Királynő otthonkában – Ilyen volt az én nagymamám

–

Most, hogy egy éve megváltozott az életünk, Budapest belvárosában a körfolyosós bérház gangjáról nézve a szemközti ház tűzfalát, egyre többször eszembe jut, milyen is volt vele lenni, főleg nyaranta, abban a faluban, abban a nagy házban, abban a nagy kertben, végében a patakkal. Akkor az volt számomra az egész világ. Egy jól körülhatárolt paradicsom, a nagyszüleimmel, az elvégzendő feladatokkal, sok állattal, és persze rengeteg tanulással.

Hogyan nevettesd meg a nagymamádat, hogy végre ne csak arra gondoljon, hogy beteg? 

Az én nagymamám szinte minden reggel bundás kenyeret csinált nekem. Ehhez minden alkalommal kiment a csirkékhez, és behozta a friss tojásokat. Ha enni akartam hozzá paradicsomot, akkor kiszaladtam a kertbe, és szedtem magamnak. Imádtam a friss paradicsom illatát. A legjobban pedig azt szerettem, amikor lemostam az udvari lavórban a kezemet, és a víz egy paradicsomillatú, sárga tengerré vált. Szerettem a kertben lenni. Sokszor csak ültem két ágyás között a borozdán, és figyeltem a növényeket. Néha bele-belefúrtam a kezemet a földbe, és ott is hagytam kicsit. Néha meg kiszedegettem a gyomokat. Csak úgy. Órákig el tudtam ezzel játszani. Ilyenkor nem volt idő, sem tér, csak a föld közelsége, és a mérhetetlen nagy nyugalom. Tavasszal, amikor kezdetét vette a veteményezés, mindig kiharcoltam magamnak, hogy nekem is lehessen egy saját ágyásom, amit egyedül én gondozok. Ültettem abba mindent, amit csak lehetett. Ez nem azt jelentette, hogy a kert többi részének gondozásában nem kellett segédkeznem, de valahogy mégis megmagyarázhatatlanul nagy örömmel töltött el, ha a saját kis ágyásomban termett valami, és azt ehettem.

Az én nagymamám egy idő után bottal járt, amit annak rendje és módja szerint mindig ott felejtett valahol. Nagyon jó támaszték volt ez a betegségének, vagy ha le kellett hajolnia valamiért, de hasznos volt, ha fel akarta emelni azokat a hatalmas leveleket, amik alatt a patisszonok rejtőztek, sőt, alkalomadtán a kutya hasát is jól lehetett vele simogatni, aki – érthetetlen módon – ezt szerette a legjobban. Ahogy nagymamám ült a verandán, mindkét kezét a botján pihentetve, olyan volt, mint egy királynő. Királynő otthonkában. Esténként, míg be nem sötétedett, kint ültünk az ámbituson, és vagy felolvastam neki az éppen aktuális kötelező olvasmányomból, vagy ha épp volt mit fejteni, akkor azt csináltuk.

Ült a kisszékén, lábát a hokedlinek vetette, és csak úgy peregtek ujjai közül a borsó- és babszemek az ölében lévő hatostálba. Abba a tálba, amiből 60 évvel korábban summásként a levest ették.

Nekem kisebb tál jutott, mint neki, ennek csupán egy oka volt, amit én fejtettem, annak a fele általában a hasamban landolt. 

Az én nagymamám nagyon ritkán engedte meg nekem, hogy segítsek behozni a vizet a kútról. Pedig szerettem volna segíteni neki, mert a betegsége miatt nem nagyon volt szabad emelnie. Ezért sokszor kicseleztem, s nem vártam meg, míg teljesen kiürül a vederből a víz, hoztam is a következőt. Valójában az udvari csapból, mert a hagyományos kutat évek óta nem használtuk. Az már csak arra volt, hogy mellette szép nagyra nőjön a rozmaring és a fodormenta. Nagy, zománcozott vederben hordtuk a vizet a konyhába, napjában többször is, mivel vezetékes víz nem volt a házban. Fürdéskor feltöltöttük a nagy fém teknőt az udvaron, és a legmelegebb órákban hagytuk, hogy átmelegítse a nap. Sosem láttam a nagymamámat fürödni. Mire reggel felkeltem, ő már rég elkészült. Nyáron is hosszú zoknit viselt és zárt cipőt, rövid ujjú virágos, kékfestő anyagból készült ruhát – ami olyan hosszan lelógott a lábán, hogy az alól sosem látszódott ki a combja –, és amire mindig került még egy ujjatlan nejlon otthonka, hogy az alatta lévő ne koszolódjon a különböző munkákban. Télen a rövid ujjút hosszú ujjú szövetruhára cserélte. Ha elment valahova, mindig kötött a fejére kendőt. Rengeteg volt belőle a mogyoróbarnára politúrozott háromajtós szekrényben, mindenféle színű, és mindenféle alkalomra való.  

Az én nagymamám nagyon szeretett sütni, és mivel ilyenkor mindig ott lebzseltem körülötte, elég hamar kaptam a nagypapámtól – aki asztalos volt – egy gyerekméretű sodrófát meg gyúrótáblát, így együtt készítettük a süteményeket, tésztákat. A kedvencem a csigatészta volt. Egy kis barázdált falécen kellett hengergetni az apró darabokat, pont olyan volt, mint amikor a kertben ültem, és a földdel játszottam. Mire reggel felébredtem, rég kiengedte a csirkéket a tyúkólból, esténként pedig együtt tereltük be őket. Bár én inkább csak futkároztam, vagy ha épp felém tartott egy nagyobb tyúk, akkor menekültem. Féltem tőlük. Féltem, hogy belekapnak a kezembe. Nagymamám keze mindig sebes volt, mert amikor a vályúba szórta nekik a búzát, ők türelmetlenül oda-odakaptak a búzaszemekért, és ilyenkor óhatatlanul a kézfejébe is belecsíptek.

Sosem mondta, hogy fájt volna neki. A szíve fájt, de azt sem mondta soha. 

Az én nagymamám szeretett kártyázni. Órákig játszottunk a verandán a karosszékben ülve, vagy az ágyán, ami teljesen be volt süppedve azon az oldalon, ahol éjszakánként aludt. „Huszonegyeztünk” vagy „hatvanhatoztunk”. Imádtam megnevettetni, olyan jóízűen tudott kacagni, öröm volt hallgatni. Addig sem fájt a szíve. Kis barna üvegcsében volt a gyógyszere, „nyelvalávalónak” hívta. Én pedig a betegségéről gondoltam azt, hogy alávaló. Egyik alkalommal hamarabb elfogyott a gyógyszere, mint ahogy az orvos jött volna hozzá, így felpattantam a biciklimre, és elmentem a falu másik végében lévő patikába. Olyan gyorsan tekertem, mint aki az idővel versenyez, és abban reménykedtem, hogy a menetszél kifújja belőlem azt a gondolatot, hogy túl késő. Aznap két gömbrágót is kaptam. 

Egyik nap vacsorára nagyon finom paradicsomot ettem, ezért kiszedtem belőle a magokat, rátettem egy újságlapra – ahogy nagymamától tanultam –, és az ablakba raktam száradni. Pár nap után tejfölös dobozokba ültettem őket, már az ablakban várják, hogy előbújhassanak a föld alól. Mindent úgy csináltam, ahogy nagymamától tanultam. Ha kikelnek, a palántákat virágládába ültetem, és kiteszem a gangra. 

Diószegi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Halfpoint