„A kutyák tekintete azért olyan egyszerű és tiszta, mert ők maguk is azok” – Lotti története

–

Emlékszik valaki a Milo és Otis című filmre? Valamiért Mipsz és Mopszként emlékszem rá, ki tudja miért. De a lényeg, hogy egy mopsz és egy cica barátságáról és a közös kalandjaikról szól, rongyosra néztem, valami videótékából kaptuk örökbe. Volt aztán a Benji, amit szintén hatmilliószor láttam. Susie és Tekergő, Charlie – avagy minden kutya a mennybe jut, Beethoven, ezek ágyaztak meg mindannak, amit végül a Lassie hazatér katalizált. Amikor először láttam a klasszikus filmet, még fekete-fehérben, valami történt bennem. Néztem azt a fenséges állatot, a mozdulatait, a bundáját, a formáját. Elisabeth Taylort utánoztam képzeletben, a plüsskutyámat úgy kefélgettem, ahogy ő Lassie-t. Minden vágyam egy ilyen kutya volt, de kis lakásban laktunk, azt a választ kaptam mindig, hogy majd, ha kertes házunk lesz. 

Eljött az én időm

Elköltöztünk, nagy kertes házba. Emlékszem, családi barátok elvittek moziba megnézni Az oroszlánkirályt, nagyon fel voltam dobva, képzelhetitek, épp először láttam, dalokkal, Mufasa halálával meg mindennel együtt. Aztán közölték, hogy most pedig elmegyünk valahova, meglepetés. Elmentünk a „valahova”, ott várt apa is.

Bementünk a kapun, besétáltunk az udvarba, ahol egyszer csak felénk futott egy skótjuhász, mögötte a fél év körüli kölyke. Ő volt Lotti.

Elmondani nem tudom, milyen boldog voltam, amikor leesett, mi fog történni. Haza fogjuk vinni! Lesz egy saját Lassie-m! Azonnal alkudozni kezdtem, hogy nevezzük át, de apa azt mondta, különlegesebb, ha Lottinak hívják. Érdekelt is engem, a lényeg, hogy végre volt kutyám!

 

Ijesztő tükör és a meg nem értett parancsok

Első reggel óriási zajra keltünk. Lotti leverte az előszobai tükröt. Megijedt a tükörképétől, ez később is visszatérő jelenség volt, hogy ha meglátta magát, megugrott. Hamar kiderült, hogy Lotti bizony nem Lassie. Volt egy csomó kutyás könyvem, nevelésről, gondozásról, a különböző fajtákról, szóval azt hittem, kikupáltam magam, elég profi vagyok. Hát nem voltam. Egyikünk se tudta, hogyan is kell bánni vele. Elképzeléseink voltak és észre se vettük, hogyan csúsztak át elvárásokba. Egyikünk se csinálta jól. A szüleim azt mondták, hogy tessék, végre itt a kutya, akkor lehet gondozni, de nem lett kimondva, kinek mi a felelőssége a Lotti-kérdésben. Magamtól pedig nem tudhattam, hiába olvastam a könyveket, mégiscsak hétéves voltam… Szóval sétáltattuk, mikor ki, összeszedtük a kertben a „termést”, mikor ki, én olykor kampányszerűen tanítgattam, nem túl sikeresen. Évek alatt sikerült megtanítanom neki az „ül” és a „pacsi” parancsokat, de később is csak amolyan tessék-lássék módon teljesítette őket.

Szerintem Lotti alaposan felmérte, kikkel áll szemben. Kényelmesen, szelektív hallással tengette mindennapjait.

Tudta, hogy mi nem leszünk igazi falkavezérek, így egész életében magának való nyugdíjasként élt. Nem volt nagy mozgásigénye, napjában egy-két alkalommal rájött a szaladgálhatnék, olyankor párszor körberohanta a házat, ki is koptatta ott a füvet. Nem ugatott, inkább csak magas hangon hörgött. Különösen kedves sem volt, nem kunyerált simiket soha. „Csak” mellettünk volt. Ő így tudott szeretni. Nem voltak extra szuperképességek, „csak” a jelenléte. És ahogy nőttem, el is kezdtem ezt értékelni benne. Mi igenis kapcsolódtunk. 

A vihar

Mint ahogy a legtöbb kutya, szegény Lotti is rettegett a vihartól. Gyakran az első dörgésnél átugrott ijedtében a szomszédba, mielőtt beengedhettük volna. Történt egy alkalommal, hogy nem voltunk otthon és jött egy hatalmas vihar. Amikor hazaértünk, Lotti nem volt sehol. Körbekérdeztük a szomszédokat. Egyikük vallott. Lotti átugrott hozzá, na de a veteményes, meg a tyúkok, szóval úgy gondolta, kiengedi az utcára, majd megvár minket a kutya a kapuban. Hát nem várt meg. Szaladt, amerre látott, egyedül. Minden helyi rádióadón bemondattuk, taxitársaságokat riadóztattuk, és jártuk a várost órákon át. Eltelt az éjszaka. Nagyon sírtam. Étvágytalanul próbáltam magamba erőltetni némi levest, amikor megcsörrent a telefon. Megtalálták! A sínek mellett leltek rá, és a bilétája alapján hívtak minket. Beültünk az autóba, és már repültünk is.

Pokrócba csavarva, vérbe fagyva kaptuk meg. Elcsapta a vonat.

Rohantunk az állatorvoshoz. Furcsa dolgokat csinált, de mi meg annyira sokkos állapotban voltunk a rengeteg vértől, hogy nem is fogtuk fel, mi történik. A „doki” vízzel mosta le a sebeket, vattát tett rájuk, megivott egy üveg ásványvizet, majd a palackot hosszában félbevágta, és ráapplikálta Lotti sérült lábára. Zavartan megjegyeztem, hogy a farka is vérzik, de a pasas szerint csak véres volt, nyugodjunk meg és menjünk haza. Nem voltunk nyugodtak. Mire hazaértünk, már csörgött is a telefon.

Az állatorvos asszisztense hívott minket, hogy bár ez nem túl kollegiális, de azonnal vigyük el a kutyánkat egy másik orvoshoz, mert ez egy sarlatán. Ezt sejtettük, addigra pedig kitisztult a fejünk is annyira, hogy nyilvánvalóvá vált: a vatta a nyílt seben és a műanyag palack teljességgel érthetetlen gányolás. Mentünk a közeli másik orvoshoz, aki végre rendesen ellátta. Az egyik lába szilánkosra tört, több lábujját amputálni kellett, a beavatkozásnál nekem kellett segédkeznem, mert apa rosszul volt, és az asszisztens épp egy másik műtétnél volt. Tartottam a tálcát, és közben próbáltam ignorálni a farka felől jövő rothadásszagot, ugyanis nemcsak véres volt, ahogy a sarlatán mondta, hanem szét volt roncsolódva. Amputálni kellett azt is. 

Tizenegy évünk volt még vele

Fél éven keresztül majdnem mindennap kellett kezelésekre vinni. Lottika három lábbal funkcionált, a negyedik csak lógott. Onnantól kezdve jellegzetes csoszogó hang jelezte, ha közeledett. A szép loboncos farka helyén egy kis szőrmókcsonkot csóvált, amikor hazaértünk hozzá. A baleset után még tizenegy évig élt. Az utolsó évben megint szenvednie kellett, mert öregkorára nem tudta szépen tisztogatni magát, így beköpte a légy a fenekénél. Rémes egy történet volt az is, onnantól kezdve mindennap megmostam a hátsóját is, közben meg sírtam. Tudtam, hogy ez már a vége lesz. Lassan épült le, egyre nehezebben járt, a hátsó egy ép lába már nehezen bírta a terhelést. Végül már nem is nagyon állt lábra. Ekkor kihívtuk az orvost, aki anno megmentette, hogy beadja az utolsó szurit.

A kosarában feküdt, én végig fésülgettem, simogattam. Addig simogattam, míg ki nem hűlt.

Lehet, hogy nem voltunk mintagazdik, nem voltunk tudatosak, jól informáltak. Utólag így látjuk. De Lotti kitartóan az életünk része volt tizenhat éven át. 

Üresség

Eltelt azóta sok év. Sok-sok év. Azóta kirepültünk a szülői házból minden testvéremmel. A szüleim ketten maradtak. Akárhányszor hazalátogattam, űrt éreztem. Minek a padlófűtés, ha nincs egy kutyus, aki elnyúlna a földön? Minek a nagy kert, ha nem rohangál benne egy négylábú jó barát? Jött a Covid, az elszigetelődés, még kongóbb lett a szülői házban az üresség. Sokat beszéltünk róla. Több éven át ment a dilemmázás, hogy való-e nekünk kutya egyáltalán, hiszen nem voltunk annyira sikeres kutyások Lottival, a balesete miatt valahol mi is felelősnek éreztük magunkat, pedig nem mi engedtük ki az utcára… Végül megszületett a döntés: a szüleim örökbefogadnak egy kutyust. Hónapokig keresgéltünk, naponta több órát bújtuk a hirdetéseket, vagyis leginkább én. Végül megtaláltam. Tudjátok, az a bizonyos „ez az” érzés, amikor bevillan: ő az igazi, sőt ő hozzánk tartozik. A tekintete, mindene azt súgta, jönnie kell. 

Szia, Borika!

Borika kétévesen került a szüleimhez, miután az előző gazdája megunta… No comment.

Borika a kutyajackpot. A kutya-ötöstelitalálat.

Viselkedésre nem is hasonlít Lottihoz. Bújik, osztja a puszikat, folyamatos simogatást vár, mindig mosolyog, tanítás nélkül szót fogad. Ilyen kedves kutyát szerintem még soha nem láttam. A mozgása olyan, mint ahogy Phoebe fut a Jóbarátokban, minden végtagját, még a füleit is különböző irányba dobálja közben, irtó jópofa. Mint megtudtuk, a Phoebe stílus nemcsak egy vicces szokása, hanem bizony neki is volt egy balesete, elütötte egy autó, eltört a medencéje, és hát a gyógyulása nem sikerült a legjobban. Szóval úgy tűnik, ez a karmánk. A sánta kutya. (Freud jobb, ha hallgat!) Ráadásul Borika nagyon hasonlít Lottira, valahogy a fejformája… és az érzés, amikor simizzük, nagyon hasonló. Az illata is. Amikor simogatom, mindig bevillan, milyen jó érzés volt, ahogy Lotti a térdemre hajtotta a fejét és csak nézett, amikor valamiért sírtam. Máskor nem nagyon jött oda hozzám. Nem kért simogatást, különösebb törődést. De ha nekem volt szükségem rá, mindig jött. 

Lotti küldte Borikát

Élete vége felé, már felnőtt fejjel, sikerült felfognom, hogy nem volt vele semmi baj, és velünk sem. Ő olyan volt, amilyen, és mi is. És mi sem voltunk olyanok soha, mint Beethoven vagy Lassie gazdijai, ahogy ő sem volt egy ifjúságiregény-főszereplő. Mára már sokkal okosabbak vagyunk, több a tapasztalatunk. Immár sokkal tudatosabb gazdikká váltunk. Borikával pedig ez elképesztően könnyű. A gyerekek odavannak érte, ő is értük. Első perctől kezdve családtag és úgy mozog, jár-kel és pihen a házban, a kertben, mintha mindig is ott élt volna. Most már ha hazatelefonálok, mindig van egy derű a levegőben, ami egyértelműen belőle árad. Lenke, a kislányom gyakran kérdez Lottiról, hogy milyen volt, és hogy mikor simogathatja meg. Mondtam, hogy Lottit sajnos már nem lehet megsimogatni, mert ő már a csillagok között van, de elküldte nekünk Borikát, mert annyira szeret minket.

Küldött egy picit saját magából is és picit mintha fricskázna is minket azzal, hogy íme, itt van nektek a mutatványos kutya, végül is megérdemlitek, jó gazdik voltatok.

És lehet, hogy Borika pillanatok alatt bezzegkutyává lépett elő, ő lett mindenki kedvence, de én sose fogom tudni leválasztani Lottiról. Mindig eszembe fog jutni, minden pacsinál. 

Amilyen a család, olyan a kutyus

Semmihez nem hasonlítható meleg érzés egy kutyával kapcsolódni, vele összetartozni. Régóta tudom, a következő otthonunk már kutyabarát kell hogy legyen. Titkon bízom a padlófűtésben, vagy egy jó kályhában, ahol melegedhet majd. Arra gondolok, hány cikket írok majd úgy, hogy ő a lábamra fekszik közben. Szeretném, hogy az én gyerekeim is együtt nőhessenek fel egy kutyussal. Amolyan hétköznapi módon, nem hollywoodi elvárásokkal. Mi, emberek annyira túlbonyolítunk mindent!

A kutyák tekintete azért olyan egyszerű és tiszta, mert ők maguk is azok.

Ők a végtelenségig szeretnek minket, cserébe a minimumot kérik: hogy ne hagyjuk el őket. És hát ugye állítólag a kutyák hasonlítanak a gazdijukra. Lotti a maga szerencsétlenségeivel, elvonulásaival, introvertáltságával, makacsságával mégis különleges volt valahogyan. Leképezte a családot, amiben felnőtt. E szerint, ha Borikát nézzük, a család most sokkal jobb passzban van, mint huszoniksz éve. 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak