Fiala Borcsa/WMN: Ahogy Doris Lessing Az ötödik gyerek című művében is, A szív sötétjében is durván elmagányosodik az anya a gyermeke miatt. Előfordulhat ez a valóságban is, hogy egy nehezebb gyerek születése szétzilálja a családot és a kapcsolatokat?

Ashley Audrain: Abszolút. Mindazonáltal nehéz kimondani, ki mitől számít „rossz” vagy nehéz gyereknek, és ki jónak. A társadalmunk nagyon kényelmetlenül érzi magát attól a feltételezéstől, hogy egy gyerek rendelkezhet ilyesfajta hatalommal. A gyerekekre szeretünk úgy gondolni, mintha csak kis angyalok lennének, akiknek nem lehet hatása a kapcsolatokra, az ép elménkre… de ez szerintem nem igaz. A gyerekek sokkal többre képesek, mint amit kinézünk belőlük. Már csak a jelenlétükkel is mindent megváltoztatnak egy családban, és ez valahol nagyon ijesztő. A szív sötétjében ezt próbáltam megvizsgálni, hogyan tud egy kisgyerek, ebben az esetben Violet (függetlenül attól, hogy elkövette-e azokat a dolgokat, vagy sem, amikkel az édesanyja vádolja) átírni mindent? Megérkezik ebbe a világba, és mindent lever, majd véget vet a szülei kapcsolatának is. Az érdekelt, hogyan képes egy pici emberi lény elpusztítani a szerelmet, a kapcsolatot, egy nő lelki egészségét.

F. B./WMN: Hogy látod, anyaként mennyire kommunikálunk őszintén a nehézségeinkről a külvilág felé? Violet édesanyja, Blythe is jó darabig igyekszik elkendőzni a kihívásokat, amikkel nap mint nap szembenéz, és a rossz érzéseit is, még a legszorosabb barátai előtt is. Merünk beszélni a szülőség negatív oldaláról?

A. A.: Nőként olyan messzire eljutottunk már olyan sok területen, mégis, anyaként még mindig iszonyatosan nagy teher és elváráshalom hárul ránk. Feltesszük a boldog álarcunkat, és nem osztjuk meg másokkal, milyen rettentően nehéz néha, milyen magányosak, szomorúak, aggódók, idegesek vagyunk sokszor. Mintha szégyellnénk ezért magunkat, vagy nem akarnánk, hogy mások ítéletet mondjanak felettünk. Nagyon érdekesnek találom, hogy hiába írunk erről évtizedek óta, nem sok minden változott. Mintha még mindig az anyaság élményének kizárólag a rózsás, vidám oldalát mutathatnánk csak meg. Ez nagyon lassan változik. Az a benyomásom, hogy csak akkor merünk a kihívásokról is beszélni, amikor már túlvagyunk rajtuk. Nem sok remény van bennem, hogy ez valaha megváltozik, annyira bele van gyúrva az anyaságba, hogy hogyan kellene éreznünk magunkat tőle, és ez átível országokon és kultúrákon is.

A szív sötétje Ashley Audrain első könyve

F. B./WMN: Nagyon megrázó volt olvasni (és bár mondhatnám, hogy a valósággal való egyezés teljességgel kizárt), mennyire egyenlőtlenek a lehetőségei a két szülőnek. Az édesanya, Blythe úgy érzi magát, mint egy katona, nap mint nap ugyanazokat a feladatokat kell teljesítenie zokszó nélkül, míg a férje, Fox szárnyalhat, kora reggel szépen vasalt ingben elmegy otthonról, hogy aztán az egész napját értelmes munkával, felnőttek között töltse. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A. A.: Olyan sok erős, sikeres nő van, aki még mindig azzal küzd, hogy az amúgy jó párkapcsolatában ki tudja alakítani a megfelelő dinamikát. Kanadában egy évig lehetnek otthon az anyukák a kisbabájukkal, ami nagyon jó, de emellett nagyon hosszú idő is, ami során egyedül érzed magadat. Egész nap egyedül vagy a gyerekeddel, akiről gondoskodnod kell, kevés inger ér, nincs nagyon más kapcsolatod, élményed. És akkor este hazaér a párod, akit nem szívott le az egésznapos gyerekgondozás, ezért vidám és játékos, meg tudja élni a szülőség pozitívumait, örül a csemetéjének. Nagyon ellentmondásos figyelni, mennyire másképp tud kapcsolódni egy apa a gyerekéhez, te pedig hiába vágysz rá, nem tudsz olyanná válni. Ez valahol nagyon igazságtalan.

Nem akarok persze általánosítani, de sok családban az apa lehet a szórakoztató szülő, akihez a gyerek mókért, játékért fordulhat, miközben az anya az egésznapos meló érzelmi terhét hordozza. Ez formálja azt is, ahogy a gyerekek téged látnak, de azt is, ahogy te magadat. Ezt nagyon nehéz megváltoztatni.

F. B./WMN: Az éjszakák kezelésében is érezhető volt az egyenlőtlenség. Bár az anya súlyos alváshiányban szenvedett, mégis ő volt, aki megszámlálhatatlanul sokszor kelt fel a babához éjjel, míg a férje békésen szendergett. A nő mégis lelkiismeret-furdalást érzett már csak a gondolatától is, hogy szeretné, ha legalább egyszer felébredne a párja. A mi hibánk szerinted, hogy nem osztjuk meg az apákkal egyenlően a feladatokat?

A. A.: Sokan úgy érezzük, ezeket a feladatokat mind nekünk kell ellátni. A környezetemben is ezt látom, hogy azt hisszük, mindent nekünk kell csinálni. Főleg az első gyereknél az ember folyamatosan bizonyítani akar a párjának, és magának is. Blythe is ezen megy keresztül, meg akarja mutatni mindenkinek, hogy ő jó anya. Ami milyen is? Mindig ott vagy, mindent magadra vállalsz, sosem panaszkodsz, nem vallod be, hogy kudarcosnak érzed magad, hogy belefáradtál. Sokszor mi magunk helyezzük magunkra a nyomást, mert az az elvárás is, hogy bármi is történik, mi csak meneteljünk előre. Nekem is sok ismerősöm van, aki sikeresnek, magabiztosnak érezte magát a húszas-harmincas éveiben a karrierjében, hiszen elért valamit, előléptették. Aztán jön az anyaság, mostanság ugye eléggé ki is tolódott időben, és hirtelen mindaz, amit elérsz, semmivé foszlik. Senki nem dicsér meg, nem kapsz jutalmat, előléptetést. Nincs meg az a fajta diadalérzet, amit korábban megszoktál. Talán emiatt is akarunk anyaként a legjobbak lenni. Nem fogom megkérni a férjem, hogy keljen fel éjjel, mert mindent én akarok csinálni.

F. B./WMN: Blythe magának is be akarja bizonyítani, hogy ő jó anya, főleg azért, mert az ő családjában sajnálatos módon csak olyan nők voltak, akik nem anyának valók. Az anyaságunkban mennyi az, ami hozott minta szerinted, és mennyiben ösztönös?

A. A.: Pontosan ezt a kérdést szerettem volna a regénnyel körüljárni, bár eredetileg nem terveztem, hogy több generációt is megvizsgálok. De minél jobban megismertem Blythe-t, annál világosabbá vált: nem érthetem meg az ő nőiességét, anyaságát, ha nem értem meg az ő édesanyját. Ám most sem igazán tudom, mi erre a pontos válasz, talán épp ez az, ami annyira fantasztikus az anyaságban. Hiszen sok olyan szerető, gondoskodó, melegszívű anya is van, aki gyerekként nem ilyen tapasztalatokat szerzett a szüleitől.

Ilyen az emberi természet, ha traumatikus élményeink vannak a múltunkban, akkor rendszerint kétféleképpen reagálunk: vagy őrületesen küzdünk azért, hogy mi mások legyünk, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy ne ismételjük meg ugyanazokat a hibákat, mint a szüleink; vagy olyannyira megtörnek azok az események, hogy esélyünk sincs kitörni a hatásuk alól, és mi is hasonlóvá válunk.

Blythe valahol ott áll félúton, szeretne más lenni, de kétségei vannak afelől, hogy képes-e rá. Talán ezért is vágyik annyira egy második gyerekre, hogy bebizonyítsa magának, a férjének, sőt, még a lányának is, hogy megvan benne a képesség arra, hogy jó anya legyen. Így lesz Sam az ő második esélye, amivel bizonyítani szeretné, a hiba nem benne, hanem a lányában van.

F. B./WMN: Blythe író, aki nagyon nehezen talál lehetőséget arra anyaként, hogy alkosson. Hogy látod, mennyire nehéz nekünk, nőknek beleilleszteni a napjainkba azt a rengeteg szerepet, amit ellátunk, a művészét, az anyáét, a feleségét, a dolgozó nőét?

A. A.: Az én esetem azért más, mert csak azután fogtam bele az írásba, hogy gyerekeim születtek, ezért az anyaság és az írás között bennem egy nagyon különleges kapcsolat jött létre. Ám valahol ironikus, hogy A szív sötétjét nem tudtam volna megírni, ha nem lennék anya, ha nem rendelkeznék ezekkel a tapasztalatokkal, mégis anyaként rettentően nehéz volt megtalálni azt a kreatív energiát, az időt, a helyet, hogy alkotni tudjak, hiszen nem rendelkezem a reggel kilenctől délután ötig tartó hivatali órákkal. Úgyhogy hajnali ötkor keltem, és írtam, amíg a gyerekek fel nem ébredtek, vagy késő este dolgoztam, illetve időnként szóltam a páromnak, hogy szükségem van egy teljes hétvégére, és akkor egy hotelszobában igyekeztem annyit írni két nap alatt, amennyi a csövön kifért. De közben persze, mint minden kreatív munkánál, mindig ott motoszkál a fejedben, amin épp dolgozol. Ezért nem tudsz úgy a jelenben sem lenni, ez pedig a gyerekekkel szemben nem fair. Szóval az ember ilyenkor folyamatos meghasonlásban él.

Ashley Audrain

F. B./WMN: Ha jól tudom, most már a következő könyveden dolgozol.

A. A.: Így van, ami azt illeti, épp a szerkesztőm visszajelzését várom az eddigi munkámra, hogy tudjam folytatni. Az új könyvem nem az első folytatása, bár hasonló témákkal foglalkozik: anyaság, házasság, bonyolult nők… Ez mindig is nagyon érdekelt, hogy amikor ránézel egy nő életére, első pillantásra talán átlagosnak, tipikusnak tűnik, de én szeretek mögé nézni, hogy lássam: mi más van még ott? A nők boldogsága, boldogtalansága mindig nagyon foglalkoztatott. Mi teszi őket elégedetté? Mit tesznek érte egyesek, és mi bénít le másokat? A negyvenes éveid fontos mérföldkő, lehet valami újnak, frissnek a kezdete, újra tudod magadat definiálni, mégis vannak, akik álmodni sem mernek egy új életről. Ezt szeretném sok nézőpontból bemutatni.

F. B./WMN: Visszatérve az első könyvedhez: mit gondolsz, könnyebb apának lenni?

A. A.: Igen. Tudom, nem túl népszerű válasz, és nem is akarok általánosítani. Az a benyomásom, hogy a férfiaknak sokkal több szabadságot és lehetőséget adunk, hogy azzá válhassanak, amivé csak szeretnének, ugyanezeket a kiváltságokat azonban vonakodunk az anyáknak is megadni. A nőkön nagy az elvárás, hogy milyennek kellene lenniük. Egészen kicsi korunktól fogva arra vagyunk nevelve, hogy egyenlőségjelet tegyünk a nőiesség és az anyaság közé. Ha egy nő nem akar gyereket, akkor azonnal faggatni kezdjük, miért nem akar, megítéli őt a társadalom, válaszokat vár. A férfiasság és az apaság azonban nincs ilyen szoros viszonyban, egy férfinak nem kell magyarázkodnia, ha nem szeretne utódokat, nincs rajtuk akkora nyomás. Szerintem innen kezdődik minden.

Alig várjuk, hogy elhalmozhassuk dicséretekkel azt az apát, aki épp csak hogy hozza az elvárható minimumot. A nőkkel viszont épp ellenkezőleg viselkedünk, elvárjuk tőlük, hogy még magasabbra ugorjanak, hogy még többet teljesítsenek.

F. B./WMN: Blythe és a férje, Fox kapcsolata a kislányukhoz is egészen más. Míg az anya tele van szorongással és félelemmel, addig az apának teljesen harmonikus és szeretetteljes a viszonya Violettel.

A. A.: Blythe szeretné elmondani az ő oldalát Foxnak, ám a férjének megvannak a saját elképzelései arról, hogy Blythe-nak milyen anyának, feleségnek kellene lennie, Blythe igazsága pedig nem fér neki bele ebbe a képbe. Ezt egyfajta kellemetlenségnek éli meg, és ezért inkább elhallgattatja a feleségét, manipulálja, nem hallgatja meg, vagy ha mégis, akkor azt állítja, hogy téved. Emiatt Blythe úgy érezheti, hogy ez kizárólag az ő problémája. Fox szemszögét is érthetjük, hiszen ő egy olyan anya mellett nőtt fel, aki mindig boldog volt, nem omlott össze egyszer sem, minden tökéletes volt. Ezért azt gondolja, neki ez a tökéletes családi élet jár. 

 

F. B./WMN: Valahol azt olvastam, hogy A szív sötétje a szülés utáni depresszióról szól. De valahogy nekem az volt a benyomásom, hogy ez nem igaz. Szándékodban állt erről írni?

A. A.: Nagyon köszönöm, hogy ezt szóba hoztad. Nem, egyáltalán nem, Blythe szerintem sem depressziós. Egyszerűen csak egy olyan nő, aki nem szeret anyának lenni, nem élvezi, nem úgy érzi magát, ahogy elképzelései szerint kellene.

F. B./WMN: Annyira találó a mű eredeti címe – The Push – amit sajnálatos módon nem lehetett jól lefordítani magyarra, így lett inkább A szív sötétje. Több rétegjelentése is van a szónak, nemcsak arra utal, amit Violet tesz vagy nem tesz, hanem a szülésre is, amikor az embernek folyamatosan mondják, hogy nyomjon. Azonnal megvolt a cím a fejedben?

A. A.: Képzeld, nem! Amíg írtam a könyvet, nem volt címe. Szeretem ugyanis csak a végleges verzió szerint elnevezni a dokumentumaimat, úgyhogy a regény „Cím nélküli”-ként szerepelt a laptopomon éveken keresztül. Aztán amikor készen állt az anyag arra, hogy elküldjem néhány ügynöknek, elkezdtem címeken gondolkodni, de semmi nem jutott eszembe, aztán el is feledkeztem az egészről. Előfordul, hogy épp ilyenkor ugrik be az embernek valami, mintha egy kreatív ajándékot kapna az univerzumtól. Így történt most is, épp a konyhát takarítottam otthon, amikor hirtelen eszembe jutott: ez lesz a tökéletes cím!

F. B./WMN: Egy korábbi interjúban olvastam, hogy nagyon bizonytalanul álltál neki a könyvnek, nem voltál benne biztos, hogy bárki is elolvassa. Ehhez képest óriási siker lett belőle, és már azt is lehet tudni, hogy sorozat is készül belőle.

A. A.: Egészen felfoghatatlan, ami történik. Amellett annak is nagyon örülök, hogy annyi jó sorozat van, a Hatalmas kis hazugságok, a Little Fires Everywhere, a Normális emberek… úgy érzem, a tévében végre kezdenek beérni a női szerzők művei.

Fiala Borcsa