Anya táskáját a kilincsre akasztjuk, de még nem merünk hozzányúlni. Eltelik legalább öt óra, és minden alkalommal rápillantunk, ahányszor elmegyünk mellette. Senki nem szólt, hogy ilyen nehéz lesz kézbe venni a három napja halott anyánk holmiját. 

Ebédre krumplis tésztát eszünk, a temetésről beszélünk, hamvasztást akart, minimális sírást, nem szerette volna, hogy feketében járjunk, utálta az álszent, elnyújtott, hosszú búcsúztatókat, pláne azokat, amin papok jajveszékelnek, és random bámészkodók csekkolják, ki sír a legjobban. 

Közben eszembe jut, hogy életemben legfeljebb három temetésen voltam az anyámmal: először az ő anyjáén, aki méhnyakrákban halt meg ’97-ben, aztán az apai nagyszüleimén, akiket anyukánk a szüleiként szeretett, és minden egyes alkalommal elmondta, semmit sem utál jobban az elnyújtott, semmitmondó, sablonos búcsúztatóknál, amiken felsorolják egy talán nem is létező ember összes nagyszerű (és talán nem is létező) tulajdonságát. 

Most meg ezekből a foszlányokból kell összerakni, milyen temetést akart volna, mert elmondani pontosan nem tudta.
Nem készültünk fel arra, hogy meghal.

Tíz napig rázott a hideg – biztos ilyen, amikor valakinek inába száll a bátorsága. Soha nem éreztem még ekkora félelmet, pedig rettegtem már pár dologtól életemben, de az anyám elvesztésétől soha. Valahogy úgy voltunk vele, ő ott lesz mindig. Egy ideig úgy is tűnt, talán én halok meg hamarabb.

Most meg ez. Jó, akkor vegyük sorra: nem akar a földbe menni, nem akar bőgést, nem kell a fekete, ne legyünk túl szomorúak miatta, inkább ünnepeljük az életét, pap a közelbe ne jöjjön, ne legyen hosszú. 

Hívjuk a temetkezési vállalkozót, elcsuklik a hangja, kéri, ne haragudjunk, de teljesen meg van döbbenve, ismerte anyánkat.
Mondjuk, mi is le vagyunk.
Mondja, nem hiszi el.
Mondjuk, mi se nagyon. 

Másnapra megbeszélünk egy időpontot, sorolja, milyen papír kell, oké, viszünk mindent, amit ma kaptunk a kórházban, kellenek az iratai, meg a legközelebbi hozzátartozók, és akkor majd megállapodunk abban is, mikor legyen a búcsúztató. 

Nagy levegőt veszek, leszedem a táskát, belenézek, előkotrom az iratait, megnézem az igazolványképét, azon is mosolyog, mindig mosolyog, mellette egy könyv: Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot?, bőgünk, ezt a húgomtól kapta. 

Bassza meg! Hát így, így választjuk a sorsot. Körbe-körbe, karikába, körben áll egy kislányka, lássuk, mi lesz a vége.

Felváltva esünk össze, én akkor, amikor a többiek nem látják, egyedül, a kocsiban ordítok, aztán már az sem segít. 
Sosem fáztam még annyira, mint az elmúlt két hétben. Bár tudnám, hova párolog a bátorságom!

Soha nem jártam még annyit fel-alá a lakásban. A konyha melletti kis szobától a sétálóutcára néző nappaliig. Fel-alá, mint egy barom, iga rajtam, ütik a hátam, kimenni nem tudok, én is karanténban, kétoldali tüdőgyulladás, láz, légszomj nincs, Favipiravir, véralvadásgátló, amit gátlástalanul szúrok magamba, hadd fájjon, hátha segít, vagy a szteroid, hú, ekkora a baj, csak kórházba ne kelljen menni, mert akkor vége. 

Ilyeneket mondanak, hogy „csak kórházba ne kerülj”. Közben anyám láza nem megy le, már nyolc napja nem akar lemenni, de nem köhög, nem vagyunk megijedve, aztán esik a véroxigénszint, mégis kórház, és ott olyan gyorsan történik az egész. Hosszú várakozás a sürgősségin, végre átkerül az osztályra, onnan egy nap alatt az intenzívre, az intenzíven meg fél nap múlva a lélegeztetőre. Tartós lélegeztetési osztály, ezt egy életre megjegyezzük, mert két nap is eltelik, mire kiderül, melyik részleget kell hívni. Közben a halálozási adatok mindennap meredeken emelkednek, rimánkodsz, hogy ne hívjon semmilyen vezetékes szám, délután egytől kettőig pedig azért, hogy felvegyék. 

Ec-pec kimehetsz, te vagy a hunyó! 

Jön-e orvos a telefonhoz, vagy éppen nem bírják levenni magukról a szkafandert, nem is tudom, minek lehetne nevezni azt a rettenetes védőruhát, amit hordaniuk kell. Közben atomjaimra szed szét a hideg, miért fázom, istenem, mondd meg miért!?

Letérdelek, imádkozom, szinte szégyellem is, hogy csak most először könyörgök az Istennek, minden mást elintéztem eddig magamtól, de most kéne az ima, kéne a hit, nem magam miatt, az anyám miatt, Uram, irgalmazz!

Közben nem hiszem el, hogy ez történik, hogy nem reagál, azt mondják, nem reagál a gyógyszerekre, de a remény hal meg utoljára, mondják, készüljünk fel a legrosszabbra, de tessék mondani, arra hogyan kell felkészülni?! A tartós lélegeztetési osztály nem a lelki segély, ott tárgyilagosan és röviden közölnek mindent, pláne hogy ennyien halnak bele a Covidba per nap. De anya a legjobb helyen van, ott mindent megtesznek érte, olyanokkal nyugtatnak, hogy az intenzíves orvosok a legprofibbak, közben úgy érzem, kezdek megbomlani a karanténban.

Odarohannék, és megfognám a kezét, és csak szorítanám, és odaadnám azt az erőt, amit ő adott nekem anno, mert anyám nem halhat meg, az nem lehet, a kurva életbe, hogy meghal, hogy így, hogy nem is búcsúzhatunk el, hogy annyit mondanak, már a keringését kell támogatni, és készüljünk fel a legrosszabbra, és még mindig nem tudjuk, azt hogyan kell, és akkor ráírják a papírjára, hogy 2021. március 25-én tizenkettő óra nulla-nulla perckor exitált. 

És akkor a papírra azt nem írják rá, hogy ki a legközelebbi hozzátartozó, aki intézheti a temetést, meg akinek kiadhatják a halotti bizonyítványt. Anyám két hétig van még a kórházban a halála után, rám tör a pánik, hogy fázik, utálta a hideget, vigyék el onnan, akkor én elmegyek érte, de alig akarják kiadni, és oda akarok szaladni, ahol van, be akarom takarni. És ki akarok állni a Kossuth térre egy táblával, ott akarok állni minden reggel egy órát a friss halálozási adatokkal, hogy lássák, de végül nem teszem meg. Anyám biztos nem akarná, hogy rendőrök vigyenek el, miután meghalt. Kibaszott dühös vagyok, előbb magamra, aztán a kormányra, aztán az Istenre – Istenre a legjobban, hogy egyszer kértem tőle valamit, akkor sem segített, tudom, az ima nem így működik, ahhoz kitartóbban kellett volna minimum álszentnek lennem. Elveszítem a hitem, nincs miben hinnem többé, Jézus nem is támadt fel, ilyeneket üvöltök húsvéthétfőn.

Sokat sétálunk az erdőben a családdal, figyelünk a jelekre, hátha megjelenik egy madárka képében. Hátha tényleg igaz volt, amit írtak Jézusról, hogy harmadnapra feltámadt. De jó lenne, ha minden mese igaz lenne a szellemekről is, mert már nem félünk tőlük.

Kiválasztjuk az urnát.
Kiválasztjuk a sírhelyet. 
Kiválasztjuk a koszorúra a szöveget. 
Kiválasztjuk a ruháját, amiben elhamvasztják. (A kedvenc ruhaneműket adjuk oda a pityergő temetkezési vállalkozónak.)
Kiválasztjuk a legkedvesebb fényképet róla.
Kiválasztjuk a zenéket, a kedvenceit, nem túl szomorú, de nem is vidám, LGT, Zorán, Dés, Republic.
Kiválasztjuk a napot. Április 12-e, hétfő, tizenegy óra nulla nulla.
A gyászbeszédet én írom. Az egyik legjobb barátunk mondja el. Nincsenek ott idegenek.
A temetésen ragyog a nap. Anya végre nem fázik. 
Az arcomat eltemetem, ha vannak ott olyanok, akik azért jöttek, lássák, ki sír a legjobban, akkor ne nézhessenek meg.
Aztán négyen tesók lesétálunk a komphoz, a Tiszáig. 
Két órával később elered az eső.
Azóta szakad. 
Egyelőre úgy tűnik, nem fog elállni.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images