A „Covid-szag” egészen megfoghatatlan torz szag, elmagyarázni sem lehet, semmihez nem fogható, soha nem éreztem még ilyet, de kétségkívül igen kellemetlen. Főleg együtt élni vele.

Én még a szerencsések közül való vagyok, tudom, hiszen „csak” ízeket, szagokat nem éreztem hét hónapig, egy hónapja pedig ezek az érzékeléseim torzultan jöttek vissza, amit én, földi halandó gyógyulásnak ítélek meg, hiszen ez már nem semmi, ez már valami, függetlenül attól, hogy 98 százalékban szinte elviselhetetlen, és folyamatosan emlékeztet arra, hogy covidos voltam, vagy covidos vagyok még mindig? Jó kérdés. Tud-e erre bárki válaszolni?

Minden reggel azzal a reménnyel ébredek,

hogy majd ma megváltozik valami, és újra a régi lesz a reggeli kávé illata. De nem, még mindig nem. 

A Semmelweis Egyetem szaglásvizsgálatán januárban nulla, azaz nullaszázalékos volt a szaglásom, az ízérzékelésemet nem vizsgálták. Szóval ez a „Covid-szag” már tényleg valami, aminek örülnöm kellene, ami persze nem megy mindig, mert nem tudom, mi történik velem. Hiszen alapvető dolgok (mármint, amit mi, XXI. századi századi emberek evidenciának gondolunk az életünkben), mint a fürdés, hajmosás, evés, vagy éppen illatosítás konkrétan undorral és hányingerrel töltenek el.

Tulajdonképpen állandó csalódást okoz a tisztálkodás, és jelenleg a szagláshiány miatt nem is nagyon érzem magam tisztábbnak fürdés után. Sőt, elég büdösek számomra a tisztálkodószerek.

Az összes létező, erre ajánlott vitamint szedem 2020 novembere óta, és szorgalmasan végzem a szaglásterápiát is, minden orrspray-t és orrba fújandó dolgot bevetettem már, de egyelőre érdemi változás nem történt. 

 

A szaglásterápia négyféle illóolaj szagolgatására épül. Levendula, narancs, szegfűszeg és eukaliptusz. Reggel és este is elvégzem a feladatot, megnézem az üveget, elolvasom az illóolaj nevét, majd megszagolom, egyiket a másik után. Ezekből legalább érzek valami igazi, valós illatot. Pár pillanatig. Biztató…

Végigsétálok az utcán, látom, hogy nyílik az akác, az orgona, éled a természet, élednek újra a közösségi helyek, nyitva vannak az éttermek a teraszokkal, és a szememnek mindez persze nagyon jóleső, de az orrom másképp értelmezi a látottakat.

Konfliktust okoznak bennem a saját érzékszerveim…

…így csak figyelem az emberek újratalálkozásait, mint az Igazából szerelem című film reptéri jelenetében. Ez egészen megható. És gyönyörködöm a természet látványában. Mondhatnám, „mindent a szemnek, semmit az orrnak”! Ez némileg kárpótol.

Próbálom rejteni azt, hogy mindez nekem folyamatos kellemetlenséget, diszkomfortot okoz, s ha beülök valahova egy kávéra, igyekszem nem szóvá tenni a társaságban, hogy másodpercenként megcsap a „Covid-szag”. Nem szeretném ezzel terhelni a környezetem.

Hogyan lehet ezt fejben elfogadni? Vagy megmagyarázni magamnak, hogy „túléljem” – ahogy a Covidot is túléltem –, vagy jól éljem meg, ami van… És igen, én rohadt szerencsés vagyok, mert élek és a többi szervem épségben megúszta a történteket. 

De ezzel a megváltozott érzéssel mit kezdhetek, mi ezzel a feladatom, miért pont én, miért pont nekem maradt ez így emlékül?

Elmúlik-e valaha, vagy folyamatosan új meglepetéseket, feladatokat tartogat a következő pár hétben, hónapban, netán években?

Megváltoztam, mindannyian megváltoztunk, ez vitathatatlan tény. De mit kell ezzel a sok változással kezdenünk?

Nekem személy szerint mit kell ezzel az egésszel kezdenem? Folyamatosan kérdéseket teszek fel magamnak. Válasz nem minden esetben érkezik, még.

Ha őszinte akarok lenni, a Covid előtti életemet nem akarom visszakapni, én nem.

Nem voltam a helyemen, sem a magánéletemben, sem a munkámban, folyton zaklatott voltam, és mosolyogva rohantam át az életemen. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy nem voltam jelen. Nem akarom ezt újra, nem akarok már úgy élni.

Stoptáblára volt szükségem, és talán arra, amiben most vagyok, hogy ne lássam az utat, vagy legalábbis részben lássam csak, s hogy legyen bizalmam újra magamban, a testemben, a szívemben, az emberekben, a pillanat szépségében, és elhiggyem, hogy lassabban és igazi figyelemmel lehet az életet másképp is élni.

Másképp, megélve azt, amit ad az élet, vagy amit én teremtek magamnak, és igazán észrevenni a jó embereket magam körül, és magamban is meglátni a jót, meghallani, mire van szükségem, és merni e szerint élni. És hálát adni a családomért, hogy vannak, s hogy vagyunk egymásnak, bármilyen nehéz is sokszor az élet.

Húst azóta nem tudok enni, amióta fantommá váltak az ízek és az illatok

Végre el merem hinni a testemnek, hogy erre most nincs szüksége, és azt is tudom érezni, mire van szüksége.

Erre biztosan jó ez a „tanítás” a vírustól, hogy magam felé fordított – most egyszerűen nincs más lehetőségem, mint hallani, szeretni, érezni, látni saját magam, és lassulni.

Igen, lassulni. Érzem, hogy most nincs helye kapkodásnak és a hirtelen döntéseknek. Szelíden és rugalmasan kell hogy nyúljak ehhez a napról napra változó tünethez.

Hiába is szerettem volna az elején mindezt olyan gyorsan megoldani és szinte semmissé tenni, mint egy fejfájást!

Erre nincs egy konkrét tabletta, amit beveszel, és vége.

Itt nem tudsz nem megállni, és muszáj elgondolkodnod azon, hogy valamit egészen másképp kell tenned ezután, mint eddig, és esetleg másképpen is kell a dolgokhoz hozzáállnod. Itt igazi odafigyelésre van szükség, egy új ritmusra és dinamikára, ami másképpen, szokatlanul diktálja a tempót. Más energiákat kell magamban mozgósítanom, hiszen a régiek már nem működőképesek.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Képessé kell tennem magam arra, hogy megkérdezzem magamtól, most mi működik számomra, mitől vagyok most jobban, mi az, amit beenged a testem-lelkem, s mi az, ami taszít. Elég egyértelműen adja magát a változás, csak mennem kell vele bátran, mint a folyó sodrásával.

És bízni ebben az ismeretlenben. Akármilyen félelmetes is ez néha.

November 8-a óta nincs nap, hogy ne tenném ezt az állapotot szóvá a családomnak valamiképp: „Nem tudom, finom, amit főztem?” „Én mást eszem, köszi, az nekem nagyon rossz ízű…” „Ez legalább ropog, ez meg krémes.” „Nagyon büdös van, nyisd ki az ablakot, ez az öblítő, meg a sampon… szellőztessünk! Áááááá!”

A környezetem, azt hiszem, nem tud mit kezdeni ezzel. Segíteni sem tudnak, és biztos vannak dolgok, amiket elhinni, megérteni sem. Én meg elmagyarázni nem tudom, csak bizonytalanul lépkedek tovább a világban, és tanulom másképp bemérni a környezetemet és másképp elhelyezni magamat is ebben az új – számomra is bizonytalan – világban.

Ma már tudom, hogy más aspektusból számíthatok az érzékszerveimre. Elgondolkodtató, mert bár a szaglásom és az ízérzékelésem jelenleg torzult, de az önmagam érzékelése egyre kifinomultabb, és sokkal bátrabban merek az lenni, aki ma vagyok, 44 évesen, anyaként, klimaxosan, poszt-Coviddal együtt. 

Horváth Erika

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Maxim Chuvashov