Steiner Kristóf: Ünnepeltünk, de közben végig ott ült a szívünkön az aggodalom

–

Tíz nappal ezelőtt ránk szakadt a szabadság, azt követte a görög húsvét, amikor minden tisztességes helyi „hedonistul”, és még ki sem pihentük a gigászi tavernalakomákat, baráti bulikat, és a tekintélyes mennyiségű alkoholtartalmú test- és lélekhidratálót, amikor beléptünk Nimi harmincadik születésnapjának hetébe.

Minálunk nem születésnapozni, hanem születéshetezni dukál – hatodik éve, hogy bohém „börszdéj” fesztiválokat szervezünk egymásnak, így aztán az összes barátunknak, no meg persze önmagunknak. Meglepetés-sorozatok, izgalmas falatok, játékok, utazás, élmény és apró tárgyi ajándékok a feszt mérföldkövei, de a legjobb benne az, hogy ilyenkor mindketten egy nagy buborékban lebegünk, kiszakadva a még az ilyen idilli közegben is előforduló, idegőrlően sűrű mindennapokból.

Methana félsziget – ahol két éve éldegélünk, és amely télen álmoskásan kong a gyönyörű ürességtől – minden egyes kávézójának és éttermének teraszán, tengerparti kispadján, rozsdás napozóágyán élvezi a görög kora nyarat a kemence-meleg téli álmából és a fél éve tartó lockdownból ébredező nép. 

Mindenki vigyorog. Mindenki ünnepel. De csak egyvalaki van, aki idén fogja magát, és harmincas lesz: a szerelmem, társ-séfem, napsugaram: Nimrod Dagan. 

Aki az Izraeli Nemzeti Színház kötelékében élte a színészéletet, amikor egymás mellé szegődtünk, mert olyan szerelmesek lettünk, hogy az egyszeriben mindent felülírt. Három évet éltünk Tel-Avivban – vezettünk vendégházat, csináltunk szobaszínházat, írtunk sokat, és hát természetesen főztünk, ettünk, ittunk, szerettük egymást, meg mindenkit és mindent, de abban is bizonyosak voltunk, hogy nemsokára megszökünk innen.

Nem (csak) mert Tel-Aviv élhetetlenül drága, és nem csak, mert éreztük, hogy egy sokkal csendesebb életre vagyunk hivatottak valahol közel a tengerhez és messze az őrülettől… bár annyira naivak sosem voltunk, hogy elhiggyük: ha kikötünk egy kis falu kietlen mólója mellett, minden gondunk-bajunk megoldódik majd.

Az élet csodálatossága megsokszorozódott, ez tény, de itt is ember az ember, és mint ilyen, aggódik is.

Nem aggódunk sokat, de most nagyon. Még be sem fejezhettük az ünneplést, amikor fekete lyukként szippantott magába mindkettőnket ez a vérfagyasztó sztori a Közel-Keleten, ahol a családunk, barátaink egy újabb háborúban katonák – néhányan szó szerint, de a legtöbben csak a rájuk erőltetett rendszerek katonái. Mi azért jöttünk el, mert már nem akartunk semmiféle katonák lenni, legfeljebb a szeretet katonái, az egységé, amely elfogadással, befogadással él fegyverek helyett, aki a másik igazságát kíváncsian szemléli; azt értelmezve, tanulva belőle, majd ideológiákon felülkerekedve védelmezi az egyetemes igazságokat.

Most akármit mondunk vagy nem mondunk arról, ami Gázában, a Palesztin Fennhatóság területein, és Izraelben történik, annak súlya van.

Még ki sem izzadtuk az iszonyt, ahogyan azt figyeltük: az extra mega de-lux Covid majrésok, és a vírus létezését az ufókra kenő, az oltást gyíkvérnek valló összeesküvés-elméletesek összecsaptak, itt a következő helyzet, amikor barátok kikövetnek és „unfriendelnek”, mert

„Hogy teheted meg, hogy…”

• „…nem állsz ki Izrael mellett, ami befogadott, és (Nimi esetében), ahonnan származol, és ahol a haláltáborból szabadult nagymamád otthonra lelt?”
• „…nem állsz ki Palesztina mellett, ahol földjeiktől és jogaiktól megfosztott emberek élnek (Gáza esetében) fenntarthatatlan humanitárius krízisben, állandó terrorban?”

Pedig mi kiállunk – mindkettő mellett. De hogyan lehetne elkezdeni – halaszthatatlan változásokat magával vonó – megbeszéléséket folytatni arról, hogyan érezhetik magukat biztonságban a térség muszlimjai, zsidói, keresztényei, szamaritánusai, beduinjai, a Tel-Aviv-buborékban élők, és a kibucokban vegán ökofalvakat építgető jógaguruk, a vallásosak és ex-vallásosak, az Európából bevándoroltak, és mindazok, akik Törökországból, Tunéziából, Marokkóból, Iránból, Jordániából, Libanonból, Egyiptomból, Jemenből, Etiópiából sodródtak ide valamikor több ezer, vagy több száz éve (de még ha évtizede is – családokat és otthonokat építettek) – amíg lőnek?! 

Pedig valóban otthonokról van szó, amiket a másik oldal le akar rombolni, mondván: „megbosszuljuk”, „visszavesszük”, „eltüntetjük” – mintha bármiféle esély volna arra, hogy miközben ártatlanokat gyilkolunk, lehetőség van érdemi megállapodásra. Az pedig a legszarabb része a dolognak, hogy ez egy csomó embernek jó – szeretik a háborút, mert ki lehet próbálni a hadiipar friss vívmányait élesben, háborúban mutatkozik meg egy erős vezető, és ez – ha jól sül el – különösen jól jön a hatalom megtartásában, hiszen a háborút megállító politikusnak mindig hálás a közönsége.

A „ki kezdte?” kérdésre adott válasz az „attól függ, mikortól számítjuk” alapon mindig azt támogatja majd, aki érvel.

Ami számít: vérzik a szívünk minden áldozatért, és evidencia, hogy nem érdekes, melyik oldalt képviselve halt meg, csak az, hogy nem élhetett tovább. Hogy anyja, gyereke van, aki siratja. Fura nekünk, hogy ezt emberek nem értik.

Ehelyett azt felelik:

„Jó, jó, de a te anyád és apád legalább lekuporodhatott és elalhatott a lépcsőforduló alatti tárolóban a kutya mellett az egész éjszaka tartó légiriadó közben, másoknak még lépcsőjük sincs.”

Vagy azt mondják:

„De nincs kivel egyességet kötni, amíg Gázát egy terrorszervezet uralja”, mert sem az egyik, sem a másik nem zárja ki, hogy ne az egyik vagy másik oldal iránti elkötelezettség vezéreljen, hanem az egyetemes igazság: embernek nincs joga elvenni mások földjét, otthonát, életét.

És az is egyetemes igazság, hogy nem bosszulhatjuk meg vak gyilkolászással és rombolással mindazt, amit generációkkal korábban a családtagjaink tettek. Nagyon könnyű belegabalyodni egy ideológiába, így aztán, aki az egyik oldal híveinek hős, az a másiknak sátánfajzat, aki az egyik szerint védi a határt, az a másik szerint terrorcselekményt követett el. Hát, ebben vagyunk. És aggódunk Nimi szüleiért, aggódunk a Ramallahban élő barátainkért, és mindenkiért Gázában, és mindenkiért Jeruzsálemben.

Hogy lesz ebből jó világ? Szerintünk úgy, hogy nem hallgatjuk el senki elől sem, kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk, miért jöttünk el, miben hiszünk, és miért. És meghallgatjuk a másik mondandóját is minderről.

És úgy, hogy harcolva a jóság diadaláért, felemeljük a hangunkat minden szenvedő lényért. És miközben ezt tesszük, próbáljuk meg élvezni az életet. Mert lássuk be, sok szempontból elég nehéz, néha még elviselhetetlen is. 

Így lett harmincéves Nimi. A fiú, aki nem ment katonának. Aki még csak – Jézusom – huszonnégy éves volt, amikor megismertem, és nyers salátalevelet evett ebédre oreóval, aki akkorára nőtt a szemem és a szívem láttára, hogy csak bámulom, milyen megdöbbentően gyönyörűséges emberré vált.

Idén másfajta születéshetet tartottunk. Bár ettünk-ittunk-táncoltunk-játszottunk és utaztunk, de mindenütt velünk volt, ott ült a szívünkön az aggodalom.

Azért az örömtől is sírtunk sokat, egymás kezét fogva, koccintva mindarra, ami a múltban jól alakult, ami a jelenben értékes, és ami a jövőt csakis sokkal jobbra változtathatja.

Táncoltunk is. Családtagokat, barátokat kértem meg: küldjenek egy dalt Niminek, és minden tánc végén találgatnia kellett, ki lehetett az alkalmi DJ. Hol ugráltunk, hol színeztünk – igen, Nimi egyebek mellett kapott tőlem egy akvarell hatású filctollszettet, és néhány csomag kiszínezendő szivárványt, pónit, elefántot, tigrist, és meghatározhatatlan lényt. 

Miközben huzigáltam a filctollat a póni sörényének peremén, és akárhogy próbáltam finomkodni, állandóan kifutottam a vonalakból, Nimi pedig épp eltalálta, hogy Bob Marley Red Red Wine című dalát Dana barátnőnk küldte neki Tel-Avivból, ennek örömére utántöltöttük a borospoharunkat, és valahogy még fontosabbnak éreztük, hogy itt legyünk egymásnak, mint korábban bármikor.

Hogy itt legyünk és ott legyünk.

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Czabán Máté

A további képek a szerző tulajdonában vannak