„Nem az ellenségeink szavaira fogunk majd emlékezni, hanem a barátaink csendjére” – Nekem a legjobb barát az…

–

Hosszú utat tettem meg, mire megtaláltam az igazit. Olyan hosszú volt ez az út, hogy többet is találtam, nem csak egyet.

Harminchat éves koromra rendes szociális hálót építettem ki magamnak, amelyből útközben lemorzsolódtak emberek, és kerültek bele olyanok is, akik igazibbak, mint azt korábban el tudtam képzelni. A barátaim kiteljesítik az életem, nem tudnék nélkülük élni. És a legfontosabb, amire rájöttem az évek alatt, hogy ezeket a kapcsolatokat nem adják ingyen, nem árulják készen egy boltban. Nekem magamnak is legalább annyira igazi barátnak kell lennem, hogy visszakaphassam az őszinteséget, a biztonságot és a szeretetet tőlük.

És hogy ezzel együtt és ezeken kívül mit is jelent nekem a barátság?

Testvériséget. Második családot, amely sokszor inkább tűnik elsőnek.
Biztonságot. Ahol tudom, bármilyen magasról zuhanok, bizonyosan elkapnak.
Őszinteséget. Ahol meg merik mondani az igazat.
Hasonszőrűséget. Ahol alkalomadtán felismerem magam a másikban. (De nem muszáj ugyanolyannak lennünk.)
Jókedvet. Ezt nem is kell magyaráznom.
Önfeledtséget. Ahol nem kell arra vigyáznom, mit mondok, hogyan viselkedem, mert úgy fogadnak el, ahogyan vagyok. 
Humort. Mert humor nélkül nem bírok élni, és akik nem nevetnek rajtam és velem, azokkal nem tudok mit kezdeni.
Humort, mert akinek nem értem a humorát (talán nincs is neki), azzal nincsen dolgunk egymással.
Mélységet. Hogy tudjunk hajnalig ülni a konyhában, és magunkról beszélni, gátlások nélkül.
Szeretetet. Ha nem is tudjuk kimondani, de a cselekedeteinkkel képesek vagyunk kifejezni.
Védelmet. Tudni, hogy bármikor számíthatok rá.
Védelemről biztosítani. Tudatni, hogy bármikor számíthat rám.

Ami pedig nem fér bele a barátságaimba, az az érzelmi zsarolás, az árulás, a kipletykálás, az őszintétlenség, a kihasználás, az, hogy ha nem számíthatok rá, vagy ha nem képes az arcomba mondani az igazságot, és ha nem törődik velem.

A hosszú évek alatt sok olyan ember került az életembe, akiket igaz barátomnak hittem, aztán ahogy telt-múlt az idő, és haladtam előre önmagam megismerésében és elfogadásában, úgy jöttem rá, hogy talán nem is voltak barátok. Talán szerettek, vagy leginkább azt szerették, amit biztosítok nekik, de igazi, mély és őszinte kapcsolatot nem sikerült kialakítanunk egymással. Az egyik ilyen szakításomnál már rengetegszer leeshetett volna a tantusz, de én csak a sokadik pofonnál értettem meg, hogy nincs több dolgunk egymással. Ez a sokadik pofon pedig akkorát csattant, hogy én olyan csendesen még életemben nem reagáltam semmire. Tudomásul vettem, hogy az életemben nincs már helye, és mentem a dolgomra azokkal, akikkel pedig igenis van.  

Én tényleg szerencsés vagyok, mert harminchat éves koromra olyan emberek vesznek körül, akik igaziak. De ezekhez a felnőtt kapcsolatokhoz, ezekhez a mély, igazi, szeretetteljes barátságokhoz nekem is igazinak kell lennem. Úgy nem működik, hogy elvárom a másiktól az őszinteséget, a biztonságot, a szeretetet, az önfeledtséget, a humort, de közben hazudok, nem szeretek (másokat és magamat se), nem vagyok önfeledt, nem vagyok vicces, és képtelen vagyok megvédeni magamat és a másikat. 

Az igazit előbb tehát magadban kell megkeresni. És legalább annyi melót kell belepakolni a baráti kapcsolatokba, mint a szerelembe, és/vagy a házasságba.

Az egyik legjobb barátomat születésemtől fogva ismerem, a másik kettőt meg csak néhány éve. De vannak olyan legjobb barátaim is, akik az életem legrosszabb szakaszában csatlakoztak hozzám, látták a legijesztőbb formám, a legszörnyűbb arcom, mégis kitartottak mellettem, mert azt is látták közben, hogy mivé fejlődöm, és nem riasztotta el őket a legrettenetesebb állapotom sem. Pedig esküszöm, sokszor nehéz volt engem szeretni. Ahogy Luther Márton írta: „Nem az ellenségeink szavaira fogunk majd emlékezni, hanem a barátaink csendjére.” Mert a legjobb barát erre is képes, és erről ismerheted fel leginkább.

Akik pedig pár éve vannak velem, azokkal is ugyanolyan mély és komoly kapcsolatban állok, mint azzal, akit születésemtől fogva ismerek. Mert nem igaz, hogy felnőttkorban nem lehet igazi barátságokat kialakítani. De lehet. Sőt, olyankor könnyebb is, mert már jószerivel az az ember vagyok, aki kiteljesedett, és pontosan tudja magáról, kicsoda. 

Az igazi barátok aranyat érnek. Ragyogtasd hát őket, és saját magadat is ezekben a fontos, életre szóló kapcsolatokban.
Mert lehet barátok nélkül is élni. Csak minek?

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/AleksandarNakic