Nem sírsz fel csak pislogsz. Én a gyönyörű, mélykék szemedbe bámulok, ezért elfelejtek félni, de az orvos kikap a kezemből, és rángat ide-oda, míg végül megelégeled, és felsikítasz. Visszaadnak, de az orvos nem elégedett. Nem baj, én az vagyok, megint rám nézel. 

A kórteremben a következő napokban zavartalanul jönnek-mennek az orvosok, pakolgatják a belőlünk, friss anyákból lógó csöveket, hogy el ne botoljanak bennük. A csoda, amit pár órája vérrel és verejtékkel a szerelmem és a saját sejtjeimből cseppnyi isteni szikrával a semmiből a világmindenségre taszítottam, hamar azonosító kódot, ügyiratszámot kap, és bekerül a rendszerbe. Amivel aztán az orvosok nem nagyon élnek, mert a nevünk helyett úgy szólítanak, hogy „maga az, akinek nem sírt fel egyből a gyerek, ugye?”. Hát, végül is, igen. Meg én vagyok az is, aki a harminchatodik hétre is hatalmas, 3920 grammos gyereket szült, meg az is én vagyok, aki véletlenül nyakon rúgta erőlködés közben a szülészorvost (nem mondom, hogy nem volt köztünk nézeteltérés a kilenc hónap alatt, de tényleg véletlen volt. Hozzá is csaptunk egy plusz tízest a borítékhoz.) Annyi minden alapján lehetne azonosítani, de én vagyok az anya is, akinek nem azonnal sírt fel a babája, igen. 

Ő ilyen – mondom teljes természetességgel, mintha a mögöttünk álló másfél napból egy életre visszamenőleg és előre is tudnék vetíteni, mintha mindig is ismertelek volna. Ő ilyen.

Gyönyörűen cseperedsz, egyéves korodra több mint tíz kiló vagy, olyan hurkák vannak a lábadon, hogy verset tudnék írni róluk – ha tudnék verset írni. De nem tudok, úgyhogy csak harapdálom meg csikizem őket naphosszat, miközben gügyögök hozzád, amit terhesség alatt megfogadtam, hogy nem fogok, mert nem tesz jót a beszédfejlődésnek.

Nem létezik más, csak te meg én. Egész nap fényképezgetlek, küldöm körbe őket a nagymamának, unokatesóknak, még a régi általános iskolám gondnokának is, aki nem tudom, miért az ismerősöm. Nem nagyon tudok jó képet csinálni, mert az istennek nem nézel a kamerába, vigyorgok neked, a csörgődet rázogatom, szólongatlak, de rám se hederítesz. Nem baj, profilból is gyönyörű vagy, és legalább van egy halom képünk, amin kockákat pakolsz, szigorúan egymás mellé, csak azért sem egymásra.

 

Megérkezik a dackorszak, már „vártuk”. Én tudom, hogy a világháború borzalmas volt, és minden második órában valaki meghal maláriában a világon, de ennél semmi sem rosszabb. Az éjszakai sírásmaratont a nappali közelharc váltja fel. Ha nem azt a pólót adom rád, amelyiket szereted, ha nem a krokodilos poharadba adok inni, vagy csak másik útvonalon jutunk el oda, ahová indultunk, akkor harapsz, rúgsz, ütsz. Néha magadat is.

Egyszer egy hisztirohamod közben a parkban sétálva elmentünk egy buborékot fújó kislány mellett, és te teljesen megfeledkeztél magadról. Csak nézted a buborékokat lebegni a látszólag semmiben, és egyszeriben vége lett a sírásnak, mintha csak kikapcsoltak volna. Na nekünk, a megváltásra váró szülőknek, több se kellett.

Onnantól a buborék lett az életünk, a neuralyzer, ahogy én hívom, a drágaszág, ahogy apa.

Igyekszünk csak akkor használni, amikor már nagy a baj, mert félünk, hogy egyszer elmúlik a varázsereje, és többet nem lesz mihez nyúlnunk. A biztonság kedvéért mindenhová magunkkal visszük, a játszótérre, a boltba, a kormányablakba. A mama mindig megkérdezi, azzal a bűbájos tónussal a hangjában, amitől azonnal kedvem támad otthonba adni, hogy „hát ez a fiatalember még az érettségire is buborékfújóval a kezében megy majd?”.

Emlékszem egyszer, amikor másfél éves korod körül személyit mentünk intézni neked, másfél órát kellett várakoznunk (ezért érdemes volt időpontot foglalni) meg amúgy is nagyon erősen villódzott a neonfény, borzalmasan sírtál, szabadulni akartál. Megint elkezdted ütni magad, ezért apa megkérdezte a biztonsági őrt, hogy elővehetjük-e, ott a sorban állva. Az egyik jókora bubi egy nagydarab, izzadt, az órák óta tartó várakozástól gyilkos tekintetű férfi kávénak látszó löttyében landolt. Apa biztos volt benne, hogy abban a felfokozott helyzetben ez a fickó biztos pofán veri, de még az sem fog annyira fájni, mint látni téged, ahogy a fejedet a babakocsi háttámlájához vered, és üvöltesz valami miatt, amit mi nem látunk vagy nem érzünk, és nekünk mégis, még nálad is jobban fáj. 

Nehéz korszak, na. Ilyenkor a kicsik nem sokban különböznek az idült alkoholistáktól, a ruhájukat sem tudják begombolni, de állítják, hogy nincs szükségük segítségre az életben maradáshoz, habozás nélkül elkezdenek üvöltözni az utca közepén az üvegükért. Ha valamit akarnak, akkor azt meg is szerzik.

És ha ehhez téged kell tönkretenniük idegileg, annyi áldozat nekik még pont belefér.

De nem csak nekünk ilyen nehéz, ez vigasztal – még ha nem is túl keresztényi más, a miénkhez hasonló szenvedésében lelni meg a saját lelki békénk egy darabját. Az unokatestvéred, aki egy évvel fiatalabb, ő is ezt csinálja. Neki a kispárnahuzata kell folyton. Éjjel-nappal, még ebédelni vagy vécézni sem lehet anélkül. Vagy ott van szembeszomszéd kisfia, annak meg a cumit nem lehet kivenni a szájából. Akkor már ezerszer inkább a bubi, hát most hogy lehet úgy élni, hogy egy gyereknek folyamatosan cumi lóg a szájából, hát mit gondolnak ezek, hogy a fogait nem fogja deformálni, hogy a beszédben nem fogja akadályozni? Na, mondjuk, a beszéd az neked sem megy. Hiába tanítom, énekelek, verselek neked, nem utánzod. Én mindig is egy akaratos, karakán gyereket akartam, aki nem érez kényszert arra, hogy másokat majmoljon, de az istenre kérlek, hogy szólalj meg, csak egyszer. Tudom, annyira tudom, hogy én rontottam el a gügyögéssel, pedig le volt írva, hogy nem szabad, és ez a következménye, tönkretettem a gyerekem beszédfejlődését. Soha többé nem térek el a tankönyvtől, soha!

Csakhogy most már egészen másféle könyveket javasolnak. Nem Bogyó és Babócát vagy a Traktoros böngészőt, hanem szakkönyveket. Azt mondják, ezt olvassam el, utána könnyebb lesz. Nem neked, nekem. Könnyebb lesz megérteni. Mit? A bölcsis néni, a védőnő, mindenki ezzel jön. Nem értem. Egy – nem is olyan vészes – hisztid után az utolsó bástyám is bedől, az egyetlen remegő tartóoszlop is megadja magát, és egy óvatlan pillanatban apa is azt mondja: „Vigyük el megnézetni, drágám, abból még nem lehet baj.”

– Hova? Hova vinnéd el? Meg minek? – fakadok ki, még számomra is idegen hanglejtéssel. – Mert szerinted például veled olyan könnyű együtt élni? A te érdeklődésed szerinted nem beszűkült? Hát másról sem tudsz beszélni, mint a geek szarságaidról, tekintet nélkül arra, hogy a hallgatóság közben olvasna vagy legszívesebben már a csomagjaidat hajítaná az ajtó elé emiatt. Vagy te szerinted nem vagy háklis? Ha a zoknijaidat nem úgy hajtogatom, ahogy te szereted, már megy a cöcögés. Annyi a különbség, hogy te nem ütöd magad ezekért. Pedig lehet, hogy nem ártana, én biztosan nem állnék az utadba. 

Úgy ömlik belőlem a fájdalom és a gyűlölet, hogy szinte égeti a torkomat, ahogy beszélek.

Még ő is? Miért jön ezzel mindenki? Ő ILYEN! – mondom most sokkal hangosabban, de ugyanazzal a magabiztossággal, mert mindig is ismertelek.

Apa ezt nem tudja, ő csak akkor találkozott veled, amikor már kész voltál, nem fejlődtetek együtt, nem éltél egy testben vele. Egy anya ezt tudja. 

Olyan elképesztően nagy lettél, és kifejezetten helyes – egyre jobban zavar, hogy nem tudok verset írni. Mosolyogva gondolunk vissza a borzalmas korszakra apával minden alkalommal, ha találkozunk. Feljönnek a hisztik, ő mindig megmutatja azt a körömnyi heget a vállán, amit akkor szerzett, amikor megharaptad. De már csak nevetünk rajta. Én felhozom, hogy az unokatesód, az a kispárnás, most került be a Szent László gimibe, közgazdásznak készül, ő meg mondja, hogy a cumis fiú kiköltözött Angliába. Aztán – pedig tudom, hogy alig várja a választ – mégis mintha csak kötelező jelleggel kérdezné meg, hogy te hogy vagy. Mondom, hogy jól, hogy lennél. A rövid válasz fájdalma okán és a hosszabbtól való rettegés elkerülésére enyhítésképp odavágja, hogy „kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze kezelőorvosát és”. Ezen nagyon nevetünk, jobban, mint amennyire jólesne. Ja, igen, merthogy ez volt az első „szavad” hatévesen. Azóta, bár mást nem, több ilyen szöveget is idézgetsz, amikor eszedbe jut, de továbbra is ez a kedvencünk, pláne így, hogy a mondat közepén van vége!

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Végül, mint mindig, hozzáteszi, hogy kedden 17.30-kor jön, ahogy szokott. Nem kell kérdeznem, hogy „de ugye biztos?”, tudja ő is, mit okozna azzal, ha felborítaná a rutinodat. Elköszönünk. Nem tudom, miért, de még utánaszólok, hogy „látod, anyádnak nem lett igaza: nem megy buborékfújóval érettségizni”. Ezen már nem nevetünk.

Sietek haza. Jön a gyógytorna, utána érkezik a gondozó, aztán az esti rituálé. 

Mint mindig, ha pár órára elmegyek, jó érzés visszabújni a mi saját kis világunkba. Még akkor is, ha ebben a buborékban csak te férsz el, és én csak kívülről nézhetem, ahogy lebegsz a látszólag semmiben.

Semmi sem hiányzik, csak hogy még egyszer képes legyél a gyönyörű, mélykék szemeddel az enyémbe nézni, hogy újra elfelejthessek félni.

Rudas Dóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/portishead1