–

A kályhától kezdem egy magyarázattal és egy vallomással

Háttér-információként annyit, hogy kétnyelvűek esetében általában erősebb az egyik nyelv. A hatéves lányom az apjával, a barátaival és az iskolában angolul, velem pedig magyarul beszél, így számára – jelenleg – az angol a domináns, a magyar pedig a kisebbségi nyelv. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy rajtam, a heti két online magyaróráján, és a családdal folytatott skype-os telefonbeszélgetéseken kívül nem éri magyar nyelvű impulzus – maximum, ha bekapcsolom a rádiót vagy megnézzük A szeleburdi családot.

Soha nem volt kérdés, hogy megtanítom őt magyarul. Azért, mert nekem természetesebb az anyanyelvemen szólni hozzá, mint angolul, azért, mert egyébként úgy érezném, hogy fal van köztünk, azért, mert a kulturális örökségéhez, a nagyszüleihez, az unokatestvéreihez vezető elengedhetetlen szálat vágnék el, ha nem adnám át a nyelvet.

Amióta külföldön élek, rengeteg kétkultúrájú és kétnyelvű szülővel és gyerekkel beszélgettem. Számtalan oka lehet annak, hogy miért nem tanítja meg valaki a gyerekét a kisebbségi nyelvre; hallottam olyan esetről, ahol a gyerek beszédfejlődése annyira megakadt, hogy a logopédus ajánlotta, hagyják el az egyik nyelvet. Máshol – saját bevallásuk szerint is sajnálatosan, de –belecsúsztak a domináns nyelv használatába, és volt, akinek a traumatikus országváltás után a nyelvtől való elszakadás jelentett érzelmi biztonságot.

A döntések mögött gyakran fájdalmas magyarázatok húzódnak meg.

Tény és való, hogy domináns nyelvi közegben kisebbségi nyelvet átadni és fenntartani rengeteg energiát, időt és odafigyelést igényel. Néha úgy érzem, hogy jelenlegi lakóhelyünkön, Dél-Kínában, egy hatéves gyerek magyarnyelv-tudását szinten tartani és fejleszteni pont olyan, mint az a bizonyos, széllel szemben végzett tevékenység.

Az első buktató kódváltás formájában és a „kőszívű anya vagyok” érzés

A lendület és a karikacsapásszerű haladás eleinte kéz a kézben járt. Otthon voltam Lénával három és fél éves koráig, és orrba-szájba hallgattuk a Ringatót, és végtelenítve szólt a Lóg a lába és a Cifra Palota. A gyerek meg lehetett róla győződve, hogy minden autó kötelező tartozéka az ajtózáráskor a Halász Judit mesés hangján felcsendülő Sehallselát Dömötör és a Helikoffer. Ebbe a csillámpónis állapotba rondított bele a közösségi lét: a lányom alig két és fél évesen kezdett el hetente két délelőtt bölcsibe járni. Egyik nap valami rejtély folytán nem kapcsoltam be a zenét a kocsiban, amikor Léna a hátsó ülésről igen határozottan kiejtette száján azt a mondatot, amelynek minden egyes szavára, pontos hangszínére, hanglejtésére a következő életemben is emlékezni fogok:

„Mommy, can you please turn on the music?”

A szívinfarktusgyanúm diagnosztizálása közben egyetlen lehetséges reakció jutott eszembe: váltig állítottam, hogy nem értem, amit mond. Végül kicsikartam belőle a magyar mondatot, és ezzel megágyaztam a nálunk jól működő, egy szülő-egy nyelv stratégiának – és a kőszívű anya minduntalan visszatérő érzésének. Nem vagyok kifejezetten következetes szülő sajnos, de ezen az egy területen megingathatatlan vagyok. Ha a lányom angol szót használ, amikor velem beszél, a mai napig ráveszem, hogy magyarul próbálja meg – ha mást nem, körülírni. Házi felmérésem bizonyítja, hogy más kétnyelvű családban is bevált ez a kegyetlenanya-módszer. Nálunk annyi mellékhatással működött, hogy a lányom évekig hangoztatta, hogy „anya nem beszél angolul”. A szakirodalom által kódváltásnak nevezett jelenség megszokott a kétnyelvűeknél, és nagyon könnyű elcsúszni rajta. 

Amiből én kimaradok

Az iskola második évében egyre gyakrabban fordult elő, hogy én kaptam a magyar „semmi nem történt az iskolában” sablonválaszt, a változatosság kedvéért néha feldobva a mindenképpen informatívabb „Jó volt” mondattal, míg a férjemnek kisebb prezentációt tart a rajzóráról, az új könyvtári könyvről vagy a kivonásról. A magyar szókincse nincs meg ahhoz, hogy hasonló lendülettel adja át nekem mindazt, ami az iskolában éri. Cseh barátnőm ezen a ponton adta fel az egy szülő-egy nyelv módszerhez való ragaszkodását, mert így a saját nyelve alakított ki gátat közte és a gyereke között.

Úgy látom, a rohamosan bővülő ismeretanyaggal egyenes arányban növekszik a távolság az angol és a magyar szókincse között.

Persze, lehetne az angol nyelvű tananyagot aprólékosan nyomon követni, és magyarra átültetni, de ezt hátráltatja a jelenség következő pontban tárgyalt matematikai aspektusa.

Tizenhárom és fél óra

Kutatások szerint a kisebbségi nyelv stabil fenntartásához a nap legalább harminc százalékában az adott nyelvvel kell foglalkozni. Ha a gyerek este fél kilenctől reggel hétig alszik, az ébren töltött tizenhárom és fél órából négy és felet a magyar nyelvvel kellene töltenie valamilyen formában. Ha legjobb esetben fél ötre sikerül hazaérnem, a fennmaradó négy órában a férjemet ki kell szorítanom az esti tevékenységeinkből ahhoz, hogy a penzum abszolválható legyen. Pedig esküszöm, kreatívan kombinálom a különböző tevékenységet, például legózáshoz háttérmesék, fürdéshez olvasás, buszon fejből mese, és akkor a múlt nosztalgikus fényén át most nem is jutnak eszembe a holtfáradt, stresszes pillanatok, amikor a szemhéjam kitámasztásához sincs erőm, nemhogy Zelk Zoltán-verset szavalni.

A motiváció

Azt gondolom, a minőségi idő az egyik legfontosabb motivációs eszköz a kezemben, de lássuk be, igazán jó húzóerőként a kortárs baráti kapcsolatok működnek.

Amíg Boszniában éltünk, a magyar ovis társakkal lubickoltak a titkos nyelvükön folytatott közös játékban, és az otthon töltött idő alatt is ugrásszerűen emelkedett Léna szókincse.

Itt, Kantonban azonban közel s távol ő az egyedüli magyar gyerek, így mézesmadzagként maradnak a csak magyarul elérhető könyvek, CD-k, Süsü, Vuk, no meg a közös pillanatok, és csak bízom benne, hogy a magyar beszélgetések és együttlétek élménye megmarad olyan szinten, hogy annak érzelmi töltete később is folyamatos motivációt jelentsen a számára.

A kívülálló

Ha könyvet írnék a témáról, egyértelműen a férjemnek rebegnék hálát azért, mert soha nem zavarta, hogy a lányommal kettőnknek van egy külön bejáratú, kis magyar világunk, amihez neki nem igazán van hozzáférése. Ráadásul számos nehézséget gördítek elé azzal, hogy Lénához magyarul beszélek: a gyerek fegyelmezését jócskán megbonyolítom, az esti vacsorákat pedig nyelvi háromszögben töltjük.

A közeg

Elengedhetetlen, hogy a környezet is támogassa a kisebbségi nyelv használatát. Ha a gyerek azt érzi, hogy az egyik nyelvnek nincs olyan presztízse, mint a másiknak, az igen negatív hatású lehet.

Minden kétnyelvű gyerek más, különböző módszerek válhatnak be, de egy biztos: rengeteg türelmet, önfegyelmet, időt és energiát igényel a kisebbségi nyelv átadása és fejlesztése.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha érdekesnek találtad ezt az írást, akkor olvasgass tovább hasonló témákban szerzőnk Facebook-oldalán is, érdemes!

Kiemelt képünk illusztráció