„A fenyegetettség megmarad, és nem az a megoldás, ha letagadjuk vagy kizárjuk az életünkből” – Interjú egy pszichoterapeutával a poszt-Covid-tünetekről

–

Gyárfás Dorka/WMN: Valószínűleg nincs már olyan ember, akit pszichésen nem tört meg valamennyire az elmúlt egy év, vagy nem vészelt át közben lelki hullámvölgyeket, de hol jön el az a pont, amikor már érdemes külső segítséget kérni?

Dr. Csigó Katalin: Akkor érdemes segítséget keresni, amikor valaki úgy érzékeli, hogy tartósan fennmaradnak azok a tünetei, amik a normál funkcióképességét jelentősen lerontják – legyen az a kapcsolódási képessége vagy a munkaképessége. Erre ma már van egy új szakkifejezés is: poszt-Covid-tünetegyüttes, ami alatt elég változatos pszichés problémákat értünk. Ettől a tünetegyüttestől azok szenvednek leginkább, akik vagy saját maguk átestek a betegségen, vagy közelről nézték végig egy hozzátartozójuk megbetegedését, a pszichés tünetek megjelenése azzal viszont nincs összefüggésben, hogy a megbetegedés mennyire volt súlyos. Olyanoknál is megjelenhetnek, akik könnyen vészelték át a betegséget, aminek lehet biológiai oka is – ugyanakkor sok olyan esetet is látunk, ahol tartósan fennmarad az alvászavar, vagy egy olyan testi tünet (például szaporább pulzus), amire könnyen ráépülhetnek szorongásos reakciók. „Régen simán fel tudtam menni a második emeletre – most mi van velem? Miért kezd el ettől hevesen verni a szívem?” – gyötrődik az illető, és persze a szorongástól is hevesen ver a szíve, így a Covid okozta biológiai utóhatás és a pszichés tünet könnyen összeadódik. Ezek tehát összetett jelenségek.

De,

akiknél a testi tünetek nem húzódtak el sokáig, viszont pszichésen megmaradt a hatása, azok a betegek hasonlókat élnek át, mint a súlyos traumák túlélői, ilyen értelemben tehát a háborús túlélőkkel mutatnak rokonságot – főleg azokra jellemző ez, akik kórházba is kerültek, vagy akiknek a hozzátartozója volt kórházban. Náluk akár traumatikus emlékbetörések is megjelenhetnek.

A Covid-osztályon töltött kezelési időszakok olyan intenzív testi-lelki élmények, amik nem hasonlíthatók egy normál kórházi kezeléshez. 

A legtöbb ember pedig azt élte át, hogy a Covid mindent megváltoztatott az életében, és ebben mindannyian meglehetősen elfáradtunk már. Egy olyan év van mögöttünk, ami semmihez nem hasonlítható – vagy csak azok számára jelenthet ez a tapasztalás bármi támpontot, akik nagyon szélsőséges helyzeteket éltek már át, de a mi generációnkban ez nem jellemző. Így erre a helyzetre vagy a krízis, vagy a trauma szót lehet használni. Ezért az Intézet pszichiátriai igazgatója, prof. dr. Kéri Szabolcs egy poszt-Covid-ambulanciát szervezett, amire óriási az igény, a szakmában mindenütt tapasztalható, hogy a pszichológiai segítségkérések száma jelentősen megugrott.

Leginkább fokozódó szorongásos tünetek jelenlétét, erősödését tapasztaljuk, aminek talán az lehet az oka, hogy annyi kiszámíthatatlanság történt velünk, hogy már nincs tovább, kimerült a védekezőrendszerünk, nem tudjuk, hogyan lehet tovább alkalmazkodni – ilyenkor az emberek jelentős része vészreakciókat, fokozott stresszreakciókat ad.

Gy. D./WMN: Önök szintén ugyanebben a helyzetben vannak, így hogyan tudnak segíteni?

Cs. K.: A pszichoterápiás folyamat specialitása most az, hogy a terapeuta pont ugyanazzal küzd, mint a páciens, és megpróbálunk közösen gondolkodni a körülöttünk lévő jelenségekről. Noha a páciensnek nem kell arról tudnia, hogy a terapeuta legyűrte-e már a vírust, vagy a hozzátartozói révén mit élt át, de mégis egy közös, hasonló, vagy akár azonos realitásban vagyunk a pácienseinkkel. Ez most egy speciális helyzet a szakmánk számára, aminek a tanulságait valószínűleg majd csak évek múlva tudjuk levonni. Néhány szakmai konferencia már szerveződött ezzel kapcsolatban azokban a témákban, hogy például milyen online platformon terápiát végezni, mik ezeknek a tanulságai, a terapeuta hogyan tudja megőrizni a gondolkodás képességét úgy, hogy közben ő is részese a nyomásnak, amit mindannyian átélünk. Megint csak külön téma, hogy mi történik pszichésen az egészségügyi személyzettel… Mi arra készülünk, hogy ők majd a Covid lecsengése után kezdik a pszichés kimerültség jeleit mutatni, bár sokan már most is küzdenek vele, és keresnek is támogatást, de a többség, különösen az akut ellátásban dolgozók számára erre most egyszerűen nincs idő.

Gy. D./WMN: Hogyan lehet most önöket megkeresni segítségért?

Cs. K.: E-mailben lehet jelentkezni az intézet weboldalán, ezután pedig történik egy állapotfelmérés, ami segít eldönteni, hogy olyan súlyosak-e a tünetek, amire már gyógyszeres kezelés a megoldás, vagy elég pszichoterápiás eszközökkel támogatni az illetőt.

Nagyon eltérő esetekkel találkozunk. Az egyik leggyakoribb megkeresés a Covid-gyász traumája, ami jelentősen eltér attól, mint amikor valaki „békeidőkben” veszíti el egy hozzátartozóját. Ez sokkal traumatikusabb gyász, egyrészt amiatt, hogy gyorsabb a betegség lefolyása, másrészt, hogy a hozzátartozók nehezen tudják tartani a kapcsolatot a kórházba kerülő családtagjukkal – ez nagyon nagy trauma –, harmadrészt pedig azért, mert sok esetben bűntudat társul a gyászhoz: „Mi van, ha tőlem kapta el a fertőzést? Mi van, ha nem hoztam jó döntést, későn hívtam mentőt, későn vittem kórházba? Mit kellett volna másként csinálni? 

Sok esetben nincs jó döntés, és a családok nagy része azt élte át, hogy magára van hagyva a döntési helyzetekben. Mi a bűntudat feloldásával próbáljuk segíteni a gyászt.

Gy. D./WMN: Hogyan történik ez?

Cs. K.: Már önmagában az is segít, ha az illető négyszemközt, szabadon beszélhet a bűntudatáról egy terápiás helyzetben. Itt akár a haragját is kifejezheti, amiért a hozzátartozója „elhagyta”, „magára hagyta”. Ezután megpróbáljuk szétválasztani azt, ami racionális gondolat ebben a gyászfolyamatban, és ami irracionális elem. A pszichoterápiában mindig a gondolati torzításokat és az érzelmi „elöntöttséget” segítjük először kifejezésre jutni, aztán egy későbbi szakaszban elkezdjük megpróbálni szabályozni.

Gy. D./WMN: Milyen egyéb esetekkel találkoznak?

Cs. K.: Amire már tettem utalást: például amikor a Covid-fertőzés valamilyen tünete tartósan megmarad, mert sok esetben ezek a testi tünetek pszichés panaszokhoz vezetnek. Normál esetben nem tulajdonítanánk nagy jelentőséget ezeknek, de a Covid után minden testi jel alarmírozó hatású. Például rögtön az a képzet társul hozzá, hogy „úristen, visszaestem, megint covidos vagyok”, vagy „mi van, ha sosem gyógyulok meg?”.

Könnyen kialakul a reménytelenség érzése, és az önmagunkba vetett hit is megrendül, főleg fiatal- és középkorú embereknél, akik azt gondolták eddig, hogy egészségesek, erősek, sosem betegszenek meg. „Nem ismerek magamra” – halljuk gyakran. Azt kell nekünk átlátni – ami nem mindig könnyű –, hogy mik a valódi testi tünetek, és mik azok, amiket a szorongás idéz elő, illetve ezek hogyan hatnak vagy épülnek egymásra. A pszichoterápia mellett sok esetben szükséges az alapos orvosi kivizsgálás is. Nekünk, pszichoterapeutáknak ilyenkor a szorongásoldás a fő feladatunk, amihez különböző technikákat tanítunk a páciensnek, ezen felül pedig szükség szerint akár életmód-tanácsot is adunk ahhoz, hogy a fertőzésen átesett személy biztonságosan visszatérhessen a normál életviteléhez, a rendszerességhez, a természetes bioritmusához.

Ezekre az elhúzódó tünetekre sajátos hiedelmek is ráépülhetnek, a gondolkodás gyakran szélsőségesen túlzóvá válik (ez a szorongás alapjellemzője), ezáltal akár fóbiák és elkerülő magatartásformák is kialakulhatnak.

Egy páciensünk például a fertőzése óta nem mer belépni egészségügyi intézménybe, pedig szüksége lenne rá. Ilyenkor viselkedésformálással tanítjuk meg neki, hogyan tud újra megközelíteni egy rendelőt vagy egy orvosi helyzetet.

Van még egy csoport, akikkel foglalkozunk: akiknél a Covid csak rávilágított egy korábban is meglévő pszichés problémára. Olyan esetekkel is találkozunk, akiknél a megbetegedés – akár a karanténhelyzet, akár az izoláció – szembesülést hozott valamely eddig elhordozott lelki nehézséggel. Például, aki egyedül él, és hirtelen megjelent benne a félelem, hogy ki fog róla gondoskodni, miért alakult úgy az élete, hogy egyedül maradt. Sokan átértékelik a kapcsolataikat is, mert az izoláció miatt minden élesebb fókuszba kerül. Ilyenkor klasszikus pszichoterápiát folytatunk a Covid mentén, annak apropóján.

Gy. D./WMN: A kollégánk, aki az édesanyját veszítette el a járványban, azt írta nemrég, hogy csak azokhoz tud igazán kapcsolódni, aki ugyanezen mentek keresztül. Nekik vélhetően egy csoportterápia lenne a legmegfelelőbb, de feltételezem, hogy azt most nem lehet tartani.

Cs. K.: A Covid-gyász, Covid-trauma esetén valóban fontos lehet az az élmény, hogy aki hallgat engem, érti, amit mondok. Szakemberként azért, mert nemcsak a gyász lélektani folyamatait ismeri, hanem tudja azt is, hogy ebben a rendkívül nehéz helyzetben milyen az egészségügyi rendszer működése; illetve sorstársként tudja, hogy milyen egy ilyen hirtelen, váratlan veszteséget átélni. De egyelőre a járványügyi kockázatok miatt csoportterápia tartása még nem lehetséges. Már annak is örülünk, hogy a páciensek egy része személyesen be tud jönni hozzánk a kórházba. 

Gy. D./WMN: Befeküdni azért lehet a kórházba, ha valaki teljesen összeomlik?

Cs. K.: Természetesen. Az Országos Mentális Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézetben a normál pszichiátriai ellátás is üzemel, van fekvőbeteg-ellátás, a járvány évében ez végig megmaradt, a poszt-Covid-ellátás pedig ambulanciaként működik. Lehetnek olyan esetek, ahol szükség van a fekvőbeteg-ellátásra, ha annyira súlyos a tünetegyüttes, de a többséget ambulánsan kezeljük, és a vidékiek számára is lehetőség van online elérhetőségre.

Gy. D./WMN: Mit gondol, van elég kapacitás arra, amennyi igény most jelentkezik? 

Cs.K.: Mindenhol átszerveződött az egészségügy, a pszichiátriákon, a pszichoterápiás ellátóegységekben is. A hozzánk fordulókat törekszünk ellátni, és egyre több helyen alakul poszt-Covid-ellátás, a szakemberek igyekeznek reagálni a fokozódó igényekre. 

 

Gy. D./WMN: Vannak már olyan poszt-Covid-eseteik, akiket gyógyultnak lehet nevezni?

Cs. K.: Csak pár hete kezdődött el ez az ellátás, ami legalább tíz-tizenöt alkalmas terápiás ülést jelent, tehát két-három hónapig foglalkozunk egy pácienssel. Javulásokat már látunk, de befejezett terápiáról még korai lenne beszámolni. Szerencsére, aki poszt-Covid-problémával érkezik, többnyire nagyon motivált a kezelésben, jó velük együtt dolgozni. Ha házi feladatot adunk (relaxációs, viselkedési vagy életmód-gyakorlatokat), azt láthatóan elvégzik, úgyhogy azt remélem, hasznos számukra ez a segítség.

Gy. D./WMN: A lényeg tehát az, hogy az ember ne várja meg a teljes összeomlást…

Cs. K.: Pontosan. Ugyanúgy, mint megfertőződés esetén.

Nem a végső állapotban kell orvost keresni, hanem előbb. Ha valaki úgy érzi, elhúzódnak a szorongásos tünetei, és szinte irracionális aggodalom hatalmasodik el rajta, vagy jellemzővé válik nála a gondolati rágódás, amikor egyetlen téma körül pörög eredménytelenül – ami most nemcsak a megbetegedéssel, a vírussal, hanem az oltással kapcsolatban is előjöhet –, akkor érdemes szakmai segítséget keresni,

mert nagyon nehéz egyedül kikecmeregni ebből az összetett, megterhelő állapotból.

Gy. D./WMN: Mi történik, ha ennek a helyzetnek még jó darabig nem lesz vége, és beigazolódik, hogy a régi életünket sohasem kapjuk vissza?

Cs. K.: A legnehezebb, hogy ebben a tartós bizonytalanságban nincsenek kapaszkodóink. Mert miben bízzunk, ha egyszer mindig van egy újabb fordulat a történetben? Időről időre megjelenik egy újabb mutáns, az oltásokról kiderül, hogy nem védenek minden ellen, nyakunkon a negyedik hullám, stb. Ez a bizonytalanság terheli meg a legtöbb ember egyensúlyát. Nincsenek támpontok és nincs válasz, újra meg újra egy új helyzethez kell alkalmazkodni, ami nem egyszerű. Pláne, ha valakinek eleve instabil a kapcsolati helyzete vagy a munkája, vagy alkatánál fogva nehezen viseli a folyamatos változást.

Érdekes módon sokaktól hallottam azt is, hogy amikor megbetegedtek, megkönnyebbültek, mert amitől eddig féltek, az eljött, már tudják a biztos rosszat. Persze ez a megkönnyebbülés is csak rövid életű, és újabb pszichés nehézségeket von magával.

Gy. D./WMN: Mostanában gyakran halljuk azt a szót, hogy reziliencia, vagyis lelki alkalmazkodóképesség. Mit gondol, el fogunk jutni oda ebben az elhúzódó krízisben, hogy már baromi rugalmasak leszünk, és ilyen változó körülmények között is kifejlesztünk magunkban valami lelki stabilitást? 

Cs. K.: Szerintem ez csak bizonyos mértékig lehetséges. Az biztos, hogy segít, ha racionális támpontokat alakítunk ki magunkban, például, akinek eddig nem volt háziorvosa, az most felkeres egyet, aki még lázcsillapítót sem tartott otthon, az most bevásárolt egy dobozzal, stb. Az egészségügy is valószínűleg elővigyázatosabb lesz, és alaposabban fog szűrni. De a pszichés oldaláról nagy valószínűséggel nem lesz olyan, hogy egy újabb krízisre teljesen felhőtlenül reagáljunk.

A fenyegetettség megmarad, és nem az a megoldás, hogy letagadjuk vagy kizárjuk az életünkből – ez legfeljebb rövid távon tűnhet segítségnek, ami időnyerés arra, amikor szembe kell néznünk a ténnyel, hogy reagálnunk kell a nehéz helyzetre.

Az már biztos, hogy a vírusnak van egy hosszú távú hatása, sokak életét megváltoztatta a járványhelyzet. A mi feladatunk az, hogy segítsük az embereket abban, hogyan tudnak erre a hirtelen változásra reagálni.  

  

Gy. D./WMN: Ha ez sikerül, akkor tulajdonképpen a krízis fejleszti a személyiséget?

Cs. K.: Ez egy lehetőség. Ha úgy tekintünk rá, mint bármely más traumatikus élettapasztalatnál, hogy bizonyos idő eltelte után, ha átrágtuk magunkat a kötelező gyógyulási fázisokon (mint a félelem, a levertség, a harag, stb.), akkor eljuthatunk oda, hogy levonjunk valami konklúziót az egészből, hogy mire tanít mindez a nehézség minket. Ki lassabban, ki gyorsabban mehet át ezen a folyamaton, kinek segítséggel, kinek egyedül is megy, de az lenne jó, ha megértenénk a végén, hogy mi a tanulsága ennek a kiszolgáltatott állapotnak és a gyakran átélt halálfélelemnek. Ez lenne az igazi megküzdés iránya, de ez a munka csak most kezdődik.

Egészen idáig a Covid akut szakaszában voltunk úgy testileg, mint lelkileg. Megdermedve csak vészreakcióink lehettek. Most jön az, hogy ha lassan elcsitul ez a hullám, akkor elkezdhetünk valamit levonni belőle, személyes és közösségi szinten is.       

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Rawpixel