–

A lányomnak elmarad a ballagása

Érzéketlen apaként mérsékelten rázna meg a hír, visszagondolva destruktív tizenéves önmagamra pedig valószínűleg elintéztem volna egy flegma vállrándítással az egészet. Kit érdekel ez a hülyeség, amúgy is ciki… Megbölcsülve Megöregedve, megérzékenyülve és karantenizálódva másként gondolok azonban az egészre, látom a lányom szomorúságát és értem az egész fontosságát. Hátsó lebenyekből előtüremkednek olvasmányok és tanulmányok, amik megvilágítják a dolgok értemét, és jelentőssé tesznek életeseményeket. Okoskodjunk hát!

Mi is az a ballagás?

Elsődlegesen persze orgonával vonatozás, de nem csak az. Mint minden rítusnak, a ballagásnak is különös jelentése van. Lezár egy korszakot, és elindít egy új úton. Sajátos ceremónia, „bizonyos csoport által meghatározott, betanított, alkalomhoz illő cselekvési forma”.

Kívülálló számára kicsit irreális, irracionális, sőt akár nevetségesnek is tűnő cselekvéssor, amelynek nem elsődleges célja a szórakoztatás, sokkal inkább egy közösség összetartozásának – áhítatos vagy kevésbé szakrális – megnyilvánulása.

A ballagás speciel a jobban érthető, kevésbé elvont rítusok közé tartozik, mert ugye kiballagunk a suliból, ahova négy, hat vagy nyolc évig jártunk…

Rítusok nélkül nem vagyunk képesek élni

Azt mondják az antropológusok, hogy a művészet kialakulása is a rituálé következménye. Rajzolni kellett a barlangban, hogy ne féljünk, együtt énekelni vagy táncolni, hogy elviseljük a mindennapok nehézségeit. Vannak és voltak pozitív rítusaink, mint amilyen az esőért imádkozás vagy a tejfakasztó kocsmázás, és vannak negatívak, amiket tabunak szokás nevezni.

A rítusok szinte mindig rítussorokat, tehát szorosan, logikusan és elválaszthatatlanul egymásra épülő rítusokat jelentenek, és többségük valamilyen helyzetből egy másikba való átmenetet kísér. Van Gennep, a téma nagy nevű kutatója ezeket nevezi átmeneti rítusoknak. Az átmeneti rítusok, illetve rítussorok tehát valamely kozmikus vagy társadalmi világból egy másik világba kísérnek át, és mint ilyenek mindig három, egymástól jól elkülöníthető részre tagolhatók: a szeparáció a korábbi vagy elhagyandó világtól való elválasztást szolgálja (lásd ballagás), a határhelyzeti rítusok az átmenetet teszik lehetővé (lásd érettségi), míg az integráló rítusok az új világba történő befogadást jelentik (például gólyatábor).

A különböző népek, csoportok törzsek rítusaiban ez nem ritkán az előző világban való meghalással és az új világban történő újjászületéssel jár együtt.

Hétköznapi rítusaink

A nagy mágikus-vallási rítusok mellett rítusokból állnak a mindennapjaink is. Egyik legősibb és legáltalánosabb rítus például a ház és azon belül bizonyos helyiségek szentsége. A tradicionális társadalmakban a másik háza egyfajta tabu, ahova a belépést a legkülönbözőbb rituálék (például mosakodás, ajándékátadás) előzik meg. A kapuk és az azokhoz tartozó jelentések a néprajzból többé-kevésbé számunkra is ismertek, de ezt gyakran kiegészítik átmeneti, várakozási zónák, ahonnan még belsőbb helyiségekbe juthat az idegen.

Köznapi rítusok között említhetők a köszönések, a búcsúzási szertartások, a temetések, az esküvők, keresztelők, bankettek, és sorolhatnánk még az alkalmakat, amelyek egyik helyzetből a másikba segítenek átkerülnünk.

Az ember egyszerűen nem tud csak úgy átlépni az egyik életfázisából a másikba. Meg kell ünnepelni, együtt kell lenni, katarzis kell, enni kell, inni kell… Meg kell halni valamennyire, és persze kissé újjá kell születni.

Kapu egy új életbe

Érdemes külön figyelmet szentelni a beavatási rítusoknak, amelyek egyszerre hordozzák a fentiekben megismert általános rítustulajdonságokat, és egyszerre vannak specifikus jellemzőik is. A hagyományos (ősi) társadalmakban a beavatások gyakran a felnőtté váláshoz, máskor valamely titkos testvériséghez kötődnek, de a két típus között nem mindig van éles határvonal. Az ilyen rítusoknak is velejárója a meghalás és újjászületés, a családtól, anyától, törzstől stb. való elkülönítés, a rövidebb-hosszabb szeparáció, egyedül vagy segítővel töltendő elmélkedés, a mágikus befogadás, ami gyakran a régi közösségbe új identitással történő visszakerülést jelent. Az ilyen, kiemelt fontosságú rítusoknak nem ritkán része valamilyen testi csonkítás (például a körülmetélés), ami a folyamat visszafordíthatatlanságát hivatott mutatni.

Ausztráliától kezdve a maszájokon át az amerikai indiánokig, a szertartások megfigyelt sokszínűsége nem mond ellent a lényegi elemek hasonlóságának. Szinte mindenhol megtalálható a többfokozatú beavatás, amely jellemzően, de nem kizárólagosan életkorhoz kötődik, és a szertartásoknak szinte minden esetben velejárója valamilyen tényleges vagy jelképes út bejárása, ahol próbatételek várnak a beavatandóra vagy ahol megszerzett tudásáról kell számot adnia.

A beavatási rítusok többsége érzékelhetően valamilyen módon kötődik a serdülőkori és felnőtté válási folyamatokhoz, amit a legtöbb kutató alapvető fontosságúnak tart az ember szocializációjában.

A rítusfosztottság kockázatai

A vonatkozó irodalomnak nem elhanyagolható részei a szülés, a gyermekkor, az apa-fiú kapcsolat köré épülő pszichoanalitikus elméletek. Erre a felnőtté válási gondolatra épül a magyar pszichológus, Péley Bernadette kutatása és annak következtetései, ami a deviancia, azon belül a fiatalkori deviáns viselkedés és a droghasználat okait vizsgálva jut el a beavatási rítusok hiányának elemzéséhez.

Péley gyakorlati kutatásokra támaszkodva arra a következtetésre jut, hogy a modern társadalmakban (és ez történelmi okoknál fogva különösen igaz Magyarországra, ahol az állandó rendszerváltások egy-két generációnként megpróbálták a szokásokat is átírni) a beavatási rítusok hiánya megfosztja a fiatalok egy jelentékeny részét azoktól a kötődésektől, amelyek átsegíthetnék őket egy biológiai és pszichológiai értelemben egyaránt nehéz időszakon.

A kutatások azt mutatták, hogy a kábítószer és az ahhoz kapcsolódó társadalmi kapcsolatok, illetve szertartásrendszerek a beavatásélményt pótolják az érintetteknél. Míg a tradicionális, ősi vagy jól működő társadalmakban évszázadok alatt kialakult, ellenőrzött és a krízist átélő számára támogatást nyújtó mechanizmusok vezetnek az új identitás megszerzéséhez (akár az eksztázist, transzcendenciát, pszichedéliát is segítségül híva), addig

a modern korban (napjainkban) – intézményes keretek híján – nincs, ami kreatív megoldást nyújtson, hanem csak űr támad, amire a konstruktivitás helyett destruktivitás és önrombolás a válasz.

Jung identitáselméletében a beavatási rítus az egyéni életutat kibontakozni segítő és azt megerősítő folyamat. Az individualizáció, a saját egyedi személyiség kibontakoztatása csak a hagyományok, az örökségek beépülésével, elfogadásával vezet a kialakult személyiséghez. Az életciklusokat, amelyek a biológiai és szociális céloktól a kulturális és spirituálisak irányába tartanak, krízisek választják el egymástól. Ezeken az átmeneti kríziseken segítenek át a beavatási és egyéb rítusok. Jung alapgondolata, hogy az egyedi élet fejlődése nem választható le a mindenkiben meglévő kollektív tudattalanról. A kollektív tudattalan tartalmazza az úgynevezett archetípusokat, amelyek tulajdonképpen az emberiség történetében állandóan megismétlődő tapasztalatok lenyomatai, illetve olyan erők vagy tendenciák, amelyek ugyanilyen tapasztalatok megismétlésére irányulnak.

Hogy jön mindez a ballagáshoz?

Szerettük vagy nem szerettük őket, de a keresztelők, ballagások, születésnapok és temetések (is) tettek minket olyanná, amilyenek vagyunk. Ezek bontották szakaszokra az életünket, ami egyszerűen nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az életet ne csak egy parttalan áramlásnak tekintsük.

Felfoghatatlanul furcsa időszakot élünk. Nem tudom, hogy fogunk visszagondolni később arra, hogy a tizennyolc éves lányunkkal vagyunk éjjel-nappal összezárva akkor, amikor ő a legbulisabb időszakát élné. Talán ajándékként a külföldi tanulmányai előtt, a felnőtté válás előestéjén. De hogy ezt a generációt megfosztja a sors attól, hogy könnyes-ünnepélyes búcsút vehessenek egymástól, a tanároktól és az iskolától, hogy kimarad nekik a folyosón várakozás izzadós, röhögős, egymást faggató izgalma a szóbeli érettségin vagy az írásbeli előtt és után, az elképesztően szomorú dolog, amitől még az érzéketlen apának is elszorul a torka.

Remélem, találnak maguknak más rítust a nyárra. (Csak nehogy megártson nekik.)

Wiszkidenszky András

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Wikipédia/Czimmy