–

„Ez életem egyik legboldogabb napja!” – ismételgetem csillogó szemmel, miközben fél év után először jéghideg csapolt sört kortyolgatok. Az első pohárral délelőtt tizenegykor rendeltem ki, mostanra pedig a nap sápadtsárgán ragyogva bukik le Agisztri szigete mögött. Nem rózsaszín, nem narancssárga, nem vörös – mintha csak azt mondaná: „Nem akarok lemenni!” vagy „Kaptok tőlem még egy óra napfényt!”, vagy egyszerűen csak: „De jó veletek!”

Ez az első napunk a faluszéli tavernánk, második otthonunk, helyi éttermünk-bárunk-kocsmánk teraszán azóta, hogy kereken fél évvel, igen, hat teljes hónappal ezelőtt Görögország bevezette a kerek világ talán legszigorúbb lezárását. November eleje óta nem hagyhattuk el a megyénket, és kizárólag írásos engedéllyel hagyhattuk el az otthonainkat legfeljebb másfél órára.

Nem panaszkodom, csak mesélek – mert aki olvas, figyel, követ, tudja: bár volt egy mélyrepülésem februárban, azért kivételesen kellemes helyzetben voltunk itt, az isten háta megetti Agios Georgiosban, ahol (sokkal) több macska él, mint ember, és ahol alig-alig tűnt fel, hogy lockdown van, hiszen a már emlegetett tavernán, az Agiorgitikón kívül egyébként sincs egész évben nyitva tartó üzlet.

Feltúrtuk és televetettük a kertet (amely mostanra ontja a cukkiniket, paradicsomokat, céklákat), festettünk-barkácsoltunk-fúrtunk-faragtunk-csiszoltunk, sütöttünk-főztünk, írtunk-olvastunk, és dögönyöztük a macskáinkat, nagyokat sétáltunk Methana félsziget vulkanikus lankáin, hortát (azaz vadon nőtt, párolni való leveleszöldeket) gyűjtögettünk, és mindenekfelett bizakodtunk, hogy minden rendben lesz.

És ha minden nem is, de azért sok minden a helyére került ma.

Például mi ketten, Nimivel, és a szomszédaink, a brit házaspár, Wendy és Ian, akikkel hétről hétre rendeltünk a tavernából, hogy támogassuk és segítsük Szulát és Diamadiszt, a csodás párost, akik a kedvünkért felizzították a katlant, és görög töltött paradicsommal, sárgaborsókrémmel, sárgarépával sült óriásbabbal kápráztattak el minket, és miközben a portánkon csücsülve falatoztunk az alumíniumdobozokból, számtalanszor kimondtuk: „Nemsokára, vagy sokára, de egyszer bizonyosan újra a tengerparti teraszon kanalazzuk majd mindezt.” 

Szula megérkezik az asztalunkhoz, elénk teszi a gőzölgő, kézzel nyesett sült krumplit és a ropogósra pirult cukkinicsipszet, és úgy mosolyog, mintha most nyerte volna meg a lottóötöst, vagy mintha épp Michelin-csillagot kapott volna az étterem, vagy leginkább mintha gyereke született volna – és egy kicsit mindez, minden igaz: most már tudja, hogy lesz görög nyár, és túléli a család az anyagi és lelki megrázkódtatásokat, a végre-valahára visszatérő vendégek szemében a szikrák felérnek száz Michelin-csillaggal, és férjével közös „gyerekük”, a kilencvenes években görög ortodox kolostorból étteremmé alakított taverna újjászületett.

Nem bírom ki, hogy ne öleljem meg, pedig ma már harmadszorra omlunk egymás karjaiba – miután fél éven át maszkos integetéssel köszöntünk, és már szalad is tovább,

felvenni a rendeléseket, mi pedig négyen visszazuhanunk a mély beszélgetésbe mindarról, amit egészen egy évvel ezelőttig olyan természetesnek vettünk. Egy Covid nélküli világban ez a nap éppen olyan nap volna, mint az összes többi – most viszont mindent százszorosan, ezerszeresen vagyunk képesek értékelni.

A tengerre pillantok – soha nem láttam ilyen nyugodtnak. Mintha egy selyemabroszt feszítettek volna ki Methana, Moní és Éjina közé. Negyvenéves motorcsónakunk, Korali meg se moccan a vízen – pont olyan, mintha békésen szunyókálna egy megpróbáltatásokkal teli utazásban kifáradva: az elmúlt hónapokban tilos volt hajókázni, majd megérkeztek a zord decemberi napok, így aztán elvontatták, bezárták több tucat másik, főként roncshajókkal telepakolt dokkba, és várta a szabadon bocsátását.

Tegnap bocsáthattuk vízre – ez volt az első nap idén, hogy belegázoltam a tengerbe, hogy helyére tegyük a vasmacskát, elrendezzük a hajóköteleket, és kipróbáljuk, minden működik-e. Olyan szépen, olyan hálásan duruzsolt a motor. De ez nem lehetett elég a tengerből: este kilenc, kezd sötétedni, Wendy pedig – itt jegyzem meg, hetvennégy esztendős, de negyvennégynek tetszik, lélekben meg huszonnégy – bedobja a javaslatot: „Ússzunk!”

Nekifutunk hát a mólón, repülünk ruhástul, és csobbanunk, és fickándozunk, sikoltozunk, fröcskölünk, mintha ez volna életünk első napja, amikor felfedeztük: az emberi test képes a vízen legebésre.

Sötétben sétálunk haza. Nimi és Ian egymás vállát ölelve, szalonspiccesen botladozva, néha vészesen megközelítve a földút melletti bozótost, Wendy és én titkon arról susmorogva, hogy azért még egy utolsó utáni-utáni-utáni italra igazán kint maradhatnánk a kertben. És maradunk, csuromvizesen. Csak húsz percre. Amiből egyszer csak véletlenül két óra lesz. „Azt hiszem… pilledek” – fogalmazok finoman, ám igazából egyszerűen nem bírom tartani a szépséges emlékekkel teli fejemet a nyakamon. 

A szívem csordultig, a lelkem repdes, és bár úgy érzem: minden momentumot újra akarok élni, tudom, hogy holnap is van nap. Reggel, amikor majd kinyitom a szemem, a taverna is kinyitja a kapuit, és megint lesz minden, és ha nem is soha többé, de jó sokáig nem lesz olyan, hogy nincs semmi más, csak az, amit magam köré teremtek. Valahogy hazatalálunk Wendyéktől (kemény kilencven méter választja el az otthonainkat), és az ágyba omlok.

Még van erőm egy fél gondolatra. Mi legyen az? Legyen, mondjuk, az, hogy azt kívánom, az egész világ kapjon ebből a boldogságból, amit ma éreztem.

Legyen azoké is, akik még félnek kimenni, akik úgy érzik, minden és mindenki megváltozott, és ez így is marad örökkön örökké, megosztom azokkal, akik szerint ez a vírus nem is létezett soha, és habzó szájjal szidják Bill Gatest, az illuminátusokat meg a gyíkembereket, azokkal, akiket a lezárások idején brutálisan megvertek a rendőrök, amiért merészeltek leülni egy athéni parkban elfogyasztani az elvitelre vásárolt falafel szendvicsüket, és most a zérónál is kevesebb a bizodalmuk a rendszerben. Legyen közös azokkal, akik nem kérnek az oltásból, azokkal, akik kérnek belőle, csak nem abból a fajtából, amit nekik dobott az életgép, és azokkal is, akik kikérik maguknak, és egyáltalában nem kérnek az én boldogságomból.

Nekik különösen.

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Sághy Tímea

A további képek a szerző tuladjonában vannak