„Szétszakadok, megőrülök” – mondja a barátnőm. Az apja egy kórházban haldoklik. Az orvosok azt mondják, „az a baj, hogy erős a szíve”. A protokoll szerint, ha rosszabbul lesz, meg kell műteni (de azt valószínűleg nem éli majd túl). Ha viszont nem lesz rosszabbul, akkor marad a fulladás a tüdőt lassan ellepő kínban. Persze van megoldás, vissza kell utasítani a műtétet, és akkor lehet nagyobb adag fájdalomcsillapítót adni....

Ahogy hallgatom, érzem, amint feltör bennem az emlék, amikor a haldokló anyám mellett ülök a kórházi ágyon, és az orvos csendben mondja: „akkor lesz vége az egésznek (anyámnak), amikor a szíve feladja. Ezért ha nem akarjuk, hogy szenvedjen, akkor morfiumot kellene adni. Több morfiumot, és utána már nem fog felébredni.”

Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy az orvos azt mondja: öljük meg anyámat. Pontosabban azt kéri, hogy adjak hozzájárulást ahhoz, hogy eutanáziát végezzenek. Végezzünk.

Kegyes halál. Tudtam, hogy így hívják az eutanáziát magyarul. Tudtam, mert akkor kezdtem a jogi egyetemet. És így tudtam azt is, hogy amit az orvos kér tőlem, azt tiltja a jog.

Akkor én – alig húszévesként – csak azt láttam, hogy az én erős, mindig túlsúllyal küzdő, nagyhangú anyukámból egy csont és bőr madárka lett. Alig nyomódik be a teste alatt a matrac, mindenét felzabálja a rák, és én nem tudok neki segíteni. Azt értettem, amikor az orvos a második műtét után azt mondta, hogy olyan reménytelen a helyzet, hogy miután felnyitották, nem csináltak semmit, csak összevarrták. Azt is megértettem, hogy ez azt jelenti, nem gyógyítható. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy meg fog halni. De nem tudtam, hogy nekem, a gyerekének, kell majd döntenem – látszólag kezelésekről – valójában életről-halálról.

A fejemben, az eszemmel, sok mindent felfogtam, de akiről dönteni kellett, az az anyám volt. Az anyám, aki miatt az ördöggel is alkut kötöttem volna, ha még csak akár öt tiszta percet ad neki, amikor velem van. Vagy csak legyen egy perc, vagy csak egy pillanat. Bármennyi. De velem. Alkudtam volna, csaltam volna az időt. Mert úgy szerettem az anyámat, ahogy csak a halál kapujában lehet szeretni. Hogy nincs benne sem feltétel, sem elvárás, sem vágy.

Azóta tudom, hogy az nem jó, ha valakinek „erős a szíve”. Mert az csak azt jelenti, hogy tovább tart a szenvedés.

És azóta tudom, hogy egy „lassan haldoklóval” nem tud mit kezdeni a rendszer. 

A kórházi osztály, ahol kimondják a halálos verdiktet, általában ki kell, hogy rakja a beteget. Az „elfekvők” (milyen rohadt cinikus szó), sokszor olyan rossz hírűek, hogy csak azok maradnak ott, akiknek nincs hozzátartozójuk, aki minden követ megmozgatva bekönyörgi a beteget egy másik kórház kevésbé rossz hírű osztályára, hogy élete utolsó néhány napját, hetét méltóságban tölthesse. A hospice-szolgálatok telítettek, ahogy a barátnőm mondja, „csak rákos betegeket” fogadnak. Talán most sajnálja először, hogy az apja nem rákos....

„Szétszakadok, megőrülök” – zokogja a barátnőm, és azt érzem, kevés a két karom, hogy átöleljem, és tartsam őt. Kevés a hang, ami kijön a számom. Kevés minden szó, amit kimondok, mert nem tudom összefoltozni vele, ami szakadni készül benne. Mert az esze azt mondja, bólintson rá, amikor az orvos arra kéri: utasítsa vissza a további beavatkozást, és kérjen nagyobb adag fájdalomcsillapítót. De a szíve tudja, hogy mit jelent ez a döntés, és hogy ezzel majd együtt kell élnie....

Hallgatom, ahogy sír a telefonban, és nem hiszem el, hogy húsz év alatt semmi nem változott. És csak azt tudom mondani neki, hogy bárhogy is dönt, mindennel együtt lehet  élni... aztán lenézek, és látom, hogyan szorul ökölbe a kezem. 

Gyurkó Szilvia