Tömegalvás – Amikor kicsi a rakás… a hálószobában

– 

Mindenki együtt

Leszögezném az elején: egy szóval sem szeretnék senkit arra biztatni, hogy úgy aludjon, mint mi. Én ugyanis nem egy csodamódszert hirdetek, csak elmesélem, hogy nekünk mi jelenti a biztos pontot, ami járvány előtt és azóta is ugyanolyan.

Sőt, talán még jobb is.

Szóval – bár ez rendkívül megosztó téma, és tisztában vagyunk az ellentábor érveivel és véleményével, mégis – a lehető legnyugodtabban írom le: mi mind együtt alszunk. A két gyerek (három és hétévesek), és mi. Egy óriási futonon és egy egyszemélyes hagyományos matracon, ráadásul a földön. Ennyiből áll a hálószobánk. A beépített tükrös szekrény és a matracok ki is töltik a rendelkezésre álló teret. Falvédők bugyolálnak körbe minket, van sok párna, takaró. Tényleg olyan, mint egy fészek.

Széljegyzet: mi anno, hét évvel ezelőtt, egyáltalán nem akartunk együtt aludni. No persze, „majd érettségire is a mi ágyunkból távozik a gyerek, egyébként is, házasélet is létezik, és ne neveljünk már anyámasszonykatonáját, az úristenit neki”!

Hosszú történet röviden: nagyjából két hónapos kora környékén tettük be magunk közé a fiunkat egy végkimerülős éjszakán. És minden elvemet félredobva, fanatikus együttalvó lettem.

Mert megkönnyítette a szoptatási nehézségeimet, a sűrű éjszakai keléseket, amik amúgy jócskán csökkenni kezdtek, hisz nem járt órákig tartó sírással. Nyugodtabban aludtunk, és hát van annak valami elképesztően addiktív hatása, hogy egy baba szuszog mellettünk… az illatával, a puhaságával, melegségével, all in one.

Élmény elaludni, élmény felkelni

Aztán persze megnőnek ezek a babák, és onnantól kezd izgi lenni a dolog, mert forognak, rúgnak, felülnek, random sarkokba kúsznak, másznak, beszélnek álmukban, csikorgatják a fogukat. Ekkor lenne logikus a külön szobába költözés. Ez nekünk meg is volt, de aztán költözködtünk, és jelenleg olyan helyen lakunk, ahol nincs gyerekszoba.

És őszintén, nem is bánjuk.

Úgy rendeztük be a hálószobánkat, hogy ott valódi élmény elaludni és felkelni.

Amikor éjjelente rám törne a Covid-pánik, azonnal van kikhez bújni, ami szinte rögtön elvonja a figyelmem.

Nem szorongató félelemre ébredek, hanem arra, hogy a gyerekek ezerrel bújnak, és végtelenül kedveseket mondanak (kivéve, ha bal lábbal kelnek, olyankor az idilli ellentéte a reggel).

Egymásra nézünk a férjemmel, és mindketten ugyanarra gondolunk ilyenkor: hogy milyen jó nekünk. Jó ez a fészek, jó ez a puhaság, ez a szó szerinti tobzódás a gyerekek szeretetében, a reggeli kócos frissességük, amit úgy irigylek tőlük. Nekik nem kell kávé, ők kinyitják a szemüket, és máris készen állnak bármilyen mókára. Egyáltalán nem akaródzik kikelni az ágyból, annyira külön univerzum, ahol meleg van, és minden, mindenki puha és jó illatú.

A hálószoba visszahív

Aztán persze mindig fel kell kelni. De a hálószoba vissza-visszahív. Odacsalogat cikket írni, mint például most is. Aztán jönnek utánam a gyerekek is, tobzódni, birkózni, ugrálni, kuckót építeni. A kislányom külön kifejlesztett egy olyan ellenállhatatlan műsort, hogy odajön hozzánk, kézen fog, és azt mondja: „Ha szeretnéd, összebújhatunk a hálószobában”. És már vezet is. Lefekszünk, odakucorodik, és fekszik pár percig. „Töltőre helyezi” magát. Majd felpattan, és megy a dolgára.

Aztán jön az este. A gyerekek fürdenek, eközben szépen elrendezzük a rengeteg párnát, a takarókat, a pizsamákat, mindent. Levendulát cseppentek a lepedőre, az alvós plüssökre.

Aztán a törülközőbe csavart két „burrito-gyereket” az ágyban szépen felöltöztetjük, próbáljuk lecsendesíteni őket, ami hol sikerül, hol nem.

Mindenkit bekenünk, kit a száraz bőre, kit az ekcémája miatt, mindegy is, egy kis „pampucolás” mindenképp jár, ez a rituálé része.

Túlesünk az összes „szomjas vagyok, pisilnem kell, melegem van és fázom”-fejezeteken, és finisbe fordulhat a csapat. A férjem olvas a nagynak, én nagyjából két és fél percig szoptatom a kicsit, aki már nem is olyan kicsi, de ez a két és fél perc még tartja magát, engem nem zavar, amúgy, ha nem én nem vagyok itt este, (mert, mondjuk, épp hajnalig bulizom valami jó koncerten, ja, nem), mert az egyetlen luxust, a havi egy pizsipartit élvezem épp anyuka barátnőimmel, akkor konkrétan a nagy is el tudja altatni kis simizéssel és énekléssel.

A kicsi pár perc alatt mélyen alszik, a nagy jóval lassabban adja meg magát. Közben a „Lekapcsolom a villanyt a fejemben” szól újra és újra és újra. Ez régen a Hey Jude volt. A kicsinek egy komplett playlistje volt altatásra anno. Mindkét gyerek nagyon szeret zenére elaludni, amit mi is imádunk.

Végül eljön a pont, amikor mindketten egyenletesen szuszognak. A zenét – fokozatosan lehalkítva – kikapcsoljuk. Csend van.

Nyoma nincs az esetleges nappali balhéknak, összezördüléseknek. Nincs Covid, nincsenek maszkok, fertőtlenítők, nincsenek hírek, nincs semmi más. Mindig van egy pont, amikor őket nézzük, ahogy alszanak.

Gyakran le is fotózom őket, és aztán azzal szórakoztatom magam, hogy „odaphotoshoppolom” őket valahova, mondjuk, ahogy épp repülnek, mint az a szivárványpukizós macska.

Tudom, nem vagyok normális, de nézzétek el nekem, én ezt már a vírus előtt is így csináltam. Az alvó gyerekeim a gyengéim.

Azán mi sorozatot nézünk, végigbeszélünk mindent, amit napközben nem tudtunk, végigmondunk egész mondatokat, megesszük a dugi nasit. Kipipáljuk a napi nagy koronavírus-megbeszélést, amikor újra meg újra átnyálazzuk az oltást, a számokat, a híreket, a vészforgatókönyveket, és végül úgy, ahogy, de megnyugtatjuk egymást.

A házaséletre direkt nem térek ki, egyrészt nem adnám ki magunkat ennyire, másrészt ez olyasmi, aminek nincs megszokott rutinja. De elhihetitek, hogy ahol szándék van, ott nem két alvó gyerek lesz az akadály a hálószobánkban.

Szóval, lapozzunk. Egészen odáig, hogy már mi is bemásztunk az ágyba.

Tömegalvás

Nem mindig egyértelmű, kinek hol a helye, mert általában, mire idáig eljutunk, minimum egy gyerek keresztbe fekszik az ágyon. Mivel már hál' istennek túl vagyunk azon a korszakon, amikor inkább levegőt se vettünk, nehogy felébredjen a baba, most már simán megfogjuk, és legalább egyenesbe helyezzük őket.

Én gyakran sóhajtok egy nagyot, amikor lefeküdtünk. Végre. Újra itt. Van valami semmihez sem hasonlítható érzés abban, mikor mindannyian vízszintbe kerülünk. Le lehet pakolni a terheket. Sőt, le is kell, mert másképp lehetetlen aludni.

Nyilván próbálkozunk ezzel-azzal, CBD olajjal, Epsom sóval, illóolajokkal, gyakori szellőztetéssel, gyakran cserélt ágyneműkkel, kényelmes pizsamákkal. Legyen tisztaság, jó illat, nyugi, ami csak rajtunk múlhat, azt megtesszük, még ha néha úgy is tűnik, az egész világ a nyugodt alvás ellen fordult. 

 

Ahány ház, annyi hálószoba, annyi alvási rituálé

Egy ideális világban, úgy képzelem, a háló az idill helyszíne. Ha valahol mindig jól kellene éreznünk magunkat, az a hálószobánk. A burok. Oda nem férkőzhet be semmi rossz. Karantén van, világjárvány, minden kusza, mindent körülleng a szorongás, mint egy nyúlós, tapadós pókháló, amitől nem tudunk szabadulni. Sokan ordítanánk, kirohannánk a szabadba, és teli torokból üvöltenénk maszk nélkül, míg minden aggodalom és gyomorgörcs elillan belőlünk. Ebben a káoszban, ebben a nem normális, kifordult őrületben jó, ha legalább az otthonunkban megteremthetjük a magunk békeszigetét.

Ez a mi megoldásunk. Van, akinek abszolút a gyerekmentes övezet, van, akinek a hatalmas ágytámlás gigaágy éjjeliszekrényekkel és puha szőnyegekkel, sok könyvvel a polcon a gyengéje, van, aki minimalista, és egy szimplafüggőágyon alszik (igen, ilyet is ismerek), amit napközben elrak a szekrénybe. Van, aki imádja a sok párnát, van, aki anélkül alszik jobban…

Az a lényeg, hogy lehetőség szerint megteremtsd azokat a körülményeket, amelyek jó eséllyel kívül tartják a szorongást. Vagy, ha mégis bekúszik valahogy, akkor a kényelmével, nyugalmával, nyújt annyi komfortot, hogy leállítsa a túlpörgött gondolatokat.

Kisbabás anyuka koromból tudom, mit tud művelni velünk a kialvatlanság. A mentális egészségünket úgy ahogy van, kifordítja önmagából, és ezáltal bármilyen negatív hatásra sokkal fogékonyabbak lehetünk. Igenis, kézbe kell venni az alvásunkat. Kísérletezni, bútorokat tologatni, matracot, ágyat cserélni, ha lehetséges. Mindent be kell vetni, mert ha 24 órából nyerhetünk magunknak hat–nyolc óra békét, nyugalmat, épp ugyanennyivel kevesebbet aggódunk, forgunk, és ez hatalmas erőt adhat a nappali küzdelmekhez.

Most, hogy ezt elmeséltem nektek, el is nyúlok az ágyon. A gyerekek a végre beoltott nagyszülőknél pörögnek, úgyhogy akár el is alhatok. Hülye lennék kihagyni a lehetőséget.

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak