Szentesi Éva: Tulajdonképpen – WMN-napló

–

„Szombaton adventikoszorú-készítő workshopra megyek…” – ejtem ki a számon ezt a meggondolatlan mondatot a csütörtöki meetingen, és mire észbe kapok, a többiek máris könnyes röhögésben törnek ki. 

„Szentesi” meg a „bármilyen kézműves foglalkozás” némiképp testidegen egymástól. 

Próbálok javítani: „Oké, de a barátaimnál lesz, az egyikük tehetséges virágkészítő, és inni fogunk.”

Nem hatja meg őket sem a barát, sem a pia, a fantáziájuk elszabadul, rajtam poénkodnak, jól van, tegyék, nem bánom. Tulajdonképpen tényleg vicces.

Idén nem olyan lesz a karácsony, mint eddig, hiába, nincs meg az a lázas várakozás. A belvárosban szinte csupaszak az utcák, esténként a madár se erre… azt sem tudom, hogyan lesz december 24-én. Mindenki visszavonul a valakijével, meg amúgy is limitáltak a családi rendezvények, ez van, lehet, hogy egyedül töltöm a szentestét.

Tulajdonképpen nem riaszt, mégis furcsa várakozással állok elébe. Vajon így történne akkor is, ha háború lenne? Menetelnék egyedül, míg mindenki csoportokban menti az irháját?

Sokszor van olyan érzésem, hogy szépen elmasíroz mellettem az élet, én meg itt kullogok jó nehéz drogériás pakkokat hurcibálva fel a harmadikra, és nem kiabálok be a nagyszobába, hogy „gyertek, kész a vacsora”.

A nagy, hangos baráti köröm most visszavonult, mindenki a saját odújába, ki férjjel, feleséggel, csajjal, pasival, pulyákkal, pulya nélkül, viszik le a kiskutyákat nyolc után is, de jó. (Nem, nem kéne kutya, nem lennék felelős állattartó, és ennek a felismerése már önmagában is felelős állattartóvá tesz.)

A múltkor pizsamapartiztunk a lányokkal, itt aludtak… úgy voltunk, mint a kis csitrik, narancsos-fűszeres forralt bor és sütőtökkrémleves, hatalmas pofázások a konyhaasztalnál (mindig a konyhában vannak a legjobb bulik), aztán másnap hazamentek, én meg nekiálltam a takarításnak. (Újabban ez a hobbim, nem hívok takarítót se, annyira lenyűgöz, micsoda szuper meló ez. Tulajdonképpen saját magam takarítónője lettem, jól fizet, sokat spórolok.)

Komolyan mondom, kisúrolni a kádat, vízkőmentessé tenni a csapot, és kiporszívózni meg felmosni az egész lakást, felér egy órányi kiadós jógával.

Hogy nem vettem eddig ezt észre? Ja, úgy, hogy most nem rohanok, van időm ezekre. 

Rendesen vezetem a kockás füzetet, több könyvet olvasok, mint tinédzserkoromban, befejeztem a The Crown negyedik évadát, heti három angolórám van, és sosem mondom le a pszichológust, ami meg nemcsak egy jógaórával ér fel, hanem esküszöm, olyan, mintha úgy kéne végigmenni a Tomb Raideren, hogy megkaptad hozzá az összes megoldókulcsot (azaz az összes fegyvert, zsetont, végtelen új életet, ami azért jó, mert ebben a számítógépes játékban egyfolytában lezúgsz a sziklákról vagy szétmarcangolnak a farkasok – pont, mint a valóságban.)

„Ahh, baszki, az is azért van!” – sóhajtok fel, miután kijövök a pszichológusomtól.

„Ja, tényleg, tehát ezért vagyok képtelen befogadni és kifejezni a szeretetet” – konstatálom. 

(És még azt hittem, ez a kurva rák már mindenre megtanított, amiről, ugye, nem beszélek, és most is csak azért, mert mondom, hogy nem, köszi, nem akarok többet.)

Szóval adventikoszorú-készítő workshop szombaton, jó, vicces, nevess csak, haha, lesz gin olyan kis szárított rózsabigyulákkal, tudod, hogy meglegyen az élmény, meg majd sütünk valamit, ami gluténmentes lesz, hogy a Vivi is megehesse (ő a tehetséges virágos csaj), és nem rakunk fel Insta storyt arról, ha véletlenül többen leszünk tíznél. 

(Ne parázz, nem leszünk, csak tulajdonképpen tetszik ez így, hogy ezzel fejezem be a naplót, és már azzal, hogy magyarázom, nem is olyan vicces, de nem baj, itt hagyom, szóval nehogy azt hidd, hogy tudod.)

Szentesi Éva