Szabó Anna Eszter: Az univerzum a barátom, csak eddig nem tudtam – Utazás egy szkeptikus családból a spiritualitás felé – WMN-naplók

–

A történethez érdemes tudni, hogy a családom nagy része – néhány kócos művészlélektől eltekintve – a tudomány embereiből: orvosokból, tudósokból áll. Mindig mindenki mindenre magyarázatokat keres. Mert mindenre kell hogy legyen magyarázat, és pont.

Kisgyerekként engem is nagyon érdekelt a tudomány, de aztán, amint megtanultam olvasni és jött a suli a reál tantárgyaival, egyértelmű volt, hogy engem a könyvek, a humán területek ezerszer jobban vonzanak a számoknál és tényeknél. Ezzel nem is volt gond, mert a család maga is mindig nagy művészetfogyasztó volt.

Ám a vallás, hit, spiritualitás kérdésénél már erősebb ellenállásba ütköztem. Mégis, szerettem a Képes Bibliát lapozgatni, és elsős koromban kitaláltam, hogy hittanra szeretnék járni. Noha elkerekedett szemek fogadták az ötletemet, végül nem ellenkeztek.

Valamiben hinnem kellett

A hittan végül nekem nem jött be, egy vagy maximum két órát bírtam, maradtam inkább a Képes Biblia olvasásánál. Úgy képzeltem, történeteket fognak mesélni, ám mikor a teremtés jött szóba, és én rögtön belekérdeztem a dinó- és majomtémába, azt hiszem, világossá vált, hogy az én mérlegemen több a Darwin, mint a jóisten.

Teltek az évek, és valamiért úgy éreztem, mindenképpen döntenem kell. El kell indulnom valamerre; hinni (valamiben, valakiben), vagy nem hinni. A kettő együtt nem megy.

Amikor először láttam a Mulant, az ősatyákhoz és ősanyákhoz imádkoztam, szertartásosan füstölőt gyújtottam, zöld teát ittam és a fengsuj szerint rendeztem át a szobámat. Mindig próbáltam valamiféle hitbe, spiritualitásba kapaszkodni. Nem tudom, miért, de égető szükségét éreztem.

Aztán végül mégis feladtam egy időre ezeket a próbálkozásaimat, majd el is feledkeztem róla. Történt az élet magától.

 

A jóslat

És akkor jött az ominózus szerelmi csalódás, gimi végén. A fiú két és fél év után elhagyott, ő volt az első szerelmem, ráadásul egy másik lány is szerepelt a történetben. Rémes állapotban voltam, ahogy azt ilyenkor kell. Ekkor egy barátnőm említette a jósnőt, akihez szokott járni az anyukájával, és valamiért szöget ütött a fejembe, hogy ezt ki kéne próbálnom. Úgy éreztem, nekem már úgyis végem, vesztenivalóm nincs.

Amikor bejelentettem otthon, hogy mire készülök, a szüleim nagyjából úgy néztek rám, mint amikor a hittantémával hozakodtam elő. De, dicséretükre legyen mondva, most sem ellenkeztek. Szóval elmentem a jóshoz. Konyha, pucér nős naptár, Mónika-show. A nőre alig emlékszem, az arca nincs előttem, csak annyi maradt meg, hogy szőke, nagydarab és hangos volt, semmi „jósnős” nem volt benne. Kiterítette a kártyalapokat, és elkezdte a mondandóját, először a múltról.

Ekkor kaptam először sokkot.

Mintha csak valami könyvből olvasott volna a családomról, a háborús múltunkról, az anyukám gyerekkoráról, apa szüleiről, a kapcsolatomról a szüleimmel. Majd amikor a jövőre került sor, picit megnyugodtam. Nem tud ez semmit!

Az előbb csak mázlija volt, beletrafált, gondoltam, hiszen én akkor még meg voltam győződve, hogy a fiú, aki elhagyott, egész biztosan hozzám tartozik, vissza fog jönni hozzám, nem lehet másképpen. És ha ezt a jós nem látja, akkor nem ért hozzá. 

Így aztán annak mondatának, hogy a baráti társaságomban találkozom egy szőke, gitáros fiúval, akivel nagy nehezen, de egymásra találunk majd, és lesz két szőke fürtös gyerekünk, egy kisfiú és egy kislány – hát, ennek nem nagyon dőltem be. Amúgy sem tetszettek soha a szőke fiúk, én akkor még javában a Képes Európából kivágott Banderas-képeket ragasztgattam a szekrényem ajtajának belsejére. A nő azt is mondta, hogy nem mindig lesz könnyű az életünk, a kapcsolatunk is döcögősen indul majd, később küszködünk az anyagiakkal is, lesznek durva mélypontok minden téren, de összetartozunk, és ez lesz a lényeg.

Elengedtem a füleim mellett. Nonszensz.

A jóslat után

Eltelt másfél év.

És én megismerkedtem egy szőke, gitáros fiúval a baráti társaságunkban, akivel nagy nehezen, úgy egy év kínlódás után végül összejöttünk.

Ma ő a férjem. Van két szőke, göndör fürtös gyerekünk is. Egy fiú és egy lány. Az életünk, kapcsolatunk küzdelmes, sokat kell dolgoznunk rajta, de összetartozunk, ez visz minket előre. Hogy mikor jutott először eszembe a „jóslat”, nem tudom.

Talán, amikor az első gyerekünk megszületett. Évek teltek el azóta. Volt külföldre költözés, hazaköltözés, egyik városból másikba költözés, ilyen munka, olyan munka, anyagi gondok, kapcsolati válságok és végül a Covid.

Pár hónapja mélypontra érkeztem.

Úgy éreztem, csapdába kerültem, fojtogatott az akkori munkám, amit muszáj voltam csinálni – zenészfeleségek, pacsi! –, és valahogy attól féltem, nem én uralom már az életem, hanem a körülmények, amelyeken nem tudok változtatni. Bármennyire rosszulesett, egész konkrétan kimondtam magamnak: „Én csak szart csinálok és azt is szarul, ami a lehető legmérgezőbb felállás a világon.” A mélypontom nyomán újra felszínre kerültek korábbi traumák, görcsök, gátak. Minden, ami akadály lehet az előrelépéshez, utat tört magának.

Újra kilátástalannak éreztem az életet. 

A boszorkány

Egy nap elsírtam a bánatom az egyik legjobb barátnőmnek, aki már évek óta jár egy „boszihoz”. Mindig élvezettel hallgattuk a történeteit, hogy kinek mit jósolt, és mi jött be, hogy mi mindenre lát rá, milyen kemény dolgokat mond.

Úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, mit veszíthetek?! Időpontot foglaltam.

Nem voltak nagy elvárásaim, olyasmire számítottam, mint annak idején, összetört szívű gimnazista koromban. A neveltetésemből fakadóan a korábbi élményemre azóta ezernyi „racionális” magyarázatot találtam.

Azt mondtam magamnak, hogy nyilván pazar emberismerő volt a jósnő, azért trafált bele annyira a dolgokba, mert hát a jövőbe természetesen nem láthat, és kész. Most is csak azért foglaltam időpontot, mert szerettem volna meghallgatni egy teljesen független, ismeretlen, külső szem meglátásait. Arra nem gondoltam, hogy mindent megváltoztat ez a találkozás. 

Mágus? Én?!

A boszi cseppet sem hasonlított semmire, amit elképzeltem. Olyan rendelője van, hogy akár pénzügyi tanácsadásra vagy biztosításkötésre is mehettem volna. Határozott hangon kérdezte a nevem és hogy mikor születtem, majd belevágott az én és a családom elemezgetésébe. Elkérte a gyerekeim születési adatait és a nevüket, máris ontotta, hogyan születtek, milyenek, ha gond van velük.

Szerencsére rétegesen voltam felöltözve, mert a tizedik percnél már folyt rólam a víz.

Majd közölte velem, hogy nem könnyű helyzet, amiben vagyok, de biztos tudom, hogy mágus vagyok, és mint mágus, mindent meg fogok oldani, ahogy eddig is.

Nagyon hülyén nézhettem rá, mert azonnal magyarázni kezdett. Mint megtudtam, ha én valamit nagyon szeretnék, úgy igazán, akkor az úgy is lesz. Úgy lesz, úgy van, ahogy én akarom. Rajtam múlik. Továbbra is hülyén nézhettem, és mondtam is neki, hogy ne vicceljen, én pont hogy sose könyököltem magamnak ki igazán semmit, és szinte semmi nincs úgy, ahogy akarom. Erre közölte, hogy nem is erről van szó. Nem arról, hogy én kierőszakolom, ami nekem kell, hanem arról, hogy ha valamit tiszta szívből nagyon akartam, kimondtam, ne adj’ isten, imádkoztam érte, akkor az teljesült. És ha mégsem, akkor nem született még meg bennem az igazi elhatározás.

És ekkor bevillant valami.

Haverom, az univerzum

Emítettem, hogy a férjemmel nem volt túl egyszerű az út, ahogy összejöttünk. Nos, amikor már egy éve csikicsukiztunk, nem bírtam tovább. Épp ott tartottunk, hogy hagyjuk egymást inkább. A fürdőkádban feküdtem, és hangosan kimondtam: ha ennek a fiúnak jobb nélkülem, elengedem, mert szeretem annyira. De ha mégis boldog lehetne velem, akkor legyen vége a kínlódásnak, és kössön ki végre mellettem. Nem gondoltam Istenre, sorsra, semmire, csak arra, hogy ha van bármi, bárki, ami vagy aki meghallgatna, akkor most tessék, itt vagyok. Másnap, egy hét csend után kaptam egy üzenetet, hogy menjek át hozzá… és azóta is együtt vagyunk. Ne nézzetek teljesen hülyének, nem én tehetek róla, hogy ez mind megtörtént és hogy így történt meg.

Nem fogom részletezni, miket mondott nekem legutóbb a boszorkány.

Elég az, hogy rávilágított, igenis kézbe tudom venni az életem. Csak meg kell fogalmaznom pontosan, nagyon pontosan, hogy mit szeretnék, és írjam is le. Lehetőleg mindennap.

De vannak teremtő napok is, jelentsen ez bármit is, na olyankor nekem állítólag bűn kihagynom az irkálást.

Na mármost, én azt se tudom, mi az aszcendensem, sőt azt sem, hogy eszik-e vagy isszák az asztrológiát. Szkeptikusan állok a tízmilliószoros napokhoz is. Nemhiába, a családi tudományos szkepticizmus eléggé mélyre ment. De végül úgy döntöttem, nem történhet semmi bajom, ha elkezdem vezetni ezt a füzetet. Ki tudja, hátha tényleg ennyin múlik, hülyeség lenne kihagyni.

A hála varázsa

Azt tanácsolta a boszi, hogy a füzetembe kizárólag pozitív, kijelentő, jelen idejű mondatokat írjak, egyes és/vagy többes szám első személyben. Boldog vagyok. Jólétben élek. Egészségesek vagyunk. Eleinte ilyeneket írtam, alapdolgokat. Aztán vettem egy nagy levegőt, és mély vízbe ugrottam.

Tudtam, minek kell történnie. Fel kell mondanom a munkahelyemen, amitől már szinte beteg voltam. És tudtam azt is, hogy ideje olyasmit csinálnom, amit szeretek, amiben kiteljesedhetem. Úgyhogy a füzetembe szorgosan írogatni kezdtem, hogy „imádom a munkám”. „Alkotómunkát végzek.” „Inspiráló emberek vesznek körül.” Nyilván nem volt elég csak írogatni a füzetkébe, és várni, de a vízgyűrűknek is csak egy „kezdőlökés” kell…

Szóval, felbátorodtam kicsit, és megtettem a szükséges lépéseket, azt, ami rajtam múlhatott ebben a helyzetben. Azt pedig közben ösztönösen tudtam, hogy mire van még szükségem: elengedésre.

Addigra már számtalan múltbéli példát képes voltam felidézni, hogy ha valamit nagyon akartam, akkor az tényleg megtörtént, abban az esetben, ha tényleg nagyon akartam, és hittem benne annyira, hogy el is tudjam engedni. Így zajlott például a VBAC szülésem is, addig nem indult el, míg el nem engedtem a görcsöt, hogy természetesen akarok szülni. Szóval elkezdtem meditálni és elmerülni az érzésben, hogy az univerzum (vagy hívjuk bárminek, bárkinek) velem van, hisz bennem, és készen áll segíteni, csak hagynom kell. Nekem is hinnem kell benne.

Szóval így álltam az álommunkához, az álomélethez is; már úton van, csak nyissam ki az ablakokat hozzá. 

  

Tudom, mit gondoltok most páran…

…lehet, hogy én pár éve legkésőbb ezen a ponton abbahagytam volna az olvasást. Mi ez az ezo-, bio-, ökomaszlag?! Hogy kerül ez a WMN-re?

De az a helyzet, hogy én egy fél életet töltöttem azzal, hogy nem hittem magamban, és folyton csak a megmentésre vártam. Valamilyen külső erőre vagy személyre.

Arra számítottam, hogy a jó egyszer csak úgy megtörténik velem. Közben pedig, látszólag ellentmondásosan, nem hittem abban, hogy ez bekövetkezhet, mert nem érdemlem meg, nekem nem jár. Ezt a hibás gondolkodásmódot kellett átprogramoznom.

Márpedig ez egyáltalán nem spirituális kérdés. Rájöttem, hogy hinni az univerzumban, a sorsban, Istenben pont annyit jelent, mint magamban hinni. Lehet, hogy ezt tudat alatt már gyerekként is sejthettem. Talán ezért akarhattam annyira belekapaszkodni valami külső hatalomba, mert önmagamhoz képtelen voltam kapcsolódni. Hát most ennek is eljött végre az ideje.

Gyerekcipőben jár még a hitem saját magamban, de dolgozom az ügyön. Minden perc, amit a füzetbe irkálással töltök, pozitívan telik, hiszen csupa szuper dolgot vizualizálok olyankor. És mivel tényleg lett új munkám, amit imádok, most nagy magabiztosan az álomotthon kérdésével kezdtem el foglalkozni. Hogy bejön-e, majd kiderül. De inkább töltsem fel magam pozitív megerősítéssel, mint hogy még egy percig azzal a sötét felhővel éljek a fejem fölött, ami azt súgta, én csak bábu vagyok a saját életemben.

Hagyjuk a címkéket. Nevezhetjük bárminek, spirituális gondolkodásnak, ezoterikus közhelyeknek, de azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal az igényemmel, hogy kell valami, bármi, akármi, ami átsegít minket az életen, a jó és a pocsék dolgokon is. Lehet szkeptikusnak lenni, de nem muszáj. Nem boszorkányság elengedni a kézzelfoghatót, a már bizonyítottat. Ahhoz képest, hogy hétévesen még dinókkal és ősemberrel sokkoltam a hittantanárt, nagy utat jártam be. És jó érzés elhinni, hogy a java, a legjobb még hátravan. 

Szabó Anna Eszter