Ez is én vagyok, a bőrhibáimmal és a karikás szememmel együtt – és már tudom szeretni

–

„És most rajzolok egy arcot magamnak!”

Ezzel a felkiáltással ragadtam ecsetet tinédzserkorom óta minden alkalommal, mielőtt kitettem volna a lábam az utcára. Kifestettem magam a munkához, a bevásárláshoz, a strandoláshoz, és sokáig még a túrázáshoz is, nehogy az erdei állatkák szívszélhűdést kapjanak, ha meglátnak.

Annak ellenére, hogy igyekeztem elhitetni az ellenkezőjét, mindig is hadilábon álltam az önbizalommal. Sokáig nem voltam kibékülve azzal, akit a tükörben látok – valahogy idegen volt. Jó lett volna olyannak lenni, akinek a bőre tükörsima, a vonásai szebbek, lágyabbak. De mint tudjuk: ez nem kívánságműsor. Amikor a saját értékeimről gondolkodtam, meg voltam győződve róla, hogy az emberek tarthatnak okosnak, szorgalmasnak vagy épp érdekesnek, de szépnek semmiképp (vagy, aki mégis, annak előszeretettel ajánlgattam optikust). Azt hittem, az önismeretem része az is, hogy ezt elfogadom. Csak később derült ki, hogy az igazi önismeret az, ha végre kihajítom az ablakon a torz tükröt, ami szinte hozzáragadt a kezemhez. Nem volt egyszerű.

Szembemenni az elvárásokkal

Az évek alatt megtanuljuk, mit kell tennünk ahhoz, hogy másoknak tetszeni tudjunk – hogyan sminkeljünk, mit viseljünk –, de azt nem, hogyan fogadhatjuk el és szerethetjük azt, aki a máz alatt van.

Ehhez persze hozzá tartozik, hogy nőként úgy növünk fel, hogy nemcsak a viselkedésünket, a szerepeinket, hanem a külsőnket tekintve is folyamatosan másoknak próbálunk megfelelni. Nagy a nyomás és egyre több helyről jön azzal kapcsolatban, hogyan kellene kinéznünk ahhoz, hogy sikeresek, boldogok, népszerűek és szépek legyünk. A női szépséggel kapcsolatos narratíva, amivel nap mint nap találkozunk, pedig erősen meghatározhatja, ahogyan magunkat látjuk – a közösségi média korában főleg.

Ha jobban belegondolunk, ezzel a nyomással a vállunkon növünk fel: sminkben van Barbie, festik magukat a Disney-hercegnők, a magazinok címlapsztárjairól nem is beszélve, ők még öregedni is „elfelejtenek”. Emlékszem, amikor néhány évvel ezelőtt DTK elindította a smink nélküli kihívását, és egy éven keresztül posztolt magáról olyan fotókat, amiken nem volt más, csak ő, a maga retusálatlan, smink nélküli valójában. Nagy médiavisszhangot váltott ki a kezdeményezése, hiszen szembement a női ábrázolás kapcsán generált elvárásokkal. Vagy ott vannak azok a nők, akik a striáikat, a pattanásaikat is őszintén vállalják a közösségi oldalakon. Amellett, hogy ezek a nők mindig is inspiráltak, nem gondoltam, hogy egyszer én is lehetek úgy békében magammal, mint ők. Hogy megszerethetem a valóságomat, és úgy láthatom viszont magam fotókon, vagy a képernyőn, hogy ne érezném magam kényelmetlenül miatta.  

 

KarantÉn

Mondjuk, ehhez egy olyan világméretű krízisre volt szükség, mint a koronavírus-járvány. Az egyéves karantén óta egy kezemen meg tudom számolni, hányszor sminkeltem magam. Eleinte hiányzott, és kezdetben sokszor éreztem magam kényelmetlenül a bőrömben a hiánya miatt. Nincs mit szépíteni, a második bőröm lett – de nem az igazi. Aztán egy idő után nem gondoltam már rá. Van fontosabb kérdés is, ami miatt szoronghat az ember egy világjárvány kellős közepén, mint a külseje. Valahogy lekerült rólam a saját magam által generált nyomás ezzel kapcsolatban. Nem sminkeltem már magam se a boltba, se az online meetingekre, se kirándulásra – láss csodát, a vadállomány sem pusztult tömegesen.

Míg Borcsa a korábban már említett cikkében a Zoom-diszmorfia nevű jelenségről írt, én épp ennek az ellenkezőjét tapasztaltam a karantén alatt: ahogy a képernyőn keresztül egyre többször találkoztam magammal minden fakszni nélkül, elkezdtem megszokni azt, akit viszontlátok. Sőt, azt hiszem, ebben az elmúlt egy évben kezdtem el először úgy igazán látni magam. Ez is én vagyok, a bőrhibáimmal és a karikás szememmel együtt.

Szeretek sminkelni, és szeretem magam kifestve látni, de már azt is elfogadom és magabiztosan vállalom, aki alatta van.

Az arcom a saját örökségem, egyre jobban látom benne a szüleim, a nagyszüleim vonásait, akiket nagyon szeretek – akkor mi bajom lehetne vele? Nem tudom a külsőm miatti szorongással elpazarolt éveket visszavarázsolni, de harminckét évesen végre képes vagyok jól érezni magam a bőrömben. Ehhez pedig nem feltétlenül van szükségem bármilyen tuningra – az ugyanis itt van már bennem.

Filákovity Radojka

Képek: Bielik István