Délután négy óra. Sietek, mert emlékszem, mennyire utáltam az óvodában az utolsók közt várni, hogy értem jöjjenek. Amikor belépek a csoportba, köszönök. A hangomra körülbelül nyolc-tíz szempár néz rám, engem mégis csak egy érdekel igazán. Meglátom, elmosolyodom. Másodperceken belül már mellettem is terem, és a világ legszélesebb vigyorával köszön. Olyannal, amilyennel csak ő tud. Kiveszem a szekrényből a kabátját, felkapom az üzenőfüzetet, majd indulunk haza. Kifelé menet összefutunk pár csoporttárssal, elköszönünk, és haladunk tovább. Megkérdezem, milyen napja volt, éhes-e már, esetleg kér-e valamit inni?  Ezekre a kérdésekre soha nem fogok hagyományos választ kapni, mert az ikertestvérem a születésünkkor fizikailag- és mentálisan is súlyosan megsérült.

Mégsem mondhatom azt, hogy teljesen válasz nélkül maradnék. Az elmúlt két évtizedben az idegen nyelvek mellett egy másikat, az ő saját nyelvét is megtanultam, illetve még most is tanulom. Mialatt tolom haza a testvéremet, azon gondolkozom, hogy neki köszönhetően mennyire máshogy látom akár a leghétköznapibb dolgokat is: normál esetben például nem igazán zavarna egy egyenetlen járda vagy néhol a zebrák hiánya, időnként az elsőbbségadást figyelmen kívül hagyó sofőrökkel együtt. Eszembe jut az is, hogy vajon én hogyan viszonyulnék a sérültekhez, ha a saját testvérem nem lenne az?

Huszonhárom év ide vagy oda, néha még most is tehetetlennek érzem magam, amikor a saját kortársai gúnyolják ki őt, aki semmilyen módon nem tudja megvédeni magát.

Telnek a percek, a hazafelé vezető út egyre fogy. Egy-egy járókelő reakciója felnyitja a szemem arra, hogy a fogyatékosság kérdése is csak egy a sok tabu közül, még mindig nem tudunk beszélni róla. Máskülönben hogy lenne lehetséges az, hogy néha maguk a szülők sem tudnak épkézláb válaszokat adni a gyerekeik kérdéseire? Bár tisztában vagyok vele, hogy ebben a témában  nincsen „mintaválasz”, egy-egy nevetségesen rossz reakció meglehetősen fel tud bosszantani. Ilyenkor rájövök, hogy amíg a felnőtt fejekben is komoly információhiány van ezen a téren, akkor sajnos elég nehezen várhatjuk el, hogy majd a következő generáció akár egy fokkal is empatikusabb, nyitottabb legyen. 

Hazaértünk, megnyugszom. Nyitom a kaput, bemegyünk. A kajla kutyánk hatalmas vigyorral fut felénk, és gondolkodás nélkül ejti a labdáját a testvérem ölébe, majd lelkesen várja, hogy mehessen érte.

A testvérem se a kutyát, se a labdát nem látja, ám a kutya mindent. Még  soha nem kapta vissza a labdáját a kerekesszékből, de úgy látszik, végtelen sok esélyt tartogat a testvérem számára. Érzékeli, hogy négy kerék segítségével érkezünk, de őt ez mégsem zavarja: nála mindenki egyenlő esélyekkel indul.

Szerencsések vagyunk, csodálatos szüleink vannak. Az életünk sokak számára rendszertelennek, olykor kiszámíthatatlannak tűnhet, de én inkább  azt mondanám rá, hogy máshol vannak a prioritásaink.

Ami mások szemében egy apróbb hétköznapibb kényelmetlenség, az nálunk akár igazi kihívássá növekedhet. A mindennapjainkat inkább a kihívásokkal való szembenézés, a kölcsönös alkalmazkodás, mintsem a magunkba roskadás jellemezné.

Félreértés ne essék, vannak nehéz időszakok: betegség, műtétek, váratlan akadályok. Időnként  elbizonytalanodom, mert sok kérdésre talán már nincs is, – néhányra meg majd csak idővel jön a válasz. Mégis végtelenül hálás vagyok, amiért a testvérem az életünk szerves része. Próbáljuk mindenbe bevonni, velünk tart mindenhová, és számomra a közös élményeink nélküle nem lennének teljes értékűek. Hisz ő a másik felem, és ez az, ami soha nem változik.

 

 Szilágyi Eszter S.