Viola értem jön. Azt mondta, nem mehetek egyedül, ilyesmivel az ember lánya ne nézzen szembe egymaga. A drága barátnőm ezúttal pontos: fehér bogárhátúja bekanyarodik a sarkon, és én bepattanok a megbeszélt helyen.

– Szép nap ez a váláshoz – mondom fanyar mosollyal.

Összenézünk, ugyanarra gondolunk: napok óta esett, végre itt egy szép őszi délután, amikor rendes körülmények között kávéznánk, sétálnánk vagy a kisfiát vinnénk a játszótérre. De hát ez a nap nem erről szól… Látom, ideges Viola is. Hogy is ne lenne, hiszen ismerte őt a kapcsolatunk elejétől kezdve, együtt örültünk összeköltözésnek, eljegyzésnek... volt lánybúcsú, ruhapróbák, meghitt páros baráti vacsorák. Végignézte a boldog időket, és tartotta a vállát, amikor hónapokon át zokogtam, mert nem értettem: mi a baj? Miért romlott el minden, miért hiábavaló minden erőfeszítésem, hogy helyrehozzam a házasságomat? Akkor egy lefogyott, gyomorfekélyes, meggyötört romhalmaz voltam, aki kétségbeesetten hadakozott az árral szemben, mert még nem tudta, hogy már rég minden veszve van. Ma már jobban nézek ki:

a hajam és a sminkem makulátlan, és abban a szűk nadrágban feszítek, amelyik utoljára huszonöt évesen jött rám.

Hamar odaérünk a bírósághoz, még nem éledt fel a délutáni forgalom. Mire belépünk az épületbe, már ideges vagyok, hisz közel a pillanat, amikor hónapok után szembe kell néznem azzal, aki a legaljasabb módon árult el. A bíróság folyosóit alig látom, homályos tekintettel keresem a kiírt termet, Viola karonfogva terelget, míg meg nem találjuk. Ő már ott van. Ránézek, köszönök, de még mindig nem látom, még mindig alig érzékelem a valóságot és benne őt. Én és harcostársam leülünk tisztes távolságban, és beszélgetni próbálunk. Én kissé megnyugszom, aztán oldalra sandítok. A kép ezúttal már tiszta, látom, ahogy – arcát a kezébe temetve – ül. Nem néz ki jól. Lefogyott, és mintha beteg is lenne. Szipog. Eszembe jut, hogy régen ilyenkor gyömbérteával, C-vitaminnal és narancslével rohamoztam meg. Az mindig segített rajta… De ez már nem rám tartozik – jut eszembe, és újra összeszorul a gyomrom.

A hangosbemondó szólít bennünket, bemegyünk, Viola kint marad. Szétnézek: a terem kopottas, iskolai berendezésre emlékeztető bútorokkal. Itt ér hát véget... Annak idején nem vágytunk nagy esküvőre, hanem kettesben, egy meghitt trópusi szigeten mondtuk ki az igent a helyi anyakönyvvezető előtt. Ami egy pálmasátor alatt, a verőfényben kezdődött, itt végzi be: egy rideg, lerobbant bírósági tanteremben.Megborzongok; hűvös van, ide nem ér el a kinti napfény, valamennyien kabátban ülünk. Próbálok nyugodt és méltóságteljes maradni, de a kezem remeg, míg előszedem az okmányaimat. Aztán csak ülök, és nézek magam elé. Egyszerű ügy: nincs gyerek, nincs vita, már mindent lerendeztünk. A bírónő jó fej, talán korombeli, nem kérdez sokat, nem viszi túlzásba a békítést. Vagy megkönnyebbült, hogy egyszerű üggyel zárhatja a napot, vagy látja rajtunk a kínlódást.

A bírónő jegyzőkönyvet diktál, és én végre rá merek pillantani leendő volt férjemre. Ő engem nézett, a tekintetünk találkozik. Nem értem, mi ül a szemében. Hogy lehetséges ez? Régen egy pillantásából fel tudtam mérni, mi motoszkál a lelke mélyén, hogy éppen szorong, feszült vagy ideges… De most? Nem értem a tekintetét, ugyan mi ez a megfáradt pillantás: harag, gyász vagy megbánás? Elkapom a pillantásom, és ebben a pillanatban az összes, hónapok óta bennem kavargó kérdés újra felkúszik a torkomba. Kérdések, amiket sosem beszéltünk meg, mert nem tudtunk vagy nem akartunk. Hogy miért pont ő? Mit ad neked az a nő, amit én nem? Miért kellett hazudni? Egyáltalán, hogy voltál képes rá? Hisz szerettelek, támogattalak, óvtalak és ápoltalak, ha kellett, mindezt éveken át, hogy nem volt benned annyi… könyörület, hogy legalább a hazugságokkal ne alázz meg? Hogy tudtad a szemembe nézve azt mondani:

„Későn jövök, a munkatársakkal Robikát búcsúztatjuk, biztos nagy buli lesz.” Miközben ő a szexi fehérneműje után kotorászott mert tudta, hamarosan ott teremsz a lakásán.

Mikor hazajöttél, már aludtam, így nem tűnt fel, milyen kétségbeesett gyorsasággal kotródsz a zuhany alá. Hisz, még rajtad volt a szaga… Aztán amikor másnap kérdeztem, te lelkesen ecsetelted, „hú hát nagyon sokan ott voltak, jó buli volt, Robika nagyon lelkes az új pozija miatt…”. Miközben magadban még az előző éjszaka kéjes emlékeiben dagonyáztál, és tervezted a legközelebbi kibúvót… Hogy voltál erre képes? Talán én vagyok naiv, de egyszerűen nem értem: hogy képes erre egy emberi lény? Hogy nem morzsolja össze, hogy nem pusztítja el a folyamatos lelkiismeret-furdalás? Nem értem. Pedig még mindig érteni akarom, de a kérdések gombóccá fagynak a torkomban. Újra rád nézek. Nem, ennek nincs értelme. Már nincs értelme a kérdéseknek. Minek kérdezzem meg tőled, hisz nem az vagy, akivel hét éven át megosztottam az életem. Ő nem tett volna ilyet. Ő meghalt, amikor azon az istenverte üzleti úton először bújtál ágyba vele. Meghalt, és amikor vallomás helyett azt a mocskos viszonyt választottad, még az emlékét is meggyaláztad. A bírónő kérdezi, van-e még valami hozzáfűzni valóm. Nem, nincs. Miért is lenne? A bíróság tovább jegyzőkönyvez, te pedig szinte hallhatóan megkönnyebbülsz. Nem, nem fogom itt kiteregetni a szennyesedet, nem fogok itt pocskondiázni. Minek? Hisz idegen vagy, akinek még a tekintetét sem értem.

Az ügy egyszerű, az ítélet gyors, ott helyben megvárhatjuk a szövegezést. Ennek örülök. A legjobban attól a pár perctől féltem, amíg az ajtó előtt toporogtunk egymás mellett, köztünk életünk romjai, és vártuk, hogy valaki kimondja: ez a romhalmaz már nem a miénk. De szerencsére nincs ilyen, csak ülünk a hideg teremben, az ítélet kész, felállunk, a házasságot felbontják. És én jóformán elrohanok. Igen, gyáván – és nem méltóságteljesen –, talán az illem megkövetelné, hogy elköszönjek, hogy sok boldogságot kívánjak, hogy legalább azt mondjam: minden jót. De én csak gyors ütemben kopogok a magas sarkúmban, a folyosón, Viola belém karol.

– Na? – kérdezi. – Vége is?
– Igen, igen, menjünk innen – motyogom.

A biztonsági őrnek leadom a beléptetőkártyám, és kilépek a napfényre.

– Szép nap ez a váláshoz – gondolom szomorúan.

Nem vártam nagy változást ettől a naptól, hisz ez csak papír, mondogattam magamnak. De valami mégis megváltozott: a megfagyott kérdések végre felolvadnak a torkomban, elengedem, szélnek eresztem őket. Már nincs rájuk szükségem. És kibuggyannak az első könnycseppek. Futni kell hát tovább, még a végén utolér, és látni fogja a könnyeimet. Nekem pedig látnom kell, ahogy elmegy. Bepattanunk a bogárhátúba, és elindulunk. A rádióból kellemes zene szól, szinte békés a hangulat.

– Jól vagy? – sandít rám Viola, tudom, lenne kérdése bőven, de ismer annyira, hogy megvárja, míg az első pohár fehérbor legördül a torkomon.

– Jól – mondom, és kinézek az ablakon. – Minden rendben ment.

A kocsikat nézem, közel vagyunk még a bírósághoz. Tudom, ott ül valamelyikben. Egy számomra ismeretlen autóban, ami egy ismeretlen lakásba viszi, egy ismeretlen életbe, egy másik nőhöz. Viola indexel, és elkanyarodva a kedvenc bárunk felé vesszük az irányt. A forgalom erős, Budapest hömpölyög, munkából haza, a gyerekért, bevásárolni. S valahol ott megy ő is.

Valahova. Másfelé.

Budai Lotti