„Döntsd el, hogy így is kellek-e?” – A lány története, aki fél évvel maradt le a vakcináról, ami megváltoztatta volna az életét
Most, amikor az egész életünk a járványról és vele együtt az összeesküvés-elméletekről, a vakcinákról meg az oltásellenességről szól, igazán érdemes elolvasni ezt a – minden fájdalmával együtt is – lélekemelő írást. Olyan kevésen, mindössze fél éven múlt, hogy írásunk főszereplője, Judit egészségesen élje le az életét. Sajnos nem így alakult, ám ő mégis teljes életet él. Olvassátok el Sirokay Bori írását a nagynénjéről, Juditról, aki a járványos gyermekbénulás miatt soha nem tudhatta meg, milyen érzés felhőtlenül rohangálni egy mezőn, de az élet mezején mégis kinyílt neki minden virág.
–
Judit szerelmes volt a fiúba
Egyik nap vett egy nagy levegőt, megmutatta a két meztelen lábát a hátsó teraszon, és azt mondta neki: „Ilyen vagyok. Mindig ilyen leszek. Döntsd el, hogy így is kellek-e.”
Az egyik lába rövidebb volt, mint a másik. Soha nem vett fel szoknyát. Nem vehetett fel magas sarkút. Arra gondolt, hogy nincs vesztenivalója.
1954. december 21-én született. A kislányt két testvére várta, óriási volt az öröm, amikor hazaértek karácsonyra a kórházból. Nagy, barna szemével, hosszú szempilláival valószerűtlenül szép baba volt.
Két évvel később lázas lett, köhögött, mintha megfázott volna. Aggódtak érte. Jobban lett, felállt a járókában, de az egyik lába lógott. Nem tudták, mi történt. Aztán kiderült. Gyermekbénulás.
A Heine–Medin-kór, más néven gyermekparalízis vagy járványos gyermekbénulás alattomos betegség
A fertőzöttek nagy része enyhe tünetekkel vagy tünetmentesen esett át rajta, miközben tovább fertőztek. A vírus megtámadta a központi idegrendszert, gyulladást okozott, a gerincvelőben a mozgató idegsejtek elhaltak. A betegséget leginkább három év alatti gyerekek kapták el, és súlyosabb esetben teljes vagy részleges bénulással, olykor halállal végződött. A beteg gyerekek nem ritkán egész életükre vastüdőbe kényszerültek, mert a légzőszerveik úgy legyengültek, hogy anélkül megfulladtak volna.
A betegség több hullámban támadott, és sokáig nem kapott kellő figyelmet. A második világháború utáni politikai zűrzavar sem segített a tájékoztatásban, a szocialista állami sajtó pedig a létezését is letagadta, vagy rémhírnek állította be. A hivatalos hírekben már csak akkor számoltak be a járványról, amikor nagy volt a baj. Eközben a kisgyerekes szülőket teljesen váratlanul érte a betegség.
1957-ben 2334 bénulás történt, amely 143 esetben végződött halállal. Sok szülő pár nap alatt vesztette el a gyerekét, végignézték az agresszív betegség pusztítását, és nem tehettek semmit.
Albert Bruce Sabin 1957-ben fejlesztette ki a hatékony vakcinát a betegségre. Judit hat hónappal maradt le róla.
Apja, a szekszárdi szemész főorvos és a felesége nem adták fel
Az egész életüket feltették a kislány utókezelésére, minden kapcsolatot megmozgattak, felkeresték a specialistákat, célzott kezeléseket, mindent.
Judit számára elkezdődött a küzdelem, hogy fel tudjon állni. Édesanyja esténként az étkezőasztalon tornáztatta, nyújtó, erősítő gyakorlatokat kellett végeznie. Judit utálta a forró vizes pakolást, a hideg vizes vödröt, a borogatásokat. Operálták a bokáját, hogy tudja a lábfejét lefelé is mozgatni. A fájdalmas műtét nem sikerült.
Kapott gipszet, B-vitamin-injekciót, majd lábgépet, azzal bicegett. Egy professzor azt javasolta, vegyék le a gépet, mert így soha nem fog tudni magától járni. Igaza lett: Judit hónapokkal később, ha bicegve is, de járt. Ekkortól másfajta kezelések következtek, gyógyfürdő, rehabilitáció. Havonta vonatoztak fel Budapestre konzultációra.
Egy ilyen alkalommal az orvos azt mondta az édesanyának: „Egyetlen dolgot tehetnek Juditért, neveljenek belőle egészséges lelkű embert.”
Juditot sokáig nem zavarta, hogy ő másmilyen, mint egy átlagember, hogy amíg a többiek szaladnak, ő biceg. De kamaszként már nehezen viselte, hogy amíg a kortársai miniszoknyában és magas sarkú cipőkben jártak, neki méretre készített, bumfordi cipője volt, és nadrágot hordott. Az iskolában csúfolták, hiába volt az egyik legbájosabb lány a városban. A ballagáskor, amikor a kötelező egyenszoknya viselése miatt meg kellett mutatnia a felemás lábát, azt hitte, elsüllyed szégyenében.
Egy napon építkezés kezdődött Juditék szomszédságában, és egyre gyakrabban tűnt fel a fiú, aki a szüleinek segített a munkában: ő volt Laci. Eleinte csak köszöntek egymásnak, nemsokára naponta beszélgettek a kerítésnél. Tizenhét évesek voltak.
A vonzalmuk elmélyült, és Judit, akit a betegség arra tanított, hogy ki kell mondania a dolgokat ahelyett, hogy feleslegesen cipelné a hallgatás terhét, feltette Lacinak élete legfontosabb kérdését: „Kellek-e így?” És Laci azt válaszolta: „Ez engem egyáltalán nem érdekel.”
Judit akkor és ott elengedte az egész betegségét. A korlátait. A félelmeit. Mert nem az számított, hogy milyen a lába. Hanem hogy ő maga milyen.
Ezzel szövetséget kötöttek. Elválaszthatatlanok lettek. Laci rózsával várta hétvégenként, leveleztek. Összeházasodtak, felépítették együtt az életüket.
Judit ma nagymama
Nincs ősz hajszála, és a szempillái… mintha műszempillát viselne. Négy unokáját eteti a családi ebédeken Lacival, és évtizedes barátaik körében buliznak Queenre és Pink Floydra. Laci, amikor épp nem Deep Purple- vagy Zorán-koncerten csápol Judittal, kemencét, tavat vagy napelemet épít a házban. Boldogok.
Judit hatvan éve elkapott egy betegséget, amire a mai napig nincs gyógyszer, csak védőoltás, amiről ő pár hónappal késett csak le.
Ha nem így történt volna, lehet, hogy máshogy alakul az élete: kevesebb szenvedésben, fizikai fájdalomban lett volna része. És állójegyet vesz a koncertekre az ülő helyett.
De a lelke nem lehetne egészségesebb. Senkinél a világon.
Sirokay Bori
