dühös, hogy az történt vele, ott van és úgy, ami ellen minden porcikájával tiltakozott, amikor még el tudta mondani.

Annyi mindent kellene még elmesélnem és elmondanom neki. Annyi mindent kellene még megbeszélnünk. De ez most mind nem számít.

Ezt az egyet viszont, nagyi, tényleg meg kellene beszélnünk. Hogy most mit szeretnél? Mi lenne a jó neked? Bárcsak ezt még el tudnád mondani.

N. Z.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/KatarzynaBialasiewicz