„A törött ember erős” – interjú Lázár Zsófiával, Lázár Ervin lányával
Indonéziáig ment, hogy megtalálja önmagát
Az egyik legnagyobb magyar mesélő lánya mesél arról, miért kellett elmennie Magyarországról – tizenkétezer kilométerre Indonéziába, Balira – ahhoz, hogy megtalálja a saját írói hangját. Lázár Zsófi sokáig kereste a helyét a világban, és most úgy tűnik, végre talált egy szigetet, ahol békére és szerelemre lelt, na meg saját magát is újradefiniálta. Nehéz kereszt lehet Lázár Ervin lányának születni, különösen akkor, ha – édesapjához hasonlóan – ő maga is szavakkal szeretné megfogalmazni a világot. Lázár Zsófi négy éve nem volt itthon, de most hazajött a könyvhétre, hogy találkozzon a Ne vedd el tőlem az eget című könyvének olvasóival, köztük Both Gabival is.
–
„Zsófi az a kislány, akit a szanaszét esett családban mindenki szeret – a csodás író apja, a tudós édesanyja, a nagymama –, csak mindenki a maga módján, és pont nem úgy, ahogy az neki jó lenne. Ő az a fiatal felnőtt, akinek majd lesz munkája, macskája, kertje, pánikbetegsége és tehetsége, amivel nem tud mit kezdeni. Ő az a nő, aki tíz évig vár, hogy végül örök hűséget esküdjön egy faragott maszkra emlékeztető indonéz gitárjavítónak. Persze ott sincs megoldás semmire, az örök hűség nem örök boldogság. A világvégi szigeten nem látni az eget…” – foglalta össze gyönyörűen a lényeget Saly Noémi a kötet fülszövegében.
Kíváncsian nyitottam ki Lázár Zsófi karcsú és csinos kötetét. Gyakorlatilag semmit nem tudtam Zsófiról korábban, csak annyit, hogy édesapjával, Lázár Ervinnel közösen írt könyvük, a Bogármese épp abban az évben, 2006-ban, jelent meg, amikor a nagy író elhunyt. Az is rémlett valahonnan, hogy Zsófi az édesanyjával élt, és viszonylag ritkán lehetett együtt az apukájával. Szóval kinyitottam a könyvet, és az első írás után gyorsan le is tettem.
Tudtam, hogy ez nem az a könyv, amin szeretnék végigvágtatni, ezt nem lehet habzsolni. Lassan kell olvasni. Vissza-visszatérni hozzá, gondolkodni rajta. Mert sokkal több van benne, mint amit az első felületes olvasás mutat.
Ha lehet, még kíváncsibb lettem az íróra, aki őszintén elénk tárja az összes fájdalmát, de az örömeit is megosztja velünk. Mégsem érzi azt az olvasó, hogy vájkál mások életében, hogy a nagy mesélő lánya kiárusítja a múltját.
Nálam fel sem merült ez a gondolat, viszont sok-sok kérdés fogalmazódott meg bennem.
Both Gabi/WMN: Mikor voltál utoljára itthon?
Lázár Zsófi: Amikor elindultam Indonéziába, több mint négy éve. Minimum 17 óra az út, egy átszállással. Hosszú. Elbámészkodsz, milyen nagy a világ. A férjemmel jövök haza, aki közel 70 évesen még sosem volt külföldön, érdekes lesz. Remélem, csodaként éli meg az utunkat.
B. G./WMN: Ha azt mondom, hogy a Ne vedd el tőlem az eget naplószerű novellafüzér, azzal egyetértesz? Ha nem, te melyik műfajba sorolnád a könyvedet?
L. Zs.: A könyv műfaja? Magányterület. Kiterültem magányomban, s csak az írás maradt. Sosem gondoltam, hogy csokorba szedett gondolataim kikerülnek a kezemből. Ezért is túl őszinte. Ám Zombori Andrea, a Gingko Kiadó főszerkesztője felfigyelt egy-két, a Facebookon közzétett szösszenetre, s így született ez a könyv.
B. G./WMN: A könyvedben azt írod: „trópusi visszavonulás”. Tényleg így van?
L. Zs.:
Így terveztem. De az élet sokkal erősebb. Az élni akarás. Nem lehet visszavonulni, nincs ilyen. Semmit tenni nem lehet. Utánad nyúlnak. Nekem most van két felnőtt lányom és egy csodálatos férjem. Beletelt két évbe, hogy családdá kovácsolódjunk. De sikerült. Ez mindennél fontosabb.
B. G./WMN: Közel ötvenévesen férjhez mentél egy Indonéziában élő muszlim rockzenészhez, egy gitárőrülthöz. Neked kell alkalmazkodnod az ő életkörülményeihez, és nem rejted véka alá a kötetben, hogy ez olykor feszültségeket generál köztetek. Nem teheted meg, hogy csapot-papot otthagysz egy nehéz pillanatban, mert teljesen felszámoltad a magyarországi életedet. Ennyire nem találtad a helyedet itthon?
L. Zs.: Így van. Nem találtam otthon a helyem. Régóta. Talán kezdettől fogva. Férjem muszlimsága, gitárőrülete épp az az ellentmondás, ami felszabadított.
Jártam már a szigeten, tizenéve, hangos turistacsoporttal.
Csodálatos, ugye?
Acapulcóban azért jobb volt, mondja egy világlátott honfitársam, és undorral beleszürcsöl a koktéljába.
Ha akarom, el sem hagyom a szállodát – szól egy másik –, itt minden van, szépségszalon, medence, saját óceánpart, reggeli-ebéd-vacsora, zenés-táncos est, helyi hagyományos táncbemutató. Miért akarsz kimenni a szállodából?
Elmegyek ebbe a Kutabex bárba, játszik ott valami rockzenekar.
Nos, nem is rosszak, sőt nagyon jók.
Kavarodás mindenütt, sok a turista.
A férfi a zenekar körül tevékenykedik. Egymásba botlunk. Csak ránézek, az arca, mint azok a faragott maszkok, amiket szuvenírbe hazaviszünk. Pár szót váltunk csak, de aztán megbeszéljük, hogy tartjuk a kapcsolatot online.
Persze.
Másnap megyek haza, muszáj. Sírok, mert maradnék, de otthon még vár a munkám, az anyám, a macskám, a lakásom.
De nem tudom őt többé kiverni a fejemből.
Lézengek otthon tíz évig, persze teszem a dolgom, jól-rosszul, de teszem.
Vágyom vissza a szigetre.
Egyszer csak nincs már anyám, nincs már macskám, nincs már munkám, kezdek túladni a lakáson is, minek, elfogyott körülöttem a levegő.
Aztán egy turistacsoporttal visszatérek a szigetre. Csak szeretnék egy kicsit pihenni. Átgondolni mindent.
Mondom neki, hogy jövök.
Jössz? Mikor jössz? Várlak.
Huszonnégy óra ám az út a szigetre, minimum, és ahogy a repülő időzónákon át, országok, kontinensek felett halad keresztül, rácsodálkozol, úristen, ilyen nagy a világ?
Első este hadd pihenjek.
Nem, átjövök.
Átjön. Feltelefonálnak, vár valaki a hallban.
Lerohanok. Hátulról látom meg, a fekete, kontyba gumizott, nagy haját. Minden hirtelen szürke lesz, csak ő világít. Minek kellett ehhez nekem turistacsoport, jöhettem volna hozzá egyenest. De gyáva vagyok.
Odamegyek, leülök mellé.
Már csak ketten vagyunk ebben az oly nagy világban.”
(Részlet Lázár Zsófia Ne vedd el tőlem az eget című kötetéből)
B. G./WMN: A kulturális különbségekben mi jelenti a legnagyobb kihívást számodra?
L. Zs.: Ne kelljen mindenhez rizst enni, tészta és krumpli is létezik, no meg kenyér. Ezt gondoltam elsőre. Aztán gondolkodtam. Számukra a rizs a minden. Megterem itt. Ha más nincs, rizs mindig van. Alázatot is tanul az ember jócskán. Bármily szegényes körülmények közül, frissen, illatosan, mosolyogva pattan ki az indonéz. Csodálatra méltó.
B. G./WMN: A könyvedet körüllengi valamilyen egzotikus, ha úgy tetszik, muszlim misztikum, gondolom, rád is erősen hat az ottani légkör. Tapasztaltál valamiféle változást a gondolkodásmódodban?
L. Zs.: Indonézia a legnagyobb muszlim népességű ország, nem érzem magam présben mégsem, abban az értelemben, hogy a nyugati világban a muszlimság mumus. Itt vallásszabadság van. Természetes, hogy öt vallás: muszlim, hindu, buddhista, keresztény, konfuciánus együtt él.
Mindez megfelel a gondolkodásmódomnak, ami sosem változik, ami életben tartott mindig is, fogadj el mindent, érts meg mindent, ami nem árt másnak.
B. G./WMN: A töredékes szerkezet engem arra ösztökélt, hogy nagyon lassan olvassam a könyvedet, minden mondatot jó alaposan megforgatva magamban. Nagyon erősen kitárulkozol a történetekben, nem rejted el azt a rengeteg fájdalmat, amit átéltél. Nem féltél attól, hogy túlságosan sebezhetővé tesz ez a keresetlenség?
L. Zs.: Sosem hittem, hogy ezek az írások valaha is napvilágot látnak. Nem gondolkodtam, míg írtam. Kifolyt, kirobbant belőlem, s tán a sebezhetőség egy tükör az olvasó számára. A törött ember erős.
B. G./WMN: Feltűnően sok az ellentmondás a kötetben. Már a címe is nagyon beszédes, vagy az a részlet, amelyben azt írod, hogy az a szoba, ahol írsz Indonéziában, és ahonnan sehova nincs kilátás, mégis felszabadított téged az alkotásban. Te hogyan éled meg ezeket az ellentmondásokat?L. Zs.: Abban a nagy szabadságban, amit kerestem, s meg is találtam, kiderült, hogy a szabadság súlyos kötelezettség. És magányos műfaj. Az ellentmondások közt mindig van egy biztos pont: én.
Üldögélek a kanapén, a nappali nem más, mint szoba plusz gitárszalon – kettő az egyben –, és nézem a szemközti ház falát. Mert az eget innen sehonnan sem látni.
Ablak van, billenő, de nem lehet kinyitni, mert elvetemedett. És különben is a hátsó udvar falára néz. Ablakban, erkélyen könyöklés, tetőteraszra felmászkálás, napfelkelte-naplemente bámulás kilőve.
Rendkívüli tehetségem, hogy végül mindig valami sötét, reménytelen helyen kötök ki, ismét megmutatkozott. Hiába, a tehetséget nem lehet sokáig elnyomni, az kitör és eget kér.
Eget!
Mégis, amióta itt vagyunk, ebben az égtelenségben, írtam ötvenöt novellát. Most számoltam össze. Negyven majdnem jó, de persze még át kell őket néznem.
Nappal alszom, éjjel írok.
Nappal mindig sokan jönnek, sok vadidegen, gitárt javíttatni. Ibu Sofia dari mana? Zsófia asszony hova valósi? Érdeklődnek mindannyian. Hongaria. Magyarország, ismételgetem rendületlenül. Az ajtó mindig nyitva áll, az utcáról bebámulnak, a kóbor macskák besétálnak, a teherautók percenként húznak el előttünk. Itt kerülik ki a forgalmat, ami a mellettünk lévő főúton igen nagy. Járda nincs. Extrém sport gyalog kimenni a boltba, a piacra, de nem baj, kell az adrenalin, meg mozogni sem árt.
Abban a pillanatban, ahogy kiteszem a lábam, jön utánam a szomszéd kutyus, simogatást kér, finoman harapdálja a lábam. Titokban etetem, az uram tudniillik kijelentette, „minálunk nem lesz háziállat! No cat, no dog, no kukurikú!”
Nos, ha valakinek se ég, se cat, se dog, se kukurikú nem jut, csak vadidegenek jönnek, a feng shui szabályai szerint élhetetlen a konyha, mert dohos a fal, pereg a festék, nem jár a levegő, s egyébként is olyan ronda, hogy ha oda az ember belép, nemcsak az étvágya, hanem az életkedve is elmegy, akkor az illető egy idő után lefekszik aludni, és hetekig, hónapokig nem tudja, milyen nap is van tulajdonképpen. Nincs kedve koncertre, óceánpartra menni, lemarad a fontos telefonbeszélgetésekről, és magába fordul.
Ennek is biztosan megvan az értelme, hajtogatom, miközben különböző applikációk segítségével indonézül tanulok. Meg azért néha hallgatom, hogy mit beszélnek körülöttem, ha túl vagyunk a Zsófia asszony hova valósi szövegen. Ebben merül ki az intellektuális tevékenységem.
Az írást nem tudom annak nevezni. Az írás kényszer. Épp ebben a sötét zugban, de miért?
Mert semmi más nem maradt, vagy mert tán a Jóisten azt mondta: Lázár Zsófi, ide most be leszel zárva, és addig föl nem állsz, amíg hatvan novellát meg nem írsz, amiből legalább harmincöt jó.
Még minimum két évig lakunk itt.
Gyanakszom, hogy nem csak a novellákról van szó. Mi van, ha addig leszek itt fogva tartva, amíg meg nem írom a félbehagyott meséket is? Ha pótolnom kell a be nem tartott ígéreteimet? Azért ne essünk túlzásokba, nem mindet, mert akkor itt sínylődnék életem végéig plusz száz évig, ha csak azokra gondolok, ami az írásra vonatkozik.
De mit csináljak, ha otthon nem ment? Évekig nem ment. Épp akkor, amikor kellett volna.
Itt meg a hátsó szobában, a surrogó ventilátorral a fejem fölött, kilátástalansággal a falra, megy.
Érthetetlen.
Azért néha nappal is fenn kell lenni ám – mondogatom magamnak –, és el kell menni a bolton kívül sétálni is, ki a jó levegőre. Ehelyett visszafekszem aludni vagy visszaülök írni.
Az alváson és az íráson kívül, amikor elmegyek a boltba, készítek néha-néha az út alatt videót, és persze azért enni is szoktam. Néha.
Ritkán főzök, a konyha utálatossága visszatart. De kész kínszenvedés nem főzni.
Igggen? Kész kínszenvedés? Akkor szenvedjél, amiért évekig csak hébe-hóba írtál, amiért még mindig nem rendezted össze a fotóidat, amiért cserbenhagytad a barátaid, amiért megszegted az ígéreteid, amiért nem voltál hajlandó otthonról kimozdulni. Jó, volt, amikor nem tudtál, mert beütött a pánik. Tessék, most itt vagy a földi paradicsomban, na MOST nem fogsz kimozdulni, míg meg nem írod, míg jóvá nem teszed, míg meg nem bűnhődsz, míg meg nem tisztulsz.
Aztán kiléphetsz a fénybe és nézheted az eget.
Talán.”
(Részlet Lázár Zsófia Ne vedd el tőlem az eget című kötetéből)
B. G./WMN: Az irodalom úgy tartozott hozzá az életedhez, mint a levegő. Édesanyád, Király Erzsébet irodalomtörténész az egyik legjelentősebb Dante-kutató volt, az Olasz Tanszék legendás oktatója, édesapád pedig Lázár Ervin, akinek utolsó, életében megjelent kötetét együtt írtátok. A szüleid kapcsolata finoman szólva sem volt felhőtlen, a folyamatos apahiány miatt pedig a tiétek is elég kiegyenlítetlennek tűnt. Sok fájó részletet megosztasz a könyvedben ezekről a gyerekkori nehézségekről. Segített valamelyest a feldolgozásban, hogy nyilvánossá tetted ezeket a fájdalmas élményeket?
L. Zs.: Míg ezeket a részeket írtam, sokat nevettem, örültem. Hogy valójában két csodálatos, öntörvényű ember gyereke vagyok, akik mindent és mindent megtettek értem, ami tőlük tellett. Nehezen lépek túl rajtuk, mert állandóan segíteni akartam nekik, kapkodtam utánuk, ők meg szálltak, repültek, szabadon. Mint most én.
B. G./WMN: Az óceán látványa is szabaddá teheti az embert... De vannak azért egzisztenciális kérdések is, nem csupán anyagi értelemben. Ezeket hogyan éled meg?
L. Zs.: Az óceán. Nyers, hanyatt vágó. Ölelő. Változó. Apály-dagály, mint az egzisztenciám. Mindig van rizs és víz, lehet főzni, fürödni. A férjem őserő, mellette adott a biztonság. Egzisztenciám prózai, megadatik a jónak, amit érdemel.
Író sosem lesz senki. Újra és újra íróvá kell válni. Még a leghíresebbnek, a legjobbnak is. Semmi esetre sem szabad megsértődni, ha az első kötetünk nem lesz sikeres. Dolgozni kell tovább. Ebben az értelemben nem vagyok író, mert én megsértődtem. Lusta voltam.
De azért írok. Mindörökké, ahogy férjem anyanyelvén, szundanézül mondják: salamina.
***
Ha szeretnél személyesen is találkozni a könyvhéten Lázár Zsófival, szombat délután, június 15-én, öt órától dedikál a 77-es standon.
Képek: Kerepeczki Anna / WMN
