Az otthon illata: a kávé – már gyerekkorom óta

A sűrű felhő, ami belengi az egész házat. Ráérősen szétterül benne, olyan erősen, hogy reggel ez az első dolog, amire feleszmélsz. Az állandóság a napban, amihez sokáig az időt is mértem. Anya minden reggel fél hét körül főzte le az első adagot, így még csukott szemmel is tudtam, merre jár az óra mutatója; a csészék csengése jelezte, hogy a ház ébredezik.

Gyerekkorom óta tudom azt is, hogy a fontos mondatok egy kávé mellett hangzanak el: tervek, szívfájdalmak, örömök, generációk anekdotái egy olyan világból, aminek alig vártam, hogy részese lehessek.

Ezt tekintettem a saját beavatási szertartásomnak is: ott ülni a felnőttek között, hallani és megosztani titkokat, előttem egy csésze feketével. Eleinte nem is az íze, hanem maga a rituálé fogott meg.

A mi családunkban ugyanis női ágon nagy hagyománya van a kávéfogyasztásnak, és legyen szó anyáról vagy a nagyanyáimról, mind megadják a módját: a kávézás az az időszak a napban, amikor a kezük megpihen, a teendők egy kicsit háttérbe szorulnak, és csak ők vannak – vagy mi vagyunk, nők együtt. Az elmúlt években a fizikai távolság ritkán tette lehetővé a közös kávézásokat, de szerencsére erre is megtaláltuk a megoldást: anyával számtalanszor csörgünk egymásra „kávéidőben”, hogy ha telefonon keresztül is, de a közös rituálé megmaradjon. Érdekes, mert ha rá vagy a nagymamáimra gondolok, mindig kávézás közben látom őket, és az egyetlen olyan tárgy az otthonomban, ami egy pillanat alatt hazarepít, nagymamám virágos kávéskészlete, amit magammal hoztam Budapestre. A készlet már rég nem teljes – akkor sem volt az, amikor elhoztam otthonról –, de azt a megmaradt néhány darabot, amelyek idősebbek, mint én, féltve őrzöm. Mindig, amikor az egyik ilyen csészéből iszom, eszembe jut a nagymamám: vajon milyen alkalommal ivott belőlük, mire gondolt, amikor az „ünnepi” csészéből kortyolta a kávét, és kik vették körbe közben? Emlékek, arcok, illatok gomolyognak előttem, ahogy a csészéjéből, ami most már az enyém, felszáll a kávé gőze.

Személyes kávéevolúcióm

Kávérajongónak nem születik az ember, hanem azzá válik. Vagy megfertőződsz vele, és onnantól kezdve úgy ízleled, mint mások a legzamatosabb bort, vagy hidegen hagy egy életre, és élvezet helyett csak „használod” majd.

Már nem emlékszem arra a pillanatra, amikor végérvényesen a rabja lettem, de az tény, hogy a saját kávétörténetemben is vannak meglehetősen sötét fejezetek, amiknek hallatán az igazán elvetemült és kiművelt rajongók összeszorított ajkakkal szisszennének föl. De ez is a múltam része – vállalom. Amiatt pláne, mert – ahogy mondani szokás –: innen szép nyerni. Míg a családi házban továbbra is szertartásszerűen fogyasztottuk a kávét, a gimnázium és a főiskola alatt az élvezet helyett a fókusz a mennyiségre terelődött át: mindegy, hogy cukros lötty az automatából, 3in1 kávé csomagszámra, vagy habos dupla a talponállóból, a lényeg az volt, hogy üssön. Vagy legalábbis azt az érzetet keltsem vele, hogy tettem valamit az ébrenlétemért. Az újhullámos kávézók akkor még a kanyarban sem voltak, így nemcsak az volt mindegy, hogy mit, hanem az is, hol fogyasztom: a sulival szemben lévő park bejáratánál állva két előadás között, egy átbulizott este után a kollégiumi szoba ablakában vagy az ébredező Népligetben a távolsági buszra várva. 

A jó kávéhoz meg kell érni

Ez a szerelem tehát lassan bontakozott ki: a kávézás kultúrájával, történetével és a főzési technikákkal évek alatt ismerkedtem meg annyira, hogy már ne legyen mindegy, mit és hogyan iszom. Hogy megtanuljam, milyen gazdag ízvilágból választhat az, aki kávézni szeretne, és magam is elsajátítsam a különböző főzési technikákat ahhoz, hogy a legfinomabb eszpresszót otthon is el tudjam készíteni.

Ahhoz ugyanis, hogy kávéházi élményben legyen részed, nem feltétlenül kell méregdrága géppark, elég egy jó minőségű kotyogós is, amiben a megfelelő módszerrel főzöd meg a feketéd:

érdemes frissen őrölni hozzá a kávét – a kávészemeket napfénytől és hőtől védett helyen tárolni –, forró vizet önteni a tartályba szigorúan addig, ameddig a rajta lévő szelep ér. Amikor betöltöd az őrölt kávét, ne tömd túl vele a kotyogóst, mert az őrölt kávé rá fog égni a gumira. És még egy titok: ne hagyd, hogy a kávé hosszan „kotyogjon”, hanem amikor először meghallod, hogy elkezdte kinyomni a kávét, rögtön vedd le a tűzhelyről. Lehet, hogy így nem a szokásos óriásadagot főzöd le vele, ellenben nem fog odaégni a kávéd, nem lesz kesernyés íze, és a rossz alapanyagokat sem hozza ki belőle a főzés.

Az állandóság a sok változásban

Rengeteg fontos emlékem, élményem kötődik a kávéhoz: átbeszélgetett órák a családommal, a barátaimmal, kihűlt ital a csészében egy elfuserált randin, új szakmai kezdetek – mind-mind közelebb vittek ahhoz, aki ma vagyok. És ami a legfontosabb: a férjemmel is a kávénak köszönhetően, egy kávépörkölő üzembe szervezett sajtóúton találkoztunk hosszú évek elteltével újra, hogy ezúttal már ne engedjük el egymást. Ma már közösen hódolunk ennek a szenvedélynek: a háztartásunkban szinte mindenféle olyan eszköz megtalálható, ami kávéfőzésre alkalmas a V60-tól a french pressen és a kotyogóson át a karos eszpresszóig, illetve a kapszulás kávéfőzőkig – mindegyik aktív használatban. Nem tudnám elképzelni a napomat kávézás nélkül, ez az egyetlen olyan dolog, ami a sok bizonytalanságban ma is az állandóság érzését adja: az időt magammal és azokkal, akiket szeretek – még akkor is, ha most csak virtuálisan is. Az életem (cser)sava-borsa.

Filákovity Radojka